Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.
Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.
Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.
Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése