Carpe diem

     Érkezésem napján jut pár óránk Bolognára. Most járok itt először, és álmaim latin loverje előre felhívja a figyelmem, hogy Bologna az árkádok városa, se szeri, se száma az árkádos épületeknek. Olaszországban amúgy minden város törekszik arra, hogy valamilyen téren a "legeslegesleg..." legyen, emlékszünk, Rimini a leghosszabb strand címért küzd, Bologna meg árkádok gyűjtésével tör az élre.
     S valóban, a napfényben sütkérező, telt narancs vagy vöröses árnyalatú zsalugáteres házak eleje többnyire árkádot formáz, díszes, míves, vagy épp puritán kiképzésben, cicomás vagy épp letisztult oszlopokkal, és az árkádok alatt sürög-forog a nép. Buzgón jár mindenki a dolga után, vagy csak épp korzózni támadt kedve, mindenesetre hömpölyög az embertömeg, és nekünk nincs más dolgunk, mint sodortatni magunkat az áramlattal. Praktikus találmány ez az árkád: védelmet nyújt az egyszeri sétálónak az időjárás szeszélyei ellen, így esőben, szélben sem lankad a vásárlási kedv. A belvárosi utcákon egymás hegyén-hátán tolakodnak az üzletek, hogy csak az én, az én kirakatomon akadjon meg a szemed, és tényleg van min megakadni. Engem is megérint a hangulat, legeltetni a szemem a sok szép holmin, beszaladni-benézni, ha valamelyik vonz, eljátszani az elcsábulás gondolatával. Vagy vadász módjára egyik üzletből ki, a másikba be, a nagy zsákmány után. Vagy keresni a meglepetést, hátha. Eszembe jut egy régi barátnőm, aki bolognai útjáról egy Cavalli kendővel és egy széles antik karpereccel tért haza, korall és türkiz berakásos, dúsan karcolt indamotívumokkal; ügyesen halászta ki a maga aranyhalát.

      A Piazza Nettunón pihenünk meg álmaim latin loverjével, ahol a palazzók fala, teteje úgy csipkézve, mint a középkorban játszódó kosztümös filmek várfalai. A szökőkút alatt telepszünk le, előhúzok egy doboz, otthon sütött muffint, férfi szívéhez a gyomrán keresztül, és csak majszolunk egymás karjában, fejünk fölött csobog a szökőkút vize, és záporozik ránk az éltető déli fény. Időnként hangosan karattyol a közelben valami olasz. Két perc telik el, és máris megjelennek a kéregetők, az első egy kimaszkolt mutatványos nő, hogy eladó a közös fotó, majd rögtön utána egy bevándorló akar eladni egy afrikai állatmesekönyvet. Biztos bizalomgerjesztő a boldog mosoly az arcunkon. Ötször kell nemet mondani, mire továbbállnak. Egyrészt csórók vagyunk, adjanak a tehetősebb olaszok, másrészt belepancsoltak a romantikázásunkba, nehogy még jutalmat érdemeljenek. (Otthon amúgy is gyakran adok; sokat járok gyalog, így lépten-nyomon belebotlok a kéregetőkbe; nemhogy autóra, de tömegközlekedésre sem telik, ezért a sok séta.) A harmadik még csak nem is ajánl fel szolgáltatást, ellenben levakarhatatlan, nem ért a szép szóból, végül nálam szakad el előbb a cérna, fogom a sütis dobozt, és odébbállok, és szerencséje van a nyomorultnak, hogy nem tudok olaszul, mert istenuccse leteremtettem volna, hogy ne egy szerelmespárt abajgasson.

     Odébbállunk tehát, a piazza immár nem az andalgóké. Beletörődtem, hogy egy percre sem szűnhet meg körülöttünk a világ. Teszünk egy kört a környéken, és mindenféle vicces dologba botlunk. Egy közhivatal gyönyörű, narancs falú, vörös függönyös épületének árkádokkal tűzdelt belső udvarán termetes kőfotelok és kőkanapék állnak, mintegy nappalit formázva az egyik sarokban, néhányan ücsörögnek is; talán azokra az alkalmakra alakították ki, amikor nagy a sorban állás a hivatalban, és a kőnappaliban türelmesebben várják ki az ügyintézést. Az egyik bazilika (talán a Santo Stefano) oldalhajójának egekbe törő boltozatáról egy Foucault-inga lóg le, illetve leng ki és rója köreit, a törvénynek engedelmeskedve.
      A majd' 1000 éves bolognai egyetemet természetesen ki nem hagynám. Legalább a közelébe férkőzni, beleszippantani az atmoszférájába. Menet közben megtaláltuk már a jogi fakultást, de én a főépülethez akarok eljutni; a forráshoz, mondjuk úgy. Nem nehéz ráakadni, csak kövesd a húszas éveik elején járók csoportját, mind egy irányba tart, és van belőlük bőven, mert a Wikipédia szerint a bolognai egyetem padjait napjainkban 80 ezer hallgató koptatja. Követjük tehát az egyetemistának tűnőket az árkádok alatt, és egyszer csak egy tágas térre érünk, ahol háromszor akkora a zsibongás, mint egy átlagos olasz piazzán, és az árkádok aljában, a járdaszél minden talpalatnyi helyén emberek ülnek, az úttesten fel-alá sétálnak vagy biciklit tolnak, a téren magán pedig a legsűrűbb, legvidámabb déli kavarodás. Egy rakás fiatal magabiztosan siet a célja felé, vagy épp kiszívja a nap velejét, nyüzsög, társasági életet él, mert ez a piazza bizony az egyetem főépülete melletti tér, a diákok placca, felségterülete, ahol az életöröm az úr, és a jövő nyájas, teleírásra váró könyv. Bekukkantunk az alma materbe (a jószívű portásnő beenged, mert ugye elvileg csak az egyetemisták), de csak az első árkádos átriumig jutunk, mert olyan zavaró a csend, hogy inkább kifordulunk a piazzára, ahol lüktet a vér. S úgy érzem, a lét egyik legszikrázóbb, legderűsebb megnyilvánulása bolognai egyetemistának lenni. Állunk, és beszívjuk velük együtt az élet velejét.