Ismét szeljük Emilia Romagna útjait. Az ősz elsárgította a dombok tovahullámzó szőlőtőke-regimentjeit. De nem az elmúlás miatti fájdalmát kiáltja az égbe a vidék, épp ellenkezőleg: a lankákra hulló déli napfény mintha aranypermettel fújta volna be a szőlőket, hogy így ünnepeljék évi munkájuk elvégeztét. A déli nap immár nem sápaszt, tompít és őrjít, mint nyáron, hanem csillant és vidít, s így félárbócra eresztve jóval barátságosabb.
Ismerősek már a településnevek a táblákon, ahogy egy-egy körforgalomnál a napsugárszínekbe és árkádokba öltözött városkák irányát mutatják (így is gyakran elvétjük, melyiknél kell kihajtani); mindről beugrik egy asszociáció.
Anconában nem jártam ugyan, ám az Anconai szerelmesek című bohózat jelentette első találkozásomat a hebrencs Déllel, még kora kamaszkoromban; emlékszem a stilizált, cseppnyit banális színházi díszletre, ami a mediterrán város képét imitálta, és hogy a színészek időnként alakítottak a szövegkönyvön, ahogy a helyzet és a kedvük kívánta, beszúrtak pár spontán poént, de úgy, hogy a közönség is vegye a lapot, itten most az ő humorérzékük nyilvánult meg rafináltan.
Bolognáról persze az egyetem ugrik be, a legrégebbi európai intézményes elmeformáló, és amit a minap tanultam, hogy el ne felejtsem megragadni a napot, mert anélkül csak sietek, de sehova sem jutok.
Cesenáról, ami kicsi és élénk, mint a bors, a könyvtár jut eszembe, ahova időnként elruccanunk álmaim latin loverjével; alakuló bensőséges pont.
Faenzáról a fajansz, ami évszázadok óta (vagy inkább: évszázadokig volt) a konyha kelléke, és amit alkalomadtán beszerzek majd, egyenesen névadó városából, hogy ápoljam a hagyományt.
Ravennáról az időtálló bizánci mozaikok, amiket tizenhárom évesen láttam; emlékszem, álltam a sötét székesegyházban, és tizenhárom évem minden súlyával próbáltam befogadni, mit jelent 1500 év és annak átvészelése. Most itt van egy köpésre Ravenna, ha esetleg ismét nekirugaszkodnék, hogy belenézzek a mozaikon állók tudó, tűrő és türelmes szemébe, hogy kifaggassam őket, milyen érzés tanúnak lenni.
Végül Riminiről a tenger, ami vár minden alkalommal, hogy elzarándokoljak hozzá.
Apránként felfedi testét a táj.
Ismerősek már a településnevek a táblákon, ahogy egy-egy körforgalomnál a napsugárszínekbe és árkádokba öltözött városkák irányát mutatják (így is gyakran elvétjük, melyiknél kell kihajtani); mindről beugrik egy asszociáció.
Anconában nem jártam ugyan, ám az Anconai szerelmesek című bohózat jelentette első találkozásomat a hebrencs Déllel, még kora kamaszkoromban; emlékszem a stilizált, cseppnyit banális színházi díszletre, ami a mediterrán város képét imitálta, és hogy a színészek időnként alakítottak a szövegkönyvön, ahogy a helyzet és a kedvük kívánta, beszúrtak pár spontán poént, de úgy, hogy a közönség is vegye a lapot, itten most az ő humorérzékük nyilvánult meg rafináltan.
Bolognáról persze az egyetem ugrik be, a legrégebbi európai intézményes elmeformáló, és amit a minap tanultam, hogy el ne felejtsem megragadni a napot, mert anélkül csak sietek, de sehova sem jutok.
Cesenáról, ami kicsi és élénk, mint a bors, a könyvtár jut eszembe, ahova időnként elruccanunk álmaim latin loverjével; alakuló bensőséges pont.
Faenzáról a fajansz, ami évszázadok óta (vagy inkább: évszázadokig volt) a konyha kelléke, és amit alkalomadtán beszerzek majd, egyenesen névadó városából, hogy ápoljam a hagyományt.
Ravennáról az időtálló bizánci mozaikok, amiket tizenhárom évesen láttam; emlékszem, álltam a sötét székesegyházban, és tizenhárom évem minden súlyával próbáltam befogadni, mit jelent 1500 év és annak átvészelése. Most itt van egy köpésre Ravenna, ha esetleg ismét nekirugaszkodnék, hogy belenézzek a mozaikon állók tudó, tűrő és türelmes szemébe, hogy kifaggassam őket, milyen érzés tanúnak lenni.
Végül Riminiről a tenger, ami vár minden alkalommal, hogy elzarándokoljak hozzá.
Apránként felfedi testét a táj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése