Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2014. május 9., péntek

Középfölde

      Ha tavasz, akkor utazom. Ugyan nem fut olyan régóta ez a blog, hogy a kedves Olvasó ismerhesse a tavaszi utak évente ismétlődő ritmusát az életemben, de évtizednyi utazói naptárom bizony azt sugallja, hogy nálam tavasszal történik a "nyaralás". Vagyis az év e szakában gyűjtöm be a hétköznapokból való kiszakadás pozitív töltését, és ha ez elmarad, meglátszik az összévi hangulatomon.
     Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.

    Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
     Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
    Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.



    Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
     A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.

 
     Ahogy egyre beljebb értünk az országban, szemünket legeltetve a zöld hullámokon, elindult az emlékvetítés a belső mozivásznomon: mintha duplán hullámzott volna a fű a szélben, mintha duplán ringatott volna az autósülés, egyszer a jelenben, és egy másik, egy évvel korábbi jelenetben.
    Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
    Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése