Senza correre, szokta mondani álmaim latin loverje, rohanás nélkül. Mondhatná szó szerint úgy, hogy sietség nélkül, senza urgenza, csak a senza correrének van valami költői bája, magyarázta egy ízben.
Ott tartottam, hogy Riminiben elszaladt az idő, illetve hogy az időt napsütötte tengerparti andalgásra használtuk ki, mert ez tűnt a legkecsegtetőbbnek. Riminiben ugyan a könyvtárba és az Ikeába kellett volna menni, de a könyvtár és az Ikea nem omlanak le, viszont novemberben nincs garancia, hogy két nap múlva is tart a napfény. A kirándulás Riminihez kötődő napirendi pontjait lényegében töröltük, mert az óra elketyegte a délutánt, nekünk pedig még útba kellett ejteni egy állomást, ahova ráadásul be is jelentkeztünk. Marche régió Urbino városkájába kívántunk eljtuni, útközben pedig beugrani egy fürdőszobabútor-gyártó céghez, aminek tulaja régen ügyfele volt álmaim latin loverjének, és korábbi szívességek fejében ígért neki egy mosdókagylót és köré egy szekrényt.
Marche régió a klasszikus hegyes-völgyes Itália, hullámzó utak, meg-megtűzdelve kurta településekkel, a távolban minduntalan feltűnik egy-egy magányos ház, ahol se szomszéd, se lakó immár. Kúszik lefelé a nap, aranypermet csillan a lankákra felkapaszkodó falvakon és a fák koronáján. Gond nélkül megleljük a fürdőszobabútor-gyárat. Álmaim latin loverje bemegy a kameruni fiúval felhajtani a szajrét, én naiv pedig kinn maradok a kocsiban, gondolván, hogy mivel Urbinót is meg kell még járni, térülünk-fordulunk, aztán lépünk tovább. Fél órát ücsörgök türelemmel, és feltételezem, inkább a terefere emészt fel ennyi időt, mint a málha összerakása. Aztán csak felbukkan álmaim latin loverje, a raktárba hajtunk, ahol már vár ránk a méretes doboz, ami persze igen súlyos is egyben. Feldobják a kocsi tetejére, rögzítjük képességeink szerint, aztán uccu neki.
Tizenöt perc se telik el, amikor csörög a telefon, hív a gyáros, hogy két csomag lett volna: a szekrényt elhoztuk, de a mosdókagyló ottfelejtődött; gondolom elsikkadt a nagy eszmecsere közepette. Na, most mi legyen? Beugrunk érte Urbinóból hazafelé menet; igen, de a gyár hatkor zár; csak megjárjuk addig. Eközben valami éktelenül irritáló hang hallatszik, mintha szakadnának a pántok, amivel a csomagot rögzítettük az autó tetejére. Mintha nyúlna a kötél és csúszna a doboz, bármelyik pillanatban az árokban köthetne ki. Kidugjuk a karunk tapogatózni, érezhetően minden a helyén; biztos csak a dimbes-dombos úton húzódnak a kötelek. Valahogy a dolgok természetes rendje, hogy egy fürdőszobaszekrény nyekereg a fejem felett, miközben fel-le hullámzunk a kocsival; mi mást tehetünk, mint bízunk a szerencsénkben, ha meg lezuttyan, nem került egy fillérbe se.
Így érjük el a szép Urbinót, épp amikor a hegyek mögé bukik a nap. Bevallom, nyelek párat bosszankodva, hogy nem jutott egy plusz óra itt kóborolni, ráadásul most tényleg térülni-fordulni kell az otthagyott csomag miatt; de hát ez nem betáblázott, szervezett társasutazás. Mindig azzal kell megbékélni, ami jut, a "mi lett volna, ha" csak időpocsékolás. Amíg álmaim latin loverje lefotózza egy kápolnában, amit le akar, nyakunkba vehetjük a várost; "két perc és megvagyok", és ebből tudom, hogy legalább húsz perccel kalkulálhatok. A szép Urbino mesebeli városka, ahol lelkesen töltenék el egy napot, de nem szívesen költöznék ide. Ez a hely fityiszt mutat a modernizációnak az ezredfordulón. Mintha a középkor óta nem peregne az idő: kőházak és meredek kőutcák - egy épület három emeletére három különböző szinten futó utcáról nyílik a bejárat. Ide behajtani kocsival, bringával kész képtelenség. Egy szimpla bevásárlás hazacipelésétől kiköpi a belét az ember, mire megmássza a keskeny lépcsőt az otthonáig. Még a városfal is ereje teljében áll. S az őszi estében nyüzsög a nép, sétál, karattyol, ücsörög a bárban. Urbino nem skanzen, de minden bizonnyal sok itt a múlt fényébe révedő tekintet, különben átépítették volna; vagy csak megérezték, hogy meghozza majd gyümölcsét a hagyománytisztelet, lévén a város a világörökség része. Kíváncsi lennék, hogyan tudott Urbino életben maradni, miben tudott többet a fonnyadó hegyi épülethalmazokhoz képest, amikkel tele van Olaszország. Igaz, hercegi központ volt, az ilyesmi nagy megtartó erő. Csalinkázunk, és ebben a kis városban fél óra sok mindenre elég, betévedni az ajtókhoz vivő szűk zsákutcákba, belesni pár félig nyitott zsalugáteren. Már egész nagy gyakorlatom van, hogyan varázsoljam el magam tíz perc alatt. S amikor ismét az országutat vesszük a nyakunkba, úgy érzem, mindenkinek teljesült a kívánsága.
Most azonban tényleg sietni kell. Urbinót nem sikerült olyan hamar letudni, mint terveztük, ráadásul a munkából hazafelé araszoló kocsisorban nemigen lehet rákapcsolni. A hegyi utakon senki nem próbálja bejátszani a dinamikus olasz sztrádastílust. A "senza correre" óhatatlanul nagy sprintbe torkollik minden alkalommal, de legalább nem az egész életedet töltöd rohanással. Pontban hat óra egy perckor gördülünk a gyár elé, és már minden sötét, nincs egy teremtett lélek se; úgy tűnik, nem késlekedtek a munkanap befejezésével. Döcögünk tovább, fejünk felett a nyekergő csomaggal. Mivel a nap hasznossági mérlege nem túl fényes, visszamegyünk Riminibe, hátha pótolni tudjuk valamelyik elmaradt feladatot. Hétre érünk az Ikeához, kényelmesen beszerezhetünk mindent, ami kell, és még azon felül is pár hasznos holmit, mert az Ikea ugyebár arra lett kitalálva, hogy lépten-nyomon ráakadj valamire, ami nélkül nem tudsz meglenni. Nyolcig tart a nyitvatartás, úgyhogy itt már kiengedhetjük az izmainkat. Persze magától értetődő, hogy még akkor is az áruházban tekergünk, amikor nyolc előtt nem sokkal a hangosbemondó elkezdi a jónépet a kassza felé terelni; hogy is képzelem, hogy előbb letudjuk az Ikeát, mint ahogy a személyzet kiebrudalna, hisz ki kell használni minden rendelkezésre álló percet.
A feketeleves már Forlíban ér utol, illetve kerül szervírozásra: az öreg picike Fiat hogy, hogy nem, olyan hangon kezd szólni, mintha Ferrarinak képzelné magát. Berreg és dübörög irgalmatlanul. Oda a kipufogócső; csak nehogy az utolsó pár méteren intsenek le a zsaruk, hisz a zaj elárulja, hogy semmi keresnivalónk az úton. Tutira a nagy súly tette be a kaput; atyaég, mi lett volna, ha még a mosdókagylót is cipeljük, lerobbantunk volna az országút közepén. De most vége a dalnak, dörmögi mély hangján a verda, ez az őskövület; a ma kimaradt napirendi pontok csak extra "senza correre" tempóban lesznek elintézve. Ja, és a kocsit is fel kell venni a napirendi pontok közé, már csak azért is, mert nekem el kell majd jutnom Bolognába, mire indul vissza a gép.
De ez a gond egy következő nap dilemmája; inkább örüljünk annak, amit ma bejártunk, és hogy épségben iszogathatjuk végre az esti teát.
Ott tartottam, hogy Riminiben elszaladt az idő, illetve hogy az időt napsütötte tengerparti andalgásra használtuk ki, mert ez tűnt a legkecsegtetőbbnek. Riminiben ugyan a könyvtárba és az Ikeába kellett volna menni, de a könyvtár és az Ikea nem omlanak le, viszont novemberben nincs garancia, hogy két nap múlva is tart a napfény. A kirándulás Riminihez kötődő napirendi pontjait lényegében töröltük, mert az óra elketyegte a délutánt, nekünk pedig még útba kellett ejteni egy állomást, ahova ráadásul be is jelentkeztünk. Marche régió Urbino városkájába kívántunk eljtuni, útközben pedig beugrani egy fürdőszobabútor-gyártó céghez, aminek tulaja régen ügyfele volt álmaim latin loverjének, és korábbi szívességek fejében ígért neki egy mosdókagylót és köré egy szekrényt.
Marche régió a klasszikus hegyes-völgyes Itália, hullámzó utak, meg-megtűzdelve kurta településekkel, a távolban minduntalan feltűnik egy-egy magányos ház, ahol se szomszéd, se lakó immár. Kúszik lefelé a nap, aranypermet csillan a lankákra felkapaszkodó falvakon és a fák koronáján. Gond nélkül megleljük a fürdőszobabútor-gyárat. Álmaim latin loverje bemegy a kameruni fiúval felhajtani a szajrét, én naiv pedig kinn maradok a kocsiban, gondolván, hogy mivel Urbinót is meg kell még járni, térülünk-fordulunk, aztán lépünk tovább. Fél órát ücsörgök türelemmel, és feltételezem, inkább a terefere emészt fel ennyi időt, mint a málha összerakása. Aztán csak felbukkan álmaim latin loverje, a raktárba hajtunk, ahol már vár ránk a méretes doboz, ami persze igen súlyos is egyben. Feldobják a kocsi tetejére, rögzítjük képességeink szerint, aztán uccu neki.
Tizenöt perc se telik el, amikor csörög a telefon, hív a gyáros, hogy két csomag lett volna: a szekrényt elhoztuk, de a mosdókagyló ottfelejtődött; gondolom elsikkadt a nagy eszmecsere közepette. Na, most mi legyen? Beugrunk érte Urbinóból hazafelé menet; igen, de a gyár hatkor zár; csak megjárjuk addig. Eközben valami éktelenül irritáló hang hallatszik, mintha szakadnának a pántok, amivel a csomagot rögzítettük az autó tetejére. Mintha nyúlna a kötél és csúszna a doboz, bármelyik pillanatban az árokban köthetne ki. Kidugjuk a karunk tapogatózni, érezhetően minden a helyén; biztos csak a dimbes-dombos úton húzódnak a kötelek. Valahogy a dolgok természetes rendje, hogy egy fürdőszobaszekrény nyekereg a fejem felett, miközben fel-le hullámzunk a kocsival; mi mást tehetünk, mint bízunk a szerencsénkben, ha meg lezuttyan, nem került egy fillérbe se.
Most azonban tényleg sietni kell. Urbinót nem sikerült olyan hamar letudni, mint terveztük, ráadásul a munkából hazafelé araszoló kocsisorban nemigen lehet rákapcsolni. A hegyi utakon senki nem próbálja bejátszani a dinamikus olasz sztrádastílust. A "senza correre" óhatatlanul nagy sprintbe torkollik minden alkalommal, de legalább nem az egész életedet töltöd rohanással. Pontban hat óra egy perckor gördülünk a gyár elé, és már minden sötét, nincs egy teremtett lélek se; úgy tűnik, nem késlekedtek a munkanap befejezésével. Döcögünk tovább, fejünk felett a nyekergő csomaggal. Mivel a nap hasznossági mérlege nem túl fényes, visszamegyünk Riminibe, hátha pótolni tudjuk valamelyik elmaradt feladatot. Hétre érünk az Ikeához, kényelmesen beszerezhetünk mindent, ami kell, és még azon felül is pár hasznos holmit, mert az Ikea ugyebár arra lett kitalálva, hogy lépten-nyomon ráakadj valamire, ami nélkül nem tudsz meglenni. Nyolcig tart a nyitvatartás, úgyhogy itt már kiengedhetjük az izmainkat. Persze magától értetődő, hogy még akkor is az áruházban tekergünk, amikor nyolc előtt nem sokkal a hangosbemondó elkezdi a jónépet a kassza felé terelni; hogy is képzelem, hogy előbb letudjuk az Ikeát, mint ahogy a személyzet kiebrudalna, hisz ki kell használni minden rendelkezésre álló percet.
A feketeleves már Forlíban ér utol, illetve kerül szervírozásra: az öreg picike Fiat hogy, hogy nem, olyan hangon kezd szólni, mintha Ferrarinak képzelné magát. Berreg és dübörög irgalmatlanul. Oda a kipufogócső; csak nehogy az utolsó pár méteren intsenek le a zsaruk, hisz a zaj elárulja, hogy semmi keresnivalónk az úton. Tutira a nagy súly tette be a kaput; atyaég, mi lett volna, ha még a mosdókagylót is cipeljük, lerobbantunk volna az országút közepén. De most vége a dalnak, dörmögi mély hangján a verda, ez az őskövület; a ma kimaradt napirendi pontok csak extra "senza correre" tempóban lesznek elintézve. Ja, és a kocsit is fel kell venni a napirendi pontok közé, már csak azért is, mert nekem el kell majd jutnom Bolognába, mire indul vissza a gép.
De ez a gond egy következő nap dilemmája; inkább örüljünk annak, amit ma bejártunk, és hogy épségben iszogathatjuk végre az esti teát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése