Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. augusztus 14., kedd

Nehéz szülés


      Tudtam, hogy nehéz szülés lesz. Éppen ezért mertem csak ilyen soká vállalni a Vatikáni Múzeumot, pedig alkalom lett volna korábban. A Vatikánt magas és vastag fal veszi körül, ez távolról szembetűnő igazán, a dombokról, ott válik nyilvánvalóvá, hogy a Vatikán úgy fest, mint egy erődítmény. Az útikönyvek azt írják, a Szent Péter-bazilika alaprajza kulcsot formáz; a magas és vastag falba vágott vaskaput szintén kulcs forma díszíti: a kulcsok, amiket Jézus adott át Péternek az írás szerint. Hogy hova nyílnak az ajtók? Lehet találgatni, ízlés és világnézet szerint.
      Stanislav Grof, a tudatállapotokkal kísérletező ismert pszichiáter alkotott egy elméletet a születés négy stációjáról. Első állapot az eksztázis bent, anyánk méhében. Lebegés a meleg, biztonságos burokban, nyugodt gyarapodás a gondoskodásban. A Vatikáni Múzeum melyik pontja szimbolizálhatná az anyaméhet? Talán a képtár, a pinacoteca? Félhomály uralja a teret, valóban, de a festményáradat inkább fajsúlyos, mint lebegő. Akkor talán a szobrokkal roskadásig rakott termek? Vagy az egyiptomi múzeum, mint a kultúra bölcsője? A vitrinekben hiába keresném. Legyen itt, az egyiptomi részleg bejáratával szemközti belső téren, ahol széles lépcső vezet felfelé és lefelé, és két szfinx hever egymás mellett, én pedig helyet foglalok a majdnem padlóig érő ablak széles párkányán, mosolyogva, görnyedten, mert a múzeumok, a sok kiállítási tárgy úgy agyonnyomják az embert, és nézem az embertömeget, amint a lépcsőkön tolong felfelé és lefelé, vagy az egyiptomi részlegbe nyomul. És a pillantásom megakad egy lányon, aki egyiptomi stílusban húzta ki a szemét, a nemzetiségét nem tudnám megsaccolni, az egyiptomi smink, még ha csak szemhéjtus is, uralja a vonásait. Mosolygunk egymásra a lánnyal, aranyos lehetek, ahogy itt lógatom a lábam az ablakpárkányon, ő pedig, az egyiptomi arc, olyan sorsszerűen bukkant fel előttem az egyiptomi múzeummal szemben, hogy lehetetlen nem rá nézni, és akkor látom, hogy van két társa, két ázsiai, az egyikük épp engem fényképez egy spéci kamerával, és az egyiptomi lány azért mosolyog rám, hogy rendben van-e a fotózás. Világok találkozása. Majd tovasodródik a tömeggel a jelenés és a két ázsiai.
      A valódi születés akkor veszi kezdetét, amikor már megéltük a biztonság és önfeledtség eksztázisát. Amikor már nagyon meggyarapodtunk, és szűkké vált a hely, kevés az oxigén, kialakul a nincs kijárat szorító élménye, ami arra sarkall, hogy menni kell, különben meghalunk itt benn, a gyilkosunkká válik a korábban óvó hely. Én is érzem ott az ablakpárkányon, hogy ideje indulnom, a fejemben motoz, milyen sokat kell még megtenni.
      És csatlakozom a tömeghez, ami a hosszú folyosókon halad arra, amerre a Cappella Sistina nyíl mutat, azaz a Sixtus-kápolna felé. Szorít a hosszú folyosón hullámzó tömeg, fullasztó, akár a szülőcsatorna. Grof szerint a születés harmadik fázisa a véres csata, amikor átküzdjük magunkat a szülőcsatornán, megállíthatatlanul, mindenáron. Sok múlik ezen a fázison. Grof azt mondja, akik császármetszéssel születnek, és hiányzik náluk az első véres csata tapasztalata, később sokkal nehezebben bocsátkoznak bármilyen csatába, mert nem tanulták meg, hogyan küzdjenek végig egy krízist; amikor csatázni kéne, megijednek, megtorpannak és tehetetlenné válnak – sokkal hajlamosabbak lesznek depresszióra.
      Én küzdöttem és küzdök; amikor egy nagyobb csoport érkezik, félreállok és kivárok; szinte a falhoz nyomnak, úgy érzem, fuldoklok, nem ér le oxigén a tüdőmbe, mert nem ér ki a fejem a tömegből, hogy szabadon lélegezzek, pedig nem vagyok alacsony. Bedarálódok. Majd váratlanul egészen kiürül a folyosó, és nyugodtan lehet továbbhaladni. A legrosszabb a kárpitok terme, aminek elején és végén üvegfal áll – teljes a bezártságélmény, újabb és újabb emberhullámok. Alig nézek a kárpitokra, vallásos téma mind, egy kaptafára, galambok, glóriák, keresztek, süvegek, ugyanaz a szimbolika. Csak ki innen. A térképfolyosó viszont üdít, Itália régi államai, ahol szükséges, tengerrel, nagy méretben festve. Színek. A plafon pazar – nem sajnálták maguktól a pompát a pápák.


      A neheze, azaz a hosszú, szűk folyosó megvolt. Végre a freskók termeiben járok. Úgy hallottam, ma – többek között – onnan ismerjük a legnagyobb reneszánsz művészek nevét, hogy megmaradt a vatikáni megbízások számláinak egy része, és a legjobban fizetett művészeket automatikusan a legnagyobbnak járó dicsőség övezi. Így vagy úgy, tanulmányozom az Athéni iskolát, ha már itt vagyok, Platón és Arisztotelész elegáns baráti diskurzusát, az ókori filozófiai vitát, amiben nincs kényszerítés és elnyomás, ahol nem kell a másik fölé kerekedve győzni, csak élvezni, hogy ezzel a barátságos eszmecserével tölthetik az időt, reménykedve, hogy sikerül a másikat meggyőzni, aki ugyanolyan tiszteletreméltó, legalábbis így magyarázta anno egy tanárom a tényleges ókori görög filozófiai iskolák lényegét és légkörét, ahol persze a filoszokat körülülte egy sereg tanítvány, akiknek ez a diskurzus jelentette a mintát és felkészülést az élethez; minden korszak másként tervezi meg az élet iskoláját.
     Most már nagyon várom a Sixtus-kápolnát, de még át kell haladnom a rengeteg kortárs termen, amiben csak úgy hemzsegnek a nagy nevek, Dalí, Chagall, Paul Klee, Gauguin, Botero, számos további ismerős és még több ismeretlen név (annyira azért nem vagyok művelt); glória, szárnyak, püspökök – a motívum egyhangúságát színesíti a sok művész egyéni interpretációja; a kortárs művészet egyéniségnimbuszának előnyei. Ahogy az általam ismert festők műveinek keletkezési évszámát nézem, megállapítom, hogy a Vatikán mindegyiküktől a pályafutása végén rendelt, a tekintélyes megbízó tehát biztosra megy, niemandtól soha.
    És végre beérek, görnyedt háttal, a véres csatának vége, a Sixtus-kápolnába, a freskóözönbe; alaposan tanulmányozom a látványt, ha már idáig küzdöttem magam, az egyetemes európai kultúra egyik főművébe, írják róla az útikönyvek, és meg kell mondjam, a képeslapokat és albumokat jó élénkre photoshopolják, akárcsak a Vénusz születése esetében: míg amaz színei meglepően haloványak, addig emezt borongósra sötétítették az évszázadok (mernék csak lezárni a kápolnát egy restaurálásra). Leülök egy padra, és középtájra téved a szemem, ahol a felhőből épp előtör egy izmos, meztelen (kívánatos, na) férfi, az Utolsó ítélet cseppet sem légies Krisztusa (legalábbis nem elsősorban éteri gondolatok támadnak a láttán), egyben a reneszánsz idol megtestesítője (a művész egyéni interpretációja); épp csak a hosszú haja a régi, hogy felismerhessük. Szép új világ, vajon.
      A születés negyedik, egyben befejező stációja az eksztázis kint. A nyomás vége, a nagy lélegzetvétel, a "megcsináltam" felszabadultsága.
     Már a Szent Péter-bazilikában vagyunk, a bejáratnál testes oszlopok, bent pedig amilyennek egy dicsőséget és ájtatosságot ötvöző székesegyháznak lennie kell. Templomban tilos a bujaság, ezért a ruha vállat fed és térd alá ér; aki nem készült, vegyen egy kendőt a sok utcai árustól. A szeretet házában, ami egy távolról erődítménynek kinéző államban áll, a szeretet nem kifejezhető; adok egy nagyon szolid csókot álmaim latin loverjének (csakazértis, vérbeli lázadó), aki teljesen ráparázik, hogy nyughassak, még kidobnak. A kupolán keresztül fénycsíkok érkeznek a félhomályba. A főhajón találni egy pontot – hogy mást keressek a szerelmetes szeretet helyett –, ahol, ha odaállunk, megszűnik körülöttünk a gigantikus épület, látómezőnkből kiszorul a pompa, és a homályból csak a főoltár feletti aranyfolt kristályosodik ki, közepén a madárral (tudom, hogy galambot kéne írni). A fényben felénk szálló madár tölti be a látómezőt. S ha még egy kicsit helyezkedünk, bár ehhez szerencsés fényállás szükséges, és talán valami más is, ha sikerül a fentről érkező fényfolyam alá állni, akkor nemcsak a tér, a látómező is megszűnik, mert ekkora fényben nem maradhat nyitva a szem. Mégis minden érzékünkkel érezni, hogy beborít a fény, belénk csurog, és belül nyugalom születik, az öröm és bizalom nyugalma. S e fény alatt állhatunk immár, mert ott nem kerget idő.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése