"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/
Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.
Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia - és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.
Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.
Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.
Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org
forrás: wikipedia.org
Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia - és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.
Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése