Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. augusztus 21., kedd

Bepillantás az olasz otthonokba



     Mostanra megfordultam pár olasz otthonban, igaz, magvas megállapításokra nem ragadtatnám magam egyelőre. Az olasz falvakat régi kőházakkal és verandákkal illusztrálják az útikönyvekben – ez csak részben állja meg a helyét. Olaszországban nem minden település tartja a történelmi atmoszférát, esetleg csak részben őrzi a múltat, természetesen az olaszok legtöbbje rég átállt a civilizációs vívmányokra, és inkább felhúzott magának egy modernebb épületet. 
     Azokban a falvakban, ahol jártam, és amiket közigazgatásilag gyakran hozzácsaptak a közeli városhoz, illetve a város terjeszkedése beérte a falu szélét, tehát ezekben a falvakban nemigen láttam klasszikus értelemben vett családi házat, amiben egy család élne, inkább mini társasház kategóriával illetném az itteni lakhelyeket. Egy épületben két-három, igen tágas alapterületű lakás is helyet kaphat; változó, hogy ezeket a lakásokat bérlik vagy tulajdonolják, ugye attól függően, ki örökölt vagy tudott venni sajátot. E modern házak külsőre nem sokat hordoznak a mediterrán építészet szépségéből, dísztelenek és ötlettelenek; az ódon hangulatot és etno karaktert vesztett településekben nem sok megkapót találni, hacsak nem a növényzetet. A városokban természetesen dívnak a nagy társasházak, azokhoz hasonlók, amiket kis hazánkban is előállítanak. Egyelőre tehát várat magára, hogy a modern olasz építészet megcsillantsa előttem kvalitásait, azt pedig teljesen megértem, hogy a régi házak nehezen vállalhatók a mai, kényelemhez szokott ember számára.
     A lakások viszont tágasak: szellős nappali (ha már kevés a szellő), kényelmesen nagy konyha, ahova simán befér egy nagy étkezőasztal, ha nincs külön étkező, plusz hálószoba, gyerekszoba, és többnyire két fürdőszoba, külön a szülőknek és a gyerekeknek. Ha a házat kívülről nem is, de az otthont nagy gonddal szépítik belülről, a falak roskadoznak a képektől, kisebb és nagyobb szobrocskák a polcokon, a padlón. Sok olasz számára az otthon szentség, és nagy gonddal formálják műalkotássá. Ikea természetesen Olaszországban is van, de az egy-két bútorral betelepített Ikea-stílus nem nyomja el az otthon karakterét. Persze lehet, ha látogatást tennék valamelyik itteni sokemeletes, embereknek kialakított ketreckomplexumban, nem általánosítanám az olaszok otthonteremtési tehetségét.


     Több ízben láttam, milyen kreatívan használják ki az erkélyeket, főleg az emeletes házakban, ahol helytakarékosan porciózzák a lakásokat. Igaz, ezek az erkélyek gyakran szoba méretűek, és akkor már érdemes önálló funkcióval ellátni, mondhatni egyenrangú helyiséggé előléptetni őket, például mosókonyhává. Egészen megkísért a voyeur-szellem az olasz erkélyek láttán, praktikum, egyéniség, leleményesség tükröződik rajtuk; ha módom lesz, további megfigyeléseket teszek majd velük kapcsolatban. Hátha inspirálni kezdenek.
     A napfényes Olaszország otthonaiban mintha mindig félhomály uralkodna. Aligha engedhetik meg, hogy nyaranta bezúduljon a napfény, hacsak nem akarnak grillcsirkét csinálni magukból. Minden helyiségbe nagy ablakot vágtak, még a fürdőszobába is – mindig emlékezni kell, hogy az ember becsukja a nem teljesen áttetsző üveget, mielőtt a fürdőben bármihez hozzáfog, nehogy tápot adjon a kíváncsi szomszédoknak; jó pár napba tellett, míg reflexessé vált számomra ez a mozdulat. A nagy ablakokat kitárják, hogy bejöhessen a levegő, közben a redőnyt lehúzzák, vagy becsukják a zsalugátert, így az a bizonyos levegő csak a réseken szűrődik be, de vele együtt a napfény is kívül reked; a lehúzott redőnytől és a nem áttetsző fürdőszobai ablaktól támadt olyan érzésem, hogy itt mesterségesen félhomályt kell kreálni a napból, hogy hiába nagy kint a fény, bent mégsem látok soha rendesen. Sokszor a nagy ablakokat is becsukják, és helyette felkapcsolják a légkondit, ami nélkül nem lehet meg egyetlen valamirevaló, modern olasz otthon sem, és akkor nem kell bajlódni a természet erőivel, a technika megold mindent. Csak késő este, miután a nap távozott sugaraival, lehet egy időre felhúzni a redőnyt, kinyitni a zsalut, és beleszagolni az illatosan gőzölgő mediterrán nyáréjszakába, de lefekvéskor mindent vissza kell csukni, hogy fel ne ébresszen a reggeli nap, és be ne kukkantsanak a szomszédok.

Snitt.

     A szomszédok ugyanis figyelnek és kíváncsiak, pont, mint Magyarországon. Egy ízben a reggeli piperészés közben fél füllel hallottam, hogy álmaim latin loverjének édesapja épp a "signorina ungherese" érkezéséről tájékoztatta a szomszédot; jót mosolyogtam, hogy én vagyok az aznapi hír. Amikor aztán esténként láttuk is a szomszédék népes csoportját a nagy kerek kerti asztal körül üldögélni, kártyázni, sörözni, élvezni a fülledt, zizegő estét, nagyokat köszöntünk át a kerítésen álmaim latin loverjével, és jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a közösségi rítus nem vesztett fontosságából, legalábbis nem a falvakban.
     A szomszédokkal végül nem kerültem közelebbi kapcsolatba, nem így álmaim latin loverjének atyai barátjával, aki Nápolyból költözött át Forlíba; őt fuvaroztuk haza Nápolyból egy családi látogatás után. A forró napok több ízben végződtek úgy, hogy késő délután áthajtottunk a nápolyi úrhoz két üveg borral, és csak éjjel tértünk vissza, komolyan aggodalmaskodva, nehogy valami hirtelen előbukkanó rendőr megfújassa a szondát álmaim latin loverjével. A közben eltelt időben remek vacsorát kaptunk. Az előétel pasta, és az úriember előzékenyen megtudakolta, mire fáj a fogam, én pedig nem szerénykedtem, hanem elárultam, hogy imádom a tengeri herkentyűket... így hát volt részem fekete kagylós spagettiben és termetes rákokkal teletűzdelt tésztában. Csak a teli tányér fölött jutott eszembe, hogy én spagettit is alig tudok polgári módon enni, nemhogy páncélos tengeri lényeket bontogassak még mellette, de szerencsére nem vallottam szégyent, meg is dicsértek. A főfogás többnyire remek olívaolajban tocsogó zöldség, párolt karfiol, répa, a nápolyi úr ugyanis túlsúlyos a sok pizzától, és egészségügyi okokból szigorúan diétázni kényszerül. Mi tagadás, megkönnyebbüléssel nyugtáztam eme körülményt, no nem vendéglátónk egészségügyi problémáit, hanem a könnyű főfogásokat, így is gyakran úgy éreztem távozáskor, hogy már csak gurulni tudok, mint a kocsi. Persze elég volt, hogy az autó gurult alattunk, én meg csak emésztettem az anyósülésbe süppedve, érzékeimet belemélyesztve a homályba burkolózó, végtelenbe vesző, bizsergető itáliai tájba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése