Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. augusztus 12., vasárnap

Eszeveszett

     Róma lefényképezhetetlen, festmény és képeslap formájában megörökíthetetlen, pláne leírhatatlan. Róma esszenciáját csak tapasztalással lehet megérezni, bele kell bújni, a részesévé válni, hogy felfogjuk legalább egy részét; kiismerni nem lehetséges.
     Róma a történelem gigantikus hordaléka. Mondhatnánk úgyis, hogy minden magára adó korszak rajta hagyta a nyomát, amelyik nem, az nem bizonyult elég kifinomultnak; egy (európai) korszak maradandóságának kritériuma a római jelenlét. A belváros térképén szinte minden névhez egy rakás mélyre hatoló jelentésárnyalatot fűzhet egy művelt polihisztor, oldalnyi lábjegyzetet az európai kultúrtörténetből halászott asszociációkból. A régi városközpont 2000, a modern városközpont 200 éves, foglalta össze egyszer egy olasz a római távlatokat, egy korábbi látogatásomnál.


    Szimpla utcasarkokon, épületek aljában ókori romokba botlunk, na jó, inkább rájuk bukkanunk, mert a romokat gyakran elkerítik, így a fizikai kontaktus (így a botlás is) megvalósíthatatlan; egy-két oszlop itt nem nagy extra, csak számunkra, turistáknak, akik képesek vagyunk fizetni azért, hogy lerójuk kegyeletünket egy ókori ciszternánál. Sétálgatunk a szűk utcákon, és ahogy oldalra fordítjuk a fejünk, bevillan a Colosseum; vajon mennyi ideig kéne itt élnem, hogy ne dobbanjon meg a szívem a láttán? Rómában egy átlagos templom, ami csak úgy áll az utcán két épület közt, akkora, mint bármely más városban egy katedrális, és a számuk annyira rúg, hogy önálló várost lehetne belőlük alapítani; alighanem így élték ki gyűjtőszenvedélyüket a pápák – ki-ki a maga nívóján. Időnként hallok egy-két szerencsésről, aki a szarvakkal ékesített Mózes-szoborba vagy Szent Teréz eksztázisába botlik valamelyik templomban, szóval minden adott a kincskereséshez. A rómaiak különös vonzalmat érezhettek az obeliszkek iránt, mert tele van velük a város, minden valamirevaló piazzán állnia kell egy eredeti egyiptomi obeliszknek, Piazza Navona, Piazza di Popolo, Piazza della Minerva, a Pantheon előtt, a Borghese-kertben és legfőképp a Szent Péter téren, alighanem ez utóbbin a legmagasabb; a műkincsáramlást már az ókorban is (amikor a relikviákat átszállították) pártolta a politika; a szellemi kincsekhez kevéssé férhettek hozzá, vagy kihámoztak belőlük annyit, amennyit fel tudtak fogni.
     Az utcakép maga a káosz, mintha a várostervezők lazán egymás mellé hajigálták volna e sok remekbe szabott épületet és templomot, ahogy esett, úgy puffant, ráadásként némelyikre rádobtak volna egy díszes erkélyt vagy korlátot, hogy ej, ne legyen már olyan csupasz. A káosz beburkol, beolvaszt; az örökké nyomunkban és lábunk előtt járó déli napfény és a benne sütkérező, épületekre kent sok sárga árnyalat meleggel tölti meg Róma zűrzavarát; olyan ez, akár a hangulatai közt ingadozó, kiszámíthatatlan nő melegsége; az őrület határán egyensúlyozik.


     A város közlekedését nem a KRESZ, hanem farkastörvények uralják. A sávokat nem kell komolyan venni, pláne nem a motorosoknak; parkolni mindenki úgy parkol, ahogy tud, akár az úttestre lógva (magyar szemmérték szerint), sőt, a pofátlanabbjának meg sem kottyan elbarikádozni egy másik kocsit, ha úgy jön ki a lépés (vagy a hely). A gyalogátkelőhelyeken a piros lámpa csak két másodpercre vált zöldre, utána rögtön sárgába csap át, mintha figyelmeztetne, átkelhetsz, ha akarsz, a saját felelősségedre. A haladást az idegen számára érthetetlen szabályok alakítják, nem is szabályok, hanem a helyzet, a bizonytalansági és valószínűségi faktorok kimenete, amihez nem logika kell, hanem merész beleérzés.
     Pár nap alatt kikészít a zabolátlanság, a hőségről nem is beszélve, agyonnyom a szépség és grandiozitás, és az izgágaságig túlpörög bennem a vibrálás, amiben az átlag római él, tülekedik, még a mandulafenyőkben is hangosan zizegnek a rovarok, hihetetlen hogy az olasz rovarok ugyanúgy decibelekkel hangosabbak a külhoni rovaroknál, akárcsak az olaszok a külföldinél. Megkönnyebbülök, amikor estére a hektikus és nyüzsgő városból csak ezek a mandulafenyőben zizegő rovarok maradnak (épp elég az is), legalábbis a külvárosban. Végre kienged a szorítás, a túlpörgés miatti feszültség, ahogy az ellaposodó, sötétzöld lombkoronák sorát nézem a mélykék égen, ami megnyugtatóan kék és nem óhajt befeketedni, és a mélykék égen a telihold fehér korongját. Pár nap után túltelve és fuldokolva csak arra vágyom, hogy a hátam mögött hagyjam végre a tébolyító várost, amit ugyan bolondulásig szeretek, legjobban az összes európai metropolisz közül, de tudom, együtt élni képtelen lennék vele. Ám utoljára mindig visszapillantok, és előre tudom, mit nézek meg legközelebb, amire ezúttal nem került sor, mert Róma évtizedek múlva is visszavonz majd és előás egy még felfedetlen darabot évszázadokon át halmozott kincseiből. Fenébe, elfelejtettem érmét dobni a Trevi-kútba, pedig a babona szerint az a visszatérés záloga. Mindegy, csak menjünk; arrivederci.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése