Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. augusztus 7., szerda

Katapult

     Mikor Marseille-t elérte az első nyári hőhullám, és ezzel együtt ellepték édestestvéreink, a turisták sáskahegyei, jobbnak láttuk karon fogni egymást Tónival, és nekidurálni magunkat a hazaútnak. Belevágni a cirka 1500 km-be Budapest felé, stopposként, az emberek jóindulatára bízva magunkat. Aggodalomnak a csírája sem éledezett bennem, lévén Tóni, az országokat átívelő nagy gyakorlattal rendelkezik az országúti vagabond mesterségben.

 Magunk mögött hagyjuk Marseille-t

     A gördülékeny stoppolás záloga a jó katapult. Hogyan kéne Marseille-ből nekirugaszkodni, hogy jó messzire szökkenjünk, megközelítve a francia-olasz országhatárt? - tanakodtunk. Legéletképesebb megoldásnak a francia telekocsi rendszer tűnt, foglaltunk is helyet egy szombat délelőtt Cannes-ba tartó kocsiba (május 11-nél járunk, hogy el ne ússzunk az időben, kedves Olvasók). Egy korunkbeli fiatal pár, bár tőlünk teljesen más világ, vezették a kocsit, és igyekeztek Cannes nagyvilági plage-ára, nagyvilági stílben nagy sötét napszemüveget, fehér izompólót és lenge fehér ruhácskát viselve, tökéletes szoliszínnel készülve a napsugárzásra (nehogy szégyenben maradjanak a sápadtság miatt a part illusztris látogatói közt). Amúgy kedvesek voltak persze (udvariasak), sokat nem tudtunk meg egymásról - a telekocsinak nemcsak emberi, hanem üzleti oldala is van, és ezúttal ez utóbbi domborodott ki -, tejeltünk, és kitettek a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél. Cseszett hőség. Tízóraiztunk (vagy inkább korai ebéd), majd az árnyékba húztuk a csomagokat. A cél: találni valakit a pihenőt tartók közül, aki elvisz a határon túl, reményeink és álmaink Itáliájába, ami jó pár mérfölddel közelebb húzódik úti célunkhoz (a helyhez, ami jelenleg az otthon címkét érdemli meg).
     Sajnos eddig lökött, ennyire volt elég a katapult energiája, mert a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél bizony beragadtunk. Felváltva kérdezgettük Tónival a leparkolókat és indulófélben levőket, elvinnének-e Olaszország felé, de pechünkre mindenki Cannes-ba, de legfeljebb Nizzába, vagy a Côte d'Azur valamelyik csillaga felé igyekezett, és a következő lehajtónál elhagyni szándékozott az autópályát. És hozzá olyan kedvesen sajnálkozva néztek, hogy a legtöbbnél elhittem, hogy igazat szól. Elvittek volna többen is a Riviérára, kortól, nemtől függetlenül, még egy egyedül utazó nő is beengedett volna a kocsijába (majdnem el is mentünk vele Nizzáig, de végül meggondoltuk magunk), pedig a stopposok képzeletbeli kalauza szerint egyedül utazó hölgyeknél nem érdemes próbálkozni. Szóval beszippantott a Côte d'Azur örvénye, ami vonzott magához minden arra tévedő autóst, napfényre, vízpartra csábítva, el nem eresztve, mint egy igéző szirén. Több mint két órája vesztegeltünk, és riadtan vettem észre olyan gondolatfoszlányokat átsuhanni magamban, mint "nincs innen szabadulás soha többé".
      Amint meglegyintett a klausztrofóbia szele, tisztán éreztem, el innen, amilyen gyorsan csak lehet, mert ez még a Côte d'Azurnél is fojtogatóbb örvény. Épp új kocsi állt meg tankolni, oda is léptem, egy hölgy és egy úr valahol a hatvan felé, elegáns fekete autó, némileg proccos, esély nem sok, de egy kérdést megér (mint minden). Elvisznek, de csak Nizzáig mennek, döntsünk most, mert fél perc, és csak a hátsó rendszámtáblájukat látjuk. Tónit meggyőztem rögvest, most vagy talán még sok óráig nem, pattanjunk innen már, és pattantunk is be a kocsiba. Nem sok ilyen szeretetreméltó és egymást szerető idős párt láttam, Tónival meg is fordult a fejünkben, hogy talán "ifjú" házasok, mert csak egy ifjú férj várja meg ilyen szerető mosollyal, beszólás nélkül, amíg a felesége az autópályadíj fizetésnél piszmog, és humorizál melegen a hasonló közúti bakikon. Itt felejtődött hippik, nem vitás, akik nem csúsztak el valami szeren, hanem átmentették az élet- és emberszeretetet, át a fogyasztói társadalom buktatóin is. Ültünk a hátsó ülésen, mint puha madárfészekben a fiókák, és repesztettünk Nizza felé az autópályán, Tóniban néha felsejlett az aggodalom, vajon tudják-e, melyik a város előtti utolsó pihenőhely, ahol minket ki kellene tenni, de olyan jó az autósülésbe süppedni, hogy ez a kérdés nem zavar sok vizet. Jelzőtáblák, szalagkorlát, út menti fák, majd a nizzai stadion. Közben egy autópálya-pihenő is, de biztos lesz másik útközben.
     Nem volt. A hippipár hirtelen észbe kapott, hogy már az ő lehajtójuk következik... Na most mi lesz? Az autópályán nem szállhatunk ki, büntetik az út menti stoppolást, fel se igen vesznek, ráadásul. Nincs mit tenni, lehajtanak velünk együtt, és a nagy igyekezet, hogy a cannes-i telekocsival feljussunk a sztrádára, nem hozott tartós eredményt, mert egy várossal odébb már le is tértünk róla, és egyre mélyebbre kavarodtunk a Riviéra bugyraiba. És hiába jeleskedtem az imént a fuvarfogásban, abban, hogyan menedzseljük e letérő utáni kitérőt, csakis Tóni stoppos rutinjára támaszkodhattunk. A kocsiból találomra kipattantunk egy kereszteződésnél, és ugyanazon lendülettel egy buszmegállóban landoltunk. Tóni egy pillantással felmérte a megállóban kifüggesztett térképet: emitt húzódik az autópálya, ahova vissza kell jutni bármi áron, és a busz láthatóan a megfelelő irányba visz (én ennyi idő alatt még csak a buszjárat számát silabizáltam ki), és íme fékezett is a busz, ne teketóriázz annyit Elvi, csak előre céltudatosan, be a többi utassal, nem kell itten jegyekkel bíbelődni... Utaztunk a buszon, elvileg a jó irányba, de hogy pontosan meddig, majd menet közben kiderül... körülöttünk nyaralók tömege, méretes bőröndök, akkor kezdődött a szezon a Riviérán, és úgy tűnik, a nyaralásnak ott is ugyanúgy megvannak a kisszerű, kommersz pillanatai, mint csomagokkal cihelődni a tömegközlekedésen... és láthatóan rajtunk kívül még jó néhányan tekergették aggódva a nyakukat, hogy mikor száll fel ellenőr. Ez lenne Nizza mítosza?, töprengtem, vasmarokkal tartva a bőröndöt a kanyarok közepette. Majd Tóni kibillentett a merengésből, pattanunk Elvi megint, a sarkon láttam egy Tourist Info táblát, ott majd eligazítanak; így hát a busz nélkülünk ment tovább.
     Némi séta után meg is találtuk a tourinformot a vasúti pályaudvaron, elláttak térképpel, és készséggel elmagyarázták, hogy éppen arra a villamosra kell szállni, ami az állomás elől indul fel a dombokra, és a végállomásnál már ott a feljáró az autópályára. Felvillamosoztunk hát a nizzai dombokon, a pálmák és a társasházak között, hogy minél hamarabb elhúzzuk a csíkot, és furcsa volt arra gondolni, hogy alig várjuk, hogy a hátunk mögött hagyjuk a várost, holott alant hömpölyög a Földközi-tenger és a híres sétány, ami elvileg kihagyhatatlan. A végállomásnál nem volt nehéz betájolni magunkat, épp az orrunk előtt kanyarodott el a felhajtó, előtte szupermarket és egy zebra. A zebra az utolsó pont, ahol az autók megállnak, mielőtt nekidurálják magukat a sztrádának. Tóni vázolta a haditervet: én csak nyomogassam szépen a zebra jelzőgombját, hogy pirosat kapjanak a kocsik, feltorlódjon a sor a felhajtó előtt, és ő, Tóni abban a pár (talán egy) percben, ami a piros lámpa előtt rendelkezésre áll, odapattan a sofőrökhöz, hogy nem vinnének-e el minket a legközelebbi autópálya-pihenőhöz... Habár a stoppolás java csak ezután jött még, de utólag visszanézve kétségtelenül ez volt a legabszurdabb helyzet, amibe keveredtünk (stoppolni egy közlekedési lámpánál az autópálya-felhajtó előtt)... Kedves Olvasók, mit saccoltok, mennyi ideig tarthat egy ilyen akció? Egy óráig, kettőig? Fél napig? Ti vajon mit mondanátok kettő még relatíve konszolidált stopposnak, aki odaszól a piros lámpánál, hogy légyszi, csak a következő benzinkútig? Hogy mennyi ideig nyomogattam a gombot szorgalmasan, és szaladgált Tóni a piros lámpánál fékező autókhoz, legalábbis a kisebb és kopott járgányokhoz (ilyen is akad Nizzában), mert náluk esélyesebb, vagy épp veregette a fejét egy fába a kilátástalanságtól a zöld jelzés ideje alatt? Tizenöt percig. Tizenöt perc elteltével ugyanis felvett minket egy rém kedves fiatal francia pár, belenéztek Tóni szemébe, és igent mondtak, behajtottak a szupermarket parkolójába, segítettek elrendezni a csomagjainkat, és már vittek is. Két PhD-hallgató, az egyik kémikus, a másik biológus. Alig akartuk elhinni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Cannes felé tartottak, visszafele, és annál a benzinkútnál tudtak letenni, ami mellett két órával azelőtt elhajtottunk az előző házaspárral. Látszott rajtuk, mennyire szeretnének többet segíteni, de minket már az is rettentően boldoggá tett, hogy végre haladunk, és ismét láthatjuk a nizzai stadiont az autóból. Kitettek hát a pihenőnél, és megkönnyebbült mosollyal integettünk utánuk, és valahogy jó érzés volt arra gondolni, hogy akad ember, aki kihúzzon a slamasztikából, hogy akad, aki jobb ember nálam (mert bevallom, hogy addig a napig nemet mondtam volna a stopposoknak a piros lámpánál).

 Ismét elhúzunk a nizzai stadion mellett
fotó: Tóni, az országokon átívelő

      A közlekedésben jártas kedves Olvasó nyilván feszülten várja a fejleményeket, tudva, hogy valahogy még át kell jutnunk az autópálya túloldalára ahhoz, hogy irányba kerüljünk. A pihenő mögött egy park húzódott és gyerekzsivaj hallatszott, Tóni körbeszaladt feltérképezni a helyet, mialatt én a csomagokkal vártam. Nemsokára azzal érkezett vissza, hogy közelben az autópályahíd, csak kerítésen kell átmászni. Nekiveselkedtünk hát a kerítésnek, átemeltük a csomagokat (jobbára Tóni), felmásztunk, vigyázva lendítettük át a lábunkat a hegyes rácsokon, és hupp, ügyesen talpra érkeztünk. Csak sajnos a kerítést még két további rács követte az autópályahíd két végén, de persze Tóni nem világosított fel előre, jobbnak látta, ha mindig csak az újabb próbatétellel szembesülök... Szóval másztunk, mint a kisangyal (vagy kisördög inkább), majd a hídon lehajtott fejjel sunnyogtunk át, nehogy az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamera) rajtakapjon, de szerencsére nem kapcsoltak le a hídon, és a túlsó oldalon sikerrel verekedtük át magunkat a másik rácson is (+ a csomag). Végre a megfelelő irányban álltunk, a Nizza előtti utolsó benzinkútnál, még mindig a riviérai örvény kellős közepén, de gazdagabban ama tapasztalattal, hogy minden relatív, és a rossz helyzetet is meg kell becsülni, nehogy még rosszabbra forduljon.
     Dekkoltunk ismét a melegben, illetve felváltva igyekeztünk felhajtani egy fuvart: egyikünk a kávézóban a csomagokkal várt, másikunk pedig a verőfényes napon állta a sarat (vagy inkább a betonból sugárzó hőt). A nizzai kalandból okulva szigorúan olasz kocsikra specializálódtunk, most már meg kell lépni az ugrást át a határ túloldalára. A Riviéra örvénye nem enyhült, szombat délután négykor még mindig csak befelé szívta a jónépet, az arra vetődő olaszok is mind Nizzába vagy valamelyik másik városba tartottak a Côte d'Azurön, így sajnálattal (vagy anélkül) sorra nemet mondtak. Nem telt el sok idő, fél óra ha lepergett, én türelmesen támaszkodtam a könyökömre a kávézórész egyik asztala mellett, amikor jött Tóni, hogy máris megvan a fuvar, kifogtuk az aranyhalat. Meglepetten pislogtam: ekkora mázli csak a nyugodt esélytelenek ölébe hullhat. Két olasz fickó, provence-i nyaralásukból hazamenőben, befogadott a kocsijába. Atyaég, ha nem szombaton, hanem csak vasárnap indultak volna haza, vagy épp másik megállóhelyet választanak.... talán időtlen időkre megrekedtünk volna, szaladt át rajtam az érzés, ahogy beszálltam, és ekkor fészkelte be magát a szívembe a bizonyosság, minden rendben lesz a végén. Minden elrendeződik, ahogy kell. Talán ha a hippipár kitesz ennél a benzinkútnál, azóta is itt várunk, míg meg nem érkezik végre ez a kocsi... Így legalább volt közben egy kis action, hogy legyen miről írni.
      Úton voltunk megint, kényelmesen hátradőlve, táblák, szalagkorlát, összevissza előző autók, és ismét a nizzai stadion, és magamban fohászkodtam azért, hogy ne kelljen újra látnom, ne csak aznap, de az elkövetkező néhány hónapban sem, mert ennyiszer épp elég volt. Átadtam magam a felszabadultságnak, mintha valóban kirepültem volna egy fojtogató örvényből, ami régóta megbéklyózott már, és éppen akkor, amikor azt hittem, végleg fogoly maradok, valami csodának köszönhetően engedtek a fizika törvényei. Mosolyognom kellett azon is, ahogy a két olasz fickó rendelésre hozta az "olasz férfi sztereotípiát", akár álmaim ex-latin loverje mellett is ülhettem volna, először a sebességkorlátozáson majréztak, hogy vigyázni kell, nehogy bírság legyen a vége a száguldozásnak, de persze közben becsülettel nyomták neki, ahogy egy olaszhoz illik, vagy amikor Tóni csokoládéval kínálta őket, pironkodva mondtak nemet, mert a vakáció és a habzsolás után most majd a fogyókúra ideje jön el (holott az egyikük kifejezetten keszeg alkatú volt). Egyszer valaki azt mondta, ha a hibáival együtt szeretünk valakit, szeretjük csak igazán, és akkor valahogy nagyon szerettem ezekért az apró gyarlóságokért az olasz férfiakat, kollektíven mindet (nemcsak akkor, egyébként is).
     Elhaladtunk a pazar látkép mellett, ami odafele úgy lenyűgözött, a dombok és hegyek között kanyarogva, ahonnan látni a Földközi-tenger kékjét, mint völgyből megnyíló végtelent.
     S közben az olaszok ontották a szót, és Tóni sem maradt alul, hisz neki is sok kalandja akadt már, olasz vidéken is. Megtudtam például, hogy Milánóban annyi a kocsi, hogy ad hoc módon intézik a parkolást, senki nem kap a szívéhez, ha elállja egy másik kocsi elől a kijutást, vagy rálóg az útra, a járdára; a parkolók mindenféle szabálytalan alakzatokat vesznek fel. Ha a helyzet úgy kívánja, odébb lökik, tolják az útban levő többi verdát, hogy a sajátjuk is beférjen a parkolók közé. Tulajdonképp a parkoló milánói autók a káoszelmélet leggyönyörűbb megvalósulása (legalábbis egy fizikus vagy matematikus nem tud meghatottság nélkül beszélni róluk). A kocsikáosz mindazonáltal felvet néhány gyakorlati problémát, amit a milánói városvezetés egyidőben úgy próbált orvosolni, hogy egyik héten a páros, másik héten a páratlan rendszámú autóknak engedélyezték a közlekedést. Csakhogy e rendelettel épp az ellenkezőjét érték el, mert a furfangos olaszok egyszerűen vettek még egy kocsit páros/páratlan rendszámmal, hogy mindkettő legyen, és végül kétszer annyi kocsi gyűlt fel, mint azelőtt.
     Közben elhagytuk Genovát, végre a hátunk mögött maradt a Côte d'Azur, és megbocsátottam a gonosz tréfát, amit űzött velünk; kibontakozott szívem csücske, az olasz táj, a hegyekkel, a gerincükön büszkélkedő városokkal, a templomokkal, várromokkal. Lassan árnyékba vonta a látképet a lemenő nap (jó pár órát haladtunk, ami olasz tempóval jelentős táv), és amikor megálltunk szusszanni egy autogrillnél, kedvesen azt mondtam az egyik olasznak a hegyek mögött lemenő napban gyönyörködve, hogy számomra Olaszország Európa legszebb országa. Valóban szép, helyeselt, bár egy dolog idelátogatni, és egy másik itt élni, mert a szemük láttára válik rommá az egész ország, fonnyad el, ami virágzott, és ha így megy, csak önmaga kísértete lesz, mint a Forum Romanum. Igen, erről hallottam én is, de nem akartam akkor szót vesztegetni erre, nem akartam beengedni e borús tényt abba a felhőtlen pillanatba, amikor úgy érezhetem, végre megállapodhatok egy lélegzetvétel erejéig. Nem volt kedvem tökéletlenségekkel szembesülni.
       Közben Tóni végigzongorázta magában az opciókat, hol szálljunk ki, és merre vegyük az irányt, legfőképp hogyan kerüljük ki a másik Kharübdiszt, Milánót, ami még a Riviéránál is erősebben szív befelé, és csak a véletlenen múlik, melyik irányban vet ki magából, a megfelelőben vagy egy vakvágányon. Meghánytuk-vetettük a dolgot az olaszokkal, és kiszálltunk egy útelágazásnál, egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés.

Snitt.
       

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése