Una notte a Napoli

     Azért kellett Rómából kitérőt tenni Nápolyba, hogy ha már csak kétórányira vagyunk Nápolytól, ugorjunk el és fuvarozzunk haza egy barátot Forlíba; a Nápoly–Forlí táv egyébként hatórányi vezetés.

      Nápolyt már messziről felismerni jellegzetes szagáról, amit az út mentén heverő szemét bocsát ki, ugyanis Nápolyban és a környékén minden négyzetméteren szemét hever az út mentén; nem tudom, hogyan szervezik a szemétszállítást, de mintha az lenne arrafelé a habitus, hogy mindenki elhajítja, ami a keze ügyében van, és épp feleslegessé vált. Álmaim latin loverjével a városba érkezésünk után azonnal szűk utcákba tévedünk, ahova nem is értem, hogy fér be a mi kicsi kocsinknál nagyobb autó, és ahol egymáshoz közel érő erkélyekről lóg a mosott ruha. Nagy foltokban mállik a vakolat az épületekről. Csalinkázunk a kis utcákon, amikről csak este derül ki, hogy a nápolyi gettóháromszög egyik sarkát alkotják, ahol a maffia dirigál.
      Azt írtam, Rómában farkastörvények, a túlélésért folytatott opportunizmus uralják a közlekedést, nos, Nápolyban tovább fokozódik a helyzet. A kereszteződésekben az megy előre, aki – mer. Aki gátlástalanabb, aki képes lenne egy szó nélkül átgázolni a másikon és továbbhajtani, a gyengébb pedig – fékez. Mindenki halad, ahogy tud, ahol épp szabad rést lát, vagy ahogy a vakmerősége diktálja. Két autó találkozását nem irányítja más, csak a folyamatos ökölharc, ami Nápoly utcáin zajlik; itt nem a jobbkéz-szabály, hanem a jobbhorog-szabály érvényes.
     A sugárúton sem haladunk gyorsabban, mint a szűk gettóban, nem nekünk való és nehezen is vesszük fel a nápolyi ritmust. Dudálnak és kerülgetnek, pedig tökölősnek az észak-olasz autósok sem mondhatók. Valahogy csak elevickélünk egy zárt és ellenőrzött parkolóig, mert a kocsi számára a nyitott parkoló nem életbiztosítás. Pompei nem fér bele az időbe, de a Nápolyi Nemzeti Múzeumban is akad sok érdekes lelet. Például a márványszobrok, melyek tógáját alabástromból faragta ki a művész; ha épp nincs jelen teremőr, tapogatom a márványt és az alabástromot, és nem érem fel ésszel, hogy ütött a kőbe ilyen csodás redőket a szobrász. Akad egy-két teremnyi eredeti ókori festmény, igazi festmény konzerválódott színekkel, no meg sok mozaik, köztük egy Nagy Sándort ábrázoló, pont az, amelyik a középiskolai történelemkönyvemben illusztrációként szerepelt a Nagy Sándorról szóló fejezethez. Meg vagyok hatódva. Van egy rakás fallosz is. Ókori falloszszobrocskák, megtöltenek egy termet, a vitrinek mögött a legkülönfélébb variációk, csüngőkkel, szárnyakkal, mindenfélével, ami csak kifejezheti és előhívhatja a fallosz mágikus hatalmát.

     Nápoly egyik legbiztonságosabb lakóparkja a Parco Vesuvio, biztonsági zár, halálbiztos kerítés, egy több utcányi komplexum, mindenkinek, aki nem akar rettegésben élni, legalábbis nem a maffiától, és persze meg tudja fizetni. Sok erkélyről egyenesen a Vezúvra látni, no meg a panelsorokra, amiket a nyolcvanas évek elején húzott fel sebtiben a városvezetés, amikor egy földrengés után rengetegen maradtak hajléktalanul. A Vezúv egyébként is szinte mindenhonnan látható, ott magasodik méltóságteljes türelemmel, hatalma teljes tudatában; lehetetlen elfelejteni.
     A maffia jelenleg a legvalóságosabb fenyegetés Nápolyban. Bár ki hogy interpretálja. A komolyabb vállalatok költözőre fogják, hülyék lennének az államnak és a maffiának tejelni egyszerre, ők nem a lokálpatriotizmusból élnek. A felnövekvő generáció, főleg a hátrányos helyzetűek nem is látják perspektívának, hogy a hagyományos cégeknél robotoljanak, pláne, hogy a cégek egyre fogynak; sokkal könnyebben jön pénz a maffiából, meg ha elemelik a legközelebbi turista táskáját, ők Pompei miatt így is, úgy is jönnek. Nápolyban a maffia ugyanúgy válik az élet szerves részévé, ilyen vagy olyan módon, mint kis hazánkban az adósság. Életforma.
     Este egy népes nápolyi családdal a Vezúvra megyünk vacsorázni; a merész nápolyiak ugyanis házakat, éttermet és mindenfélét vájnak a Vezúv oldalába, persze amíg a hegy le nem pöcköli őket. Lassan sötétedik, és az étterem teraszáról pazar kilátás nyílik az egész Nápolyi-öbölre, az öböl ölelésében ringatózó tengerre, amit lassan elvesz előlem a sötét. Miután a kilátás oda, a nápolyi nőket nézegetem, szépen öltözött, de mind testes és csúnya, ezt rosszindulat nélkül állítom. Az étterem árai abszolút barátiak, magyar szemmel is. Álmaim latin loverjének atyai barátja, akit másnap fogunk hazafuvarozni, és aki itt rangidős lévén a családfő, ellentmondást nem tűrően Margherita pizzát rendel mindenkinek, két óriásit. Szombat este lévén tömve a hely, nagy a hajtás, jócskán várni kell, mire a pizza megérkezik. És akkor kezdődik a botrány. A pizza ugyanis alig langyos, és mindössze három bazsalikomlevél árválkodik rajta, holott a nápolyi jóbarát a rendeléskor utasításba adta, hogy a pizza hetven százalékát borítsa bazsalikom. A pincér azonnal szól az üzletvezetőnek, aki, miután a nápolyi család emelt hangon szóvá tette panaszait, ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva felajánlana még egy pizzát ingyen, egyszerűen visszaordibál, és olyan ordítozás kezdődik az asztalunknál, hogy álmaim latin loverjével csak pislogunk, bár roppantul jól szórakozunk a jeleneten. Szóval nagy a hangzavar, mindenki minket néz, az üzletvezető olyasmivel érvel (vagy inkább hadonászik), hogy nem ő felelős a konyháért (akkor ki, már elnézést), de miután mindenki kiüvöltözte, ami a szívét nyomta, csak megesszük a pizzát. Naná, órák óta éheztünk. Már a számlát hozzák, és láthatóan azzal is támad némi bonyodalom, bár azt nem a felszínen, hanem az irodában intézik el.
     Álmaim latin loverjének atyai jóbarátja szerzett nekünk szállást egyik barátjánál, aki fiatalkorában hivatalos birkózóként kereste kenyerét, és a lakása egyik szobájában kifüggesztett fotón megcsodálhatjuk izmos felsőtestét, illetve amilyen fénykorában volt a felsőtest. De addig hosszú út vezet, a nápolyi jóbarát nápolyiasan vezet, de rém rosszul navigál, ráadásul elvből utálja a GPS-t, így a maradék két sarkát is megjárjuk Nápoly gettóháromszögének, mire célhoz érünk, ami velem, világosbarnával, de itt: szőkével a hátsó ülésen nem épp életbiztosítás.
      Eltelik az éjszaka, és másnap már megkönnyebbülten süvítünk az autópályán álmai latin loverjével, hogy a Parco Vesuvióból felvegyük az atyai jóbarátot. Álmaim latin loverjének feltűnik, hogy furán kitérnek előlünk a rivális kocsik, flottul haladunk, senki meg sem kockáztatja az összeütközést, aminek az lehet az oka, szerinte, hogy előző napi szállásadónktól ajándékba kaptunk egy virító madonnás karkötőt, ami a színes ruhákkal, amiket álmaim latin loverje viselni szeret, alighanem maffiózó benyomását kelti, ráadásul ott ülök mellette én, világosbarna, de itt: szőke hajjal, a nápolyi nőkhöz képest tizenhat éves bambinának tűnve, karomon a madonnás karkötővel; egyértelmű, hogy a mi utunkból jobb, ha mindenki szétspriccel. Bánjuk is, ha oda a renoménk, legalább hamarabb érünk ki ebből a bolondokházából.