Határtalan

      Végre a tenger felé tartunk, Riminibe. Menet közben kitérőt teszünk egy hegyi faluba, ahonnan szép kilátás nyílik a vízre. Persze a kiszögellésen, ahonnan a tengert látni, a keskeny kék sávot a távolban, templom áll, és tábla hirdeti, hogy a területet az egyházi személyeken kívül csakis a misére érkező hívek látogathatják. Egyszerűen ki akarják zárni azokat, akik csak a látványban szeretnének gyönyörködni; biztos ide járt piknikezni a falu apraja-nagyja, a papot meg zavarta, miért nem az ő szertartását preferálják. De a tiltásnak nincs sok foganatja, a templom mellett nagy kamion parkol, és a templom előtt egy padon, ahonnan gondolom a plébános egymaga szokta a kilátást élvezni, cserzett arcú kamionsofőr durmol. Mi pedig leülünk kissé távolabb álmaim latin loverjével, és előszedjük az elemózsiát.
     Álmaim latin loverje azt mondja, sok olasz egyszer sem megy a tengerhez élete során; nem szeretik, nem kíváncsiak rá, inkább a hegyekhez vonzódnak, vagy csak otthon ülnek folyton. Úgy tűnik, csábítóbbá és fájóbbá teszi a hiányt, ha vágyaink tárgya nem áll rendelkezésre – talán nem is hiányozhat igazán, amiért csak a kezünket kéne kinyújtani.
     Riminiről azt állítják az olaszok, hogy a világ egyik leghosszabb, de lehet, hogy a leghosszabb strandja; biztos vagyok benne, hogy ezt a címet sok más város is magának tulajdonítja. Tényleg nem látni a messzire sorjázó, színes napernyőerdő végét, de engem nem a külcsínnel, hanem a belbeccsel lehet lenyűgözni, bármiről is legyen szó. A beach mellékes – elég, ha előttem, körülöttem elterül a tenger, frissesség költözik a poros levegő helyére, és máris érzem, hogy leomlanak gátak, korlátok, határok. Érzem, milyen végtelenné válni, elérni és összekapcsolni, éltetni magamban más lényeket; hogyan kell gyengédnek és erősnek lenni egyszerre. Ahol nincs tenger, számomra sivatag van.
     Ebben a langyos tengervízben lebegni Rimininél felér a mindennel. Az Adria úgy felmelegedett, hogy belegázoláskor nem csiklandoz a hideg, kellemes a testhőmérsékletem számára is, pedig egyébként könnyen fázni kezdek. Pont jó. Tökéletes. Ringatózom és felveszem a hullámok ritmusát. Úgy érzem, ide tartottam végig, a cirógató, víz halmazállapotú, tágas melegségbe; révbe értem, így, hogy elengedem lábam alól a szárazföldet. Ha halálnemet választhatnék, a tengerbe olvadnék, lehetőleg fájdalommentesen.