Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. november 24., szombat

Tempó

     Itt mindenre jut idő. Legalábbis mintha itt bővelkednének az időben más helyekhez képest. Belefér, hogy váltsunk néhány barátságos szót a boltossal, vagy az álmaim latin loverje lakása alatt lakó százéves hölggyel, aki elmondja, hogy a bejáraton még mindig láthatók a második világháborús sérülések (természetesen álmaim latin loverje az, aki szót vált, én ugyanis még a nyelvértés kezdetén járok). Nem okoz problémát, ha az utolsó pillanatban sminkelni szeretnék, bűntudat nélkül állok meg kirakatot nézegetni. Persze nem szokásunk toszlokoskodni, lustálkodni végképp nem, mindig aktívan teszünk-veszünk, haladunk előre aznapi utunkon, csak mivel meg-megállunk kiszívni a nap velejét, folyton késésben vagyunk, ahhoz képest, amit teljesítenünk kéne. Várni kell ránk a megbeszélt találkozókon; álmaim latin loverje nápolyi jóbarátja, amikor nyáron vacsorázni hívott minket, a lelkünkre kötötte, érjünk oda időben; persze így is késtünk egy órát (de csak annyit), és szerintem ennyivel vendéglátónk is kalkulált, mert pont betoppanásunkra lett kész az étel.
      Úgy vagyok vele, én ráérek, tényleg csak azért vagyok itt, hogy megragadjam a dél mámorát, mindegy, hol és hogyan teszem ezt. A történethez azonban hozzátartozik, hogy álmaim latin loverjével megbeszélt első randevúnkat anno Pesten - mielőtt megismertem volna a sajátos időkezelést - egyszerűen lemondtam, mert  a vérbeli olasz lovag csak nem akart megérkezni... Aztán valahogy csak összekalapáltuk a dolgot.
     Máskor meg a mi időnkkel szórakoznak. Például amikor egyszerűen elfelejt minket a szerelő, vagy csak nem ér ide, mert mondjuk nem férünk bele a napjába, mi meg ott állunk mosógép, gáztűzhely nélkül, és újra rá kell telefonálni, hogy méltóztasson már. Ilyenkor elindul a fejemben a gondolatkísérlet, milyen lenne, ha hagynék csapot-papot és egyszerűen álmaim latin loverjéhez költöznék, ha nemcsak a dél mámorát kergetném, hanem élesben itt pergetném a dolgos hétköznapjaimat... másféle stresszforrásokkal kéne bajlódnom, mint otthon, az fix.

Snitt.


     A dél lüktetését egyébként november közepén élveztem egy hétig, csakhogy megadjam a koordinátákat. Egyik hétköznap kirándulni mentünk hármasban álmaim latin loverjével és kameruni lakótársával, aki közgazdaságtant hallgat Forlíban az egyetemen (Forlí a főhadiszállás, ha még nem említettem volna, ezzel meg is volna minden orientációs pont). A kiruccanásra természetesen nem a láblógatás kedvéért került sor, több elintéznivaló is várt ránk különböző állomásokon (valójában annyi napirendi pont volt, ami latin tempóval két napot is megtöltött volna).
      Először Cesenába visz az út, mert a körmünkre ég, hogy visszavigyünk pár könyvet a könyvtárba. Nem is időzünk ott többet. Cesena hangulatos romagnai városka, mintha kisebb testvére lenne Bolognának: a  belvárosban egymást érik az árkádokkal ékesített narancs és vöröses épületek. Meg is állapítom, hogy alighanem ez a romagnai stílus. Simogató nap, sétáló olaszok.
     A következő célpont Rimini, ahol szintén be kéne ugrani a könyvtárba, és venni pár hasznos holmit az Ikeában, tudjátok, kedves Olvasók, az Ikea épp erre lett kitalálva. A kameruni fiú még nem járt a tengernél, amióta Olaszországban él. S mivel csábítóan záporozik a napfény az autóra, ahogy a sztrádán hajtunk, el is döntjük, hogy először a tenger, aztán a többi. Vétek lenne elpazarolni ezt a gyönyörű időt.
     S valóban, a legjobbkor érünk a tengerhez, nyugodt szívvel hagyom a kabátomat a kocsiban a langyos levegőben. A kikötőnél eltölt a lélekmelegítő öröm, hogy mindjárt kitárul a nagy kékség. Eltűnt a nyári nyüzsgés, és eltűnt a nagy óriáskerék, amit Németországból szállítanak nyaranta Riminibe, mert főszezonban jobban termeli itt a pénzt, mint az anyaországban. Csillapult a turistaláz, és a tengerpart visszakerült a békésen ücsörgő horgászok birtokába. Egy halászhajón éppen az aznapi fogást pakolják. A mólón a termetes türkizzöld nőalak nagy hévvel lendíti karját a távolba - az asszonyok tiszteletére, akik összeszorult szívvel várták haza férjüket a tengerről, olvassa álmaim latin loverje a szobor alján a feliratot. Olyan most a part, mint amikor egy nő - a külvilág szemétől visszavonulván - megszabadítja magát a festéktől és a kelméktől. Persze szembejön velem egy ősz hajú, testes úr, szájából szivar lóg, oldalán magas, szőke nő; konstatálom is, hogy ezúttal sem maradhat el az egyszeri maffiózó. Hát igen, egy magára adó nagyvilági nő otthon is visel selyemneglizsét.
     A kameruni fiú tartásában van valami természetes kellem. Ahogy jár, ahogy zsebre vágja a kezét, ahogy a nyakába lendíti a sálat, valami ösztönös sikk, nem olasz, inkább franciás, amit nem lehet a tükör előtt kigyakorolni, mert szaglik a megjátszás. El is kattintjuk a szokásos tengerparti képeket, amikkel mindenki telepakolja a közösségi portált (csekélységem is, minek tagadjam), és a kameruni fiú tényleg úgy adja, mint egy modell, laza elegancia, révedező arckifejezés (csak én és a tenger, a külvilágnak bakfitty). Tudjátok, kedves Olvasók, amikor egy fényképről látszik, hogy az olaszországi glamourt kívánta megörökíteni: csekélységem, háttérben a pompás Rimini tengerpartjával és házaival. Vagy ugyanennek a nyári változata, csekélységem beachelés után a sziklákon fésüli vizes haját, mint frissen partra vetődött hableány, háttérben a ragyogó Rimini a ragyogó óriáskerékkel. Vásári fényűzés, persze (káprázatos...). De őszintén, ki tudna ellenállni?

Snitt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése