Szlovénia vonzereje nemcsak "középföldeségéből", hanem "csöppségéből" is adódik; az ember egyik pillanatban még a hegyi tavak szépségében merül el, a másik pillanatban már a tengerpart felé zúz, és azon töri a fejét, Olaszország vagy Horvátország felé hopponáljon-e. Mivel mostanság - még mindig - elfogult vagyok Itália iránt, nem az úticél volt kérdés, hanem azon tanakodtunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, vajon megéri-e kitérőt tenni Trieszt felé, ha már ilyen szépen kitáblázták, hol Trieste, hol meg szlávosan Trst (!!!) névvel. Elbóklászni az autópályán még csak-csak, de mire bebóklászunk a városba, kiigazodunk, leparkolunk, ki tudja, talán már indulhatunk is vissza. Hamar kiderült, nem is a logisztika miatt lenne a páromnak ellenvetése, egyszerűen antipatikusnak érzi az olaszokat: bárhol beléjük botlott eddig, pökhendi alaknak tűntek számára a hangoskodásukkal és a flancos napszemüvegükkel, olyannyira, hogy még a lábát sem tette olasz földre, pedig respektálja az olasz gasztronómiát.
Nem kellett sok bátorítás, hogy a nagy Ő belássa, itt az idő, most vagy soha. Diplomatikusan rábíztam a döntést - és önként le is kanyarodott Trieszt felé. Kíváncsi lennék, szándékosan vagy óvatlanságból, de a városig vezető olasz autópályaszakaszon egyetlen kapu sem tűnt fel, ahol intézni kellett volna a jegyet és a fizetést, csak mentünk, mentünk, amerre az út vitt, mígnem költségtérítés nélkül elértük a város határait. Nem mondhatnám, hogy repesztettünk, amerre az út vitt, mert a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő száz százalékban komolyan vette a Trieszt körül kanyargó sztrádaszakaszon kitett 50-es táblákat, és ténylegesen 50-nel hajtott. Célozgattam ugyan, szándékaim szerint udvariasan, hogy "hát a többi kocsi nem 50-nel megy", anyósüléses pozícióm nem hagyott választási lehetőséget.
Bearaszolgattunk hát Triesztbe a város körül, felett és érzésre leginkább mindenhol kacskaringózó sztrádán. Nem győztem elnyomni a mosolyt, ahogy húztak el mellettünk a kocsik, hogy képtelen vagyok normálisan abszolválni az olasz autópályát, és hogy akárhányszor jövök, a sors újabb komikummal lep meg. Közben a sok ipari létesítményt látva mellbe vágott az érzés a szlovén kistelepülések után, hogy nagyvárosba érkeztünk, és ez már a rút, bűzlő és önmagát túlnőtt civilizáció. De máris következett a feledhetetlen élmény, a gyárkémények mögül feltáruló tenger... A kocsisort és a táblákat követve megtorpanás nélkül elértük a mólót, a kikötőt, a tengerparti sétányt, egyszóval a belvárost. Gurultunk a hosszú sugárutakon a part mentén, felettünk békebeli villanyoszlopok, furcsán ismerős formák.
Triszt a Monarchiától örökölte patináját. Mi mástól... hiszen a 2004-es EU-bővítés előtt zsákutca volt csak Olaszország végén, sarokba szorulva a szláv oldalon. Egy porfészek lenne csak, ha a Habsburg Birodalom anno nem telepített volna ide a legfontosabb kikötővárosnak kijáró kastélyt és reprezentatív épületeket, amik ugyanazt a "boldog békeidők" bukét sugározzák, amit az egész egykori Habsburg vonzáskörzet. A tengerparti korzót szegélyező lámpaoszlopoknak is a monarchikus hatás kölcsönözte a déjávu-élményt.
Megkordult a gyomrunk a nagy sétában, ütött hát az óra, hogy felkeressük a Bar Arnoldót és társait egy hamisítatlan olasz kulináris élményért. Jó nagyot koppantunk azonban, merthogy még bőven tartott a szieszta; valamiért én délután 2 és 5 közé kalibráltam a sziesztát, e vidéken azonban inkább 3 és 6 közé ékelődik, éttermek esetében 7-ig is elhúzódik. Fél órán keresztül járkáltunk a kiszemelt helyek közt, de zárva volt Café Giorgio, Trattoria Luca és minden ehhez hasonló. Én már visszafordultam volna, dobjunk be egy fagyit, és vacsorázzunk Szlovéniában, de a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, nem szokta feladni. Visszabattyogtunk a belváros felé, ami ugyan kevésbé autentikus, de a helyi igények helyett a turistákéhoz igazodik. Egy Canal Grande névvel felruházott kis beszögellés, nyúlfarknyi csatorna mellett találtunk egy ígéretes helyet, ringatózó csónakok szomszédságában.
Megrendeltük a pizzát, és helyet foglaltunk kint, a csatorna mellett, ahol épp kajakpolo zajlott, kajakosok csapkodták a labdát evezőikkel a kosár felé. A csatorna körül a város apraja-nagyja, sok turista, kicsit és nagyot lázba hozott a mérkőzés. Mi is nyújtogattuk a nyakunk, pláne miután magyar szó vegyült a tömegbe: "Gyerünk, gyerünk!" No lám, magyar csapat következett, épp akkor játszották a meccsüket, mialatt mi a pizzánkat ettük a "lelátón". A (be)vonzás törvénye, úgy tűnik, az egy nációhoz tartozók találkozására is kiterjed, legalábbis ami engem illet, mert többször megesett már velem hasonló. A pizza élvezetéből mit se vont le, hogy a magyarok 10:1-re vesztettek.
Beszaladtunk még egy szieszta közben is nyitva tartó cukrászdába, mert a párom, ha már átvészelte az olasz kultúrsokkot, megérdemelt egy hamisítatlan olasz fagyit és egy olasz espressót. Ücsörgünk a cukrászda előtt egy forgalmas út mentén. A mellettünk ülő asztaloknál idős olasz urak, inkább bácsik, kopott kabátban, rejtvényt fejtve, újságot olvasva szürcsölik a feketét. A párom is elégedetten szürcsöli a magáét; szereti az ilyen életképeket, főleg, ha mi is beletartozunk. És az idős olasz urak cseppet sem tűnnek flancosnak, egyszerű kisemberek ők, akiknek arcát telekarcolták az idő és az események.
Nem maradt más hátra, felszedni a kocsit a szupermarket parkolóházából. Ott is várt szépen, ahol pár órája letettük, a sorompó is szabad utat engedett, csak az okozott némi izgalmat, hogy kihajtáskor a párom a harmincfokos lejtőn nehezen vette be a kanyart a terepjáróval, és majdnem megkoccintottuk a falat. De az őrangyalunk ezúttal sem hagyott cserben, és rövidesen már a sztrádán hajtottunk, ezúttal nem 50-nel, hanem 60-nal. Miközben képzeletben búcsút intettem Olaszországnak, elégedetten nyugtáztam, hogy Itália még mindig szeret, nem kicsinyeskedik holmi parkolási és autópályadíjjal, csak elém teszi a szívderítő élményeket.
A tengerpart mentén, kis üdülőfalvakon vezetett át az út Szlovéniába. Jobbunkon a nap lassan ereszkedett a tenger felé. Áthajtottunk egy tündéri kisvároson, Muggián, mediterrán színek, kék zsalugáterek, kedvünk lett volna megállni, de a következő pillanatban már feltűntek a szőlőtőkékkel teletűzdelt szlovéniai dombok. Bárhol tartottunk az úton, körülölelt a tenger.
Nem kellett sok bátorítás, hogy a nagy Ő belássa, itt az idő, most vagy soha. Diplomatikusan rábíztam a döntést - és önként le is kanyarodott Trieszt felé. Kíváncsi lennék, szándékosan vagy óvatlanságból, de a városig vezető olasz autópályaszakaszon egyetlen kapu sem tűnt fel, ahol intézni kellett volna a jegyet és a fizetést, csak mentünk, mentünk, amerre az út vitt, mígnem költségtérítés nélkül elértük a város határait. Nem mondhatnám, hogy repesztettünk, amerre az út vitt, mert a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő száz százalékban komolyan vette a Trieszt körül kanyargó sztrádaszakaszon kitett 50-es táblákat, és ténylegesen 50-nel hajtott. Célozgattam ugyan, szándékaim szerint udvariasan, hogy "hát a többi kocsi nem 50-nel megy", anyósüléses pozícióm nem hagyott választási lehetőséget.
Bearaszolgattunk hát Triesztbe a város körül, felett és érzésre leginkább mindenhol kacskaringózó sztrádán. Nem győztem elnyomni a mosolyt, ahogy húztak el mellettünk a kocsik, hogy képtelen vagyok normálisan abszolválni az olasz autópályát, és hogy akárhányszor jövök, a sors újabb komikummal lep meg. Közben a sok ipari létesítményt látva mellbe vágott az érzés a szlovén kistelepülések után, hogy nagyvárosba érkeztünk, és ez már a rút, bűzlő és önmagát túlnőtt civilizáció. De máris következett a feledhetetlen élmény, a gyárkémények mögül feltáruló tenger... A kocsisort és a táblákat követve megtorpanás nélkül elértük a mólót, a kikötőt, a tengerparti sétányt, egyszóval a belvárost. Gurultunk a hosszú sugárutakon a part mentén, felettünk békebeli villanyoszlopok, furcsán ismerős formák.
Le kéne már parkolni, néztünk egymásra a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. De akármerre mentünk, felfelé evickélve a trieszti dombokon a kölcsönterepjáróval, majd feszülten ügyeskedve lefelé, valahogy nem bukkantunk alkalmas helyre. A belvárostól nem messze, régi kőkapuzatok táján aztán megtaláltuk a megoldást: behajtottunk egy fedett parkolóházba, és mivel nem nyomott a kezünkbe bilétát se gép, se ember, köröztünk picit, mire rájöttünk, hogy egy közeli szupermarket parkolójában cövekeltünk le. Ahonnan - úgy láttuk - gond nélkül ki lehet hajtani, senki nem kéri a blokkot.
Imígyen megoldva a parkolást, visszasétáltunk a belváros felé, szemünket legeltetve a Bar Arnoldo, Café Giorgio és ehhez hasonló nevű vendéglátó egységek cégérén, ahol majd falunk egy jót, és iszunk egy kávét. Egyelőre azonban korzóztunk a trieszti tengerparton, ittuk a látványt, fényképezkedtünk a híres mólón, kerülgettük az olasz kirándulókat, akikből aznap valahogy különösen sok jutott Triesztre. Barangoltunk a szűk utcákon, a nagy Ő-nek tetszettek az erkélyekre, ablakok elé, házak közé teregetett mosott ruhák, a mediterrán színek és a pálmák, az utcákon parkoló robogók, a kilátás a tengerre és a házakkal telezsúfolt dombokra. Nem látott, csak egy darab pöffeszkedő olaszt - ennyi pöffeszkedő minden városra jut -, egy agyonszoláriumozott, aranyszandálos, sötét napszemüveges nőt, de a többiek mind hétköznapiak, mosolygósak és jókedvűek voltak. Olvastak a padokon, pecáztak a mólón, élték az élet egyszerű epizódjait. Sokszor botlottunk kéregetőkbe, vagy botlani se kellett, mert nyújtották felénk a kezüket - bizony magyar szemnek is feltűnt, hogy sok koldus őgyelgett a pályaudvarnál és a frekventáltabb részeken, akárcsak Magyarországon.
Triszt a Monarchiától örökölte patináját. Mi mástól... hiszen a 2004-es EU-bővítés előtt zsákutca volt csak Olaszország végén, sarokba szorulva a szláv oldalon. Egy porfészek lenne csak, ha a Habsburg Birodalom anno nem telepített volna ide a legfontosabb kikötővárosnak kijáró kastélyt és reprezentatív épületeket, amik ugyanazt a "boldog békeidők" bukét sugározzák, amit az egész egykori Habsburg vonzáskörzet. A tengerparti korzót szegélyező lámpaoszlopoknak is a monarchikus hatás kölcsönözte a déjávu-élményt.
Megkordult a gyomrunk a nagy sétában, ütött hát az óra, hogy felkeressük a Bar Arnoldót és társait egy hamisítatlan olasz kulináris élményért. Jó nagyot koppantunk azonban, merthogy még bőven tartott a szieszta; valamiért én délután 2 és 5 közé kalibráltam a sziesztát, e vidéken azonban inkább 3 és 6 közé ékelődik, éttermek esetében 7-ig is elhúzódik. Fél órán keresztül járkáltunk a kiszemelt helyek közt, de zárva volt Café Giorgio, Trattoria Luca és minden ehhez hasonló. Én már visszafordultam volna, dobjunk be egy fagyit, és vacsorázzunk Szlovéniában, de a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, nem szokta feladni. Visszabattyogtunk a belváros felé, ami ugyan kevésbé autentikus, de a helyi igények helyett a turistákéhoz igazodik. Egy Canal Grande névvel felruházott kis beszögellés, nyúlfarknyi csatorna mellett találtunk egy ígéretes helyet, ringatózó csónakok szomszédságában.
Beszaladtunk még egy szieszta közben is nyitva tartó cukrászdába, mert a párom, ha már átvészelte az olasz kultúrsokkot, megérdemelt egy hamisítatlan olasz fagyit és egy olasz espressót. Ücsörgünk a cukrászda előtt egy forgalmas út mentén. A mellettünk ülő asztaloknál idős olasz urak, inkább bácsik, kopott kabátban, rejtvényt fejtve, újságot olvasva szürcsölik a feketét. A párom is elégedetten szürcsöli a magáét; szereti az ilyen életképeket, főleg, ha mi is beletartozunk. És az idős olasz urak cseppet sem tűnnek flancosnak, egyszerű kisemberek ők, akiknek arcát telekarcolták az idő és az események.
Nem maradt más hátra, felszedni a kocsit a szupermarket parkolóházából. Ott is várt szépen, ahol pár órája letettük, a sorompó is szabad utat engedett, csak az okozott némi izgalmat, hogy kihajtáskor a párom a harmincfokos lejtőn nehezen vette be a kanyart a terepjáróval, és majdnem megkoccintottuk a falat. De az őrangyalunk ezúttal sem hagyott cserben, és rövidesen már a sztrádán hajtottunk, ezúttal nem 50-nel, hanem 60-nal. Miközben képzeletben búcsút intettem Olaszországnak, elégedetten nyugtáztam, hogy Itália még mindig szeret, nem kicsinyeskedik holmi parkolási és autópályadíjjal, csak elém teszi a szívderítő élményeket.
A tengerpart mentén, kis üdülőfalvakon vezetett át az út Szlovéniába. Jobbunkon a nap lassan ereszkedett a tenger felé. Áthajtottunk egy tündéri kisvároson, Muggián, mediterrán színek, kék zsalugáterek, kedvünk lett volna megállni, de a következő pillanatban már feltűntek a szőlőtőkékkel teletűzdelt szlovéniai dombok. Bárhol tartottunk az úton, körülölelt a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése