"Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta..., a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz, vagy a könnyű?"
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/
Arra vágytam, hogy könnyedén, gondolatok súlyától nem nyomva és háborgatva végighullámozzak Marseille-en és Provence-on; felkapjak, megízleljek és elejtsek élményeket, félúton a turizmus és a helyismeretszerzés között. Aztán észrevétlenül, apránként belecsúsztam. A fejlemények akként alakultak, bontakoztak egymásból, hogy az újabbnál újabb helyzetekbe lépve valahogy elhagytam a komfortzónámat. Sőt, anélkül, hogy elhatároztam volna vagy magamban felkészültem volna rá, inkább tudat alatt, egészen velős kérdésekkel is szembe kellett néznem. Belecsúsztam a nehézbe, finoman belebillentem, ám ez nem járt együtt azzal, hogy szenvednem kelljen. Na jó, csak egy picit.
Máig hihetetlen, hogy hat napon keresztül idegeneknél vendégeskedtem, a vendégeskedés teljes értelmében. Amolyan furcsa vízióként tudnám leírni, hogy létezik egy láthatatlan közösség, a kanapékínálók és kanapékeresők szövetsége, akik várják és beengedik magukhoz a világot, vagy épp felkerekednek és nekiindulnak, bízva abban, hogy lesz valahol egy üres szófa vagy matrac nekik fenntartva, (ezek a szerepek átalakulnak egymásba, persze), és ebben a közösségben egészen más viszony kapcsol a többi emberhez. A másokba és a világba vetett bizalomnak egy általam eddig nem ismert szintje. Mert a kanapékínálókat és -keresőket csak annyi köti össze, hogy épp egy helyen vannak a világban, az egyik arra jár, a másik ott él, de ez a nüansznyi egybeesés elég kötelék a befogadáshoz.
Persze a dolog nem úgy ment, hogy egyszer csak azt mondtam: "Szezám, tárulj", és lőn a csoda az életemben. Inkább azt gondoltam, hogy jó-jó, megpróbálom, mert itt ez a kényszerhelyzet, hogy olyan szoros a büdzsé, hogy ha nem próbálok ki alternatív megoldásokat, vagyis nem próbálok meg pusztán mások szívességére támaszkodni, akkor el sem érdemes indulni, viszont mivel mégiscsak idegenek, nem árt résen lenni, mert ki tudja, ki fia-borja, és milyen a másik ember személyisége és szándéka. Ezt rögzítettem magamban a marseille-i pályaudvaron várva.
Résnyire nyitott ajtóval azonban nem lehet couchsurfölni, sem stoppolni. Amint belenéztem az első szállásadó szemébe, aki begyűjtött a pályaudvaron, rögtön éreztem, hogy minden rendben, hogy jó lóra tettünk, és kijjebb tártam az ajtót. És minél kijjebb tártam az ajtót, annál több jött be cserébe, remek egyéniségek és nekem juttatott jó cselekedetek özöne. A komfortzónával együtt közben elhagytam régi sztereotípiákat is: például nem egy gendarme-ot ismertem meg, hanem egy embert, aki amúgy gendarme, és meglepve tapasztaltam, hogy míg az előbbi képhez hozzátartozik egy gumibot, addig az utóbbihoz nem, és mennyivel jobb az utóbbival találkozni, mint az előbbivel (a gumibottal kapcsolatos teljes igazságot persze nem ismerem).
Rájöttem, hogy teljesen más látkép tárul elém, ha kitárom az ajtót, mint ha csak résnyire engedem; és hogy a látásmódom rajtam múlik.
Ahogy haladtunk előre a tíz napban és az országok között, végül már nemcsak egy újabb fotelben vagy autósülésen foglaltam helyet, hanem az érzésbe is egyre biztosabban süppedtem bele, hogy a világ - úgy általában véve - barátságos hely, és lehet rá számítani, hogy a megfelelő módon rendelkezésünkre bocsátja részeit, ha szükségünk van rá (ahogy majd minket is mások rendelkezésére bocsát). Már amennyiben igent mondunk rá, és integrálódunk a szövevényeibe. Megízlelve ezt az érzést, hol a könnyebb utat választva, hol a nehézre térve, talán egyszerre járva mindkettőt, elindultam a kötődés felé.
Ui.: Emlékeztek, kedves Olvasók, a zongorázással kapcsolatos hiányérzetre? Jelentem, azóta zongoraórákat veszek...
Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta..., a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz, vagy a könnyű?"
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/
Máig hihetetlen, hogy hat napon keresztül idegeneknél vendégeskedtem, a vendégeskedés teljes értelmében. Amolyan furcsa vízióként tudnám leírni, hogy létezik egy láthatatlan közösség, a kanapékínálók és kanapékeresők szövetsége, akik várják és beengedik magukhoz a világot, vagy épp felkerekednek és nekiindulnak, bízva abban, hogy lesz valahol egy üres szófa vagy matrac nekik fenntartva, (ezek a szerepek átalakulnak egymásba, persze), és ebben a közösségben egészen más viszony kapcsol a többi emberhez. A másokba és a világba vetett bizalomnak egy általam eddig nem ismert szintje. Mert a kanapékínálókat és -keresőket csak annyi köti össze, hogy épp egy helyen vannak a világban, az egyik arra jár, a másik ott él, de ez a nüansznyi egybeesés elég kötelék a befogadáshoz.
Persze a dolog nem úgy ment, hogy egyszer csak azt mondtam: "Szezám, tárulj", és lőn a csoda az életemben. Inkább azt gondoltam, hogy jó-jó, megpróbálom, mert itt ez a kényszerhelyzet, hogy olyan szoros a büdzsé, hogy ha nem próbálok ki alternatív megoldásokat, vagyis nem próbálok meg pusztán mások szívességére támaszkodni, akkor el sem érdemes indulni, viszont mivel mégiscsak idegenek, nem árt résen lenni, mert ki tudja, ki fia-borja, és milyen a másik ember személyisége és szándéka. Ezt rögzítettem magamban a marseille-i pályaudvaron várva.
Résnyire nyitott ajtóval azonban nem lehet couchsurfölni, sem stoppolni. Amint belenéztem az első szállásadó szemébe, aki begyűjtött a pályaudvaron, rögtön éreztem, hogy minden rendben, hogy jó lóra tettünk, és kijjebb tártam az ajtót. És minél kijjebb tártam az ajtót, annál több jött be cserébe, remek egyéniségek és nekem juttatott jó cselekedetek özöne. A komfortzónával együtt közben elhagytam régi sztereotípiákat is: például nem egy gendarme-ot ismertem meg, hanem egy embert, aki amúgy gendarme, és meglepve tapasztaltam, hogy míg az előbbi képhez hozzátartozik egy gumibot, addig az utóbbihoz nem, és mennyivel jobb az utóbbival találkozni, mint az előbbivel (a gumibottal kapcsolatos teljes igazságot persze nem ismerem).
Rájöttem, hogy teljesen más látkép tárul elém, ha kitárom az ajtót, mint ha csak résnyire engedem; és hogy a látásmódom rajtam múlik.
Ahogy haladtunk előre a tíz napban és az országok között, végül már nemcsak egy újabb fotelben vagy autósülésen foglaltam helyet, hanem az érzésbe is egyre biztosabban süppedtem bele, hogy a világ - úgy általában véve - barátságos hely, és lehet rá számítani, hogy a megfelelő módon rendelkezésünkre bocsátja részeit, ha szükségünk van rá (ahogy majd minket is mások rendelkezésére bocsát). Már amennyiben igent mondunk rá, és integrálódunk a szövevényeibe. Megízlelve ezt az érzést, hol a könnyebb utat választva, hol a nehézre térve, talán egyszerre járva mindkettőt, elindultam a kötődés felé.
Ui.: Emlékeztek, kedves Olvasók, a zongorázással kapcsolatos hiányérzetre? Jelentem, azóta zongoraórákat veszek...
"Rájöttem, hogy teljesen más látkép tárul elém, ha kitárom az ajtót, mintha csak résnyire engedem; és hogy a látásmódom rajtam múlik." milyen igaz, és nem kis bátorság kell hozzá, no meg az idegenekben való megbízáshoz. Gratulálok!
VálaszTörlésKöszönöm, és tényleg jobban érzem magam a világban, mióta ezt átéltem!
Törlés