Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...

De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

Magyarokkal bárhol, bármikor

Lisszabonban a Rossio pályaudvar jegyautomatájánál sorban álltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, hogy jegyet váltsunk a Sintrába induló vonatra. A következő járat negyed óra múlva futott ki, és ugyan félóránként jár vonat Sintrába, mi mégis roppantul szerettük volna elérni, csak mert megszoktuk, hogy elérjük a korábbi vonatot. Persze amikor kicentizett az idő, akkor hosszú sor.

Sorra kerültünk végre, és már nem volt ismeretlen a jegyautomata működése, mert a lisszaboni tömegközlekedéshez vásároltunk korábban úgynevezett Viva Viagem kártyát, amire különböző összegeket lehet feltölteni, majd utazni vele metrón és egyéb járatokon; a vasúti és a városi közlekedés automatái egységesek, a Viva Viagem kártya használatát néhány hónapja vezették be Lisszabonban és környékén. Sietve kezdtük az automatánál a vásárlási-pötyögési folyamatot, közben már alig tíz percünk maradt indulásig, és persze ilyenkor kérdezi meg (tart fel a kérdésével) a mellettünk éppen sorra kerülő pár férfitagja, hogy itt lehet-e Sintrába jegyet venni. Ezt portugálul kérdezte meg, és épp annyi ismeretem van a latin nyelvekkel kapcsolatban, hogy megértettem, mit akar portugálul, de válaszolni már nem tudtam, és a beállt két másodperces szünetben a férfi feltette a kérdést angolul is, amire válaszoltam is, hogy igen, itt, majd visszafordultam az automata felé.

 A Rossio pályaudvar homlokzata

Forrás: pixabay.com

A következő percekben teljesen belemélyedtünk a jegyvásárlásba, mert kiderült, hogy a vasútra külön Viva Viagem kártyát kell venni, nem jó ugyanaz, amit Lisszabonban használtunk; nem nagy költség, egy euró talán, de persze bosszankodtam ezen egy sort. S akkor valami megütötte a fülem. A mellettünk álló, szintén nagy sintrai jegyvásárlásban levő pár, akikkel az imént angolul kommunikáltam, magyarul beszéltek egymással. S a pár nőtagja ugyanazon bosszankodott, amin én: hogy miért kell a vasútra újabb Viva Viagem kártyát venni, amikor már vettek egyet a tömegközlekedéshez. Abban a pillanatban kijött a jegyünk az automatából, és siettünk is a vonat felé (még elértük); percekig tartott, mire napirendre tértem az eset felett.

Többször tapasztaltam, hogy bárhol a világon belebotolhatunk magyarokba, illetve hogy mi, magyarok úgyis belebotlunk egymásba, még ha egyébként nem is vagyunk sokan. Két példa jut hirtelen eszembe. Az egyik, amikor pár éve egy napot Triesztben kirándultunk, és éppen ott és akkor vívott kajakpóló meccset a magyar és az olasz csapat, ahol és amikor mi pizzát ettünk (jól elkalapáltak minket az olaszok, de a lelkes magyar buzdítás ennek ellenére sem halkult el). A másik eset, amikor pár évvel korábban Barcelonába érkeztem másodmagammal egy baráti látogatásra, és érkezésem napján cipelte fel szuszogva, kínkeservesen a bőröndjeit egy magyar turistacsapat a sokadik emeletre a bérházban, ahol vendéglátó barátnőnk is lakott. Emlékszem, zavartan köszöntünk egymásnak a lépcsőházban.

Arra gondoltam a sintrai vonaton ülve, atyaég, mi lett volna, ha az automata mellett hangosan – és magyarul – teszek egy epés megjegyzést, hogy „persze hogy a legjobbkor tartanak fel minket”? Nagy égés, igen; nyilván egyáltalán nem kéne ilyen gondolatokkal reagálnom egy egyszerű érdeklődő kérdésre akkor sem, amikor sietek. A másik, még élesebb tükör az volt, hogy a magyar feleség/barátnő ugyanazon pampogott, mint én, pedig az egyeurós utazási kártya nem éri meg a bosszankodást. Olyan lettem, mint a (sztereo)tipikus magyar háziasszony, aki mindenen spórolni igyekszik? Jó sokat kapott az énképem tíz másodperc alatt, bevallom.

Snitt.

A történet második felvonása néhány nappal később egy irgalmatlanul tömött belémi villamoson játszódott le, ahol már egy tűt sem lehetett volna leejteni, mégis felfurakodott a következő megállóban egy pár egy babakocsival. Levegő után kapkodva, izzadtan utaztam a villamoson, fohászkodva, hogy kibírjam a célállomásig (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő kicsit odébb állt), és ekkor ismét magyar szó kapta meg a fülem. „Olyan jó, hogy már több napja vagyunk itt, és csak egyetlenegyszer hallottunk magyar szót, azt is a reptéren.” Pár perc erejéig fejtegette még a kis magyar társaság, hogy milyen jó nyaralás közben egy magyarral sem találkozni, és én közben azon morfondíroztam, hátraszóljak-e, hogy nem eszik olyan forrón ezt az „egy magyar sincs a környéken” témát, vagy csak elkezdjem lóbálni feléjük a táskám, amin nagy felirat hirdeti, hogy „Budapest”. De mivel olyan tömött volt a villamos, hogy nemhogy táskát lóbálni, de megfordulni sem tudtam, meghagytam őket kellemes illúziójukban.

De ti ne feledjétek, kedves Olvasók, hogy bárhol jártok a világon, mindig akad a közelben egy-két magyar, még akkor is, amikor gyanún felülinek tűnik, hogy egy sincs, és pontosan érti, miről folyik köztetek a szó.

Izzadság

2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016 júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal Firenzében és Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által látogatott helyein, mint 2015-ben? Mivel idén – várhatóan – nem megyek Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.

______________________________________________

Firenzében (s más hasonlóan öreg városokban) járva megrendítő belegondolnom nemcsak abba, hogy hányan koptatták már előttem ezeket az utcaköveket, hanem hogy hányféle életszemlélet és vallás szellemében élő, hányféle divatba öltözött ember vetette már szemét ezekre a házfalakra, hányféle reménnyel és céllal... A mai ember fejében olyan perspektívák és tárgyak képe kering, amilyeneket a régiek elképzelni sem tudtak, és mi sem foghatjuk fel, hogy a jövő emberei hogyan élik majd az életüket, például milyen közlekedési eszközöket használnak...
 

Firenze és az Arno – egy ritkábban fotózott szögből

Egyvalami biztos: amíg Firenze áll, turisták is lesznek. Ottjártamkor sem lehetett elférni tőlük, húztam a szám nem kevés öniróniával, ahogy a fantasztikus épületek közt sétáltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. A város jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy neves amerikai egyetemek vásárolnak vagy bérelnek itt épületeket, és áthelyeznek ide egy-egy tanszéket, átküldik a hallgatókat a tengerentúlról, hogy szívjanak magukba egy kis európai kultúrát. Mert ehhez – úgy vélik – Firenze a legalkalmasabb.

M. barátnőm, a vendéglátónk kívül a belvároson, de a közelében lakott, így tíz perc séta után a sűrűben találtuk magunkat. A csodás, pirosba, zöldbe, fehérbe öltözött dóm körül sétáltunk, amit megpillantva elszorult a torkom, pedig megszoktam már az európai kultúra vívmányait. A fiú, akik száz százalék, hogy a nagy Ő hasonlóan érzett, együtt fordítottuk a fejünket az erőt sugárzó, ám mégis elegáns campanile teteje felé, szomorkodtunk, hogy a keresztelőkápolnát épp felállványozták, de a mesterien megmunkált aranykapuzat megérte a tülekedést és a nyaknyújtogatást. Nem álltunk be egyik kétórás sorba sem, hogy megnézzük a dómbelsőt, a Brunelleschi-kupolát vagy felmásszunk a toronyba, nem-nem. Sodortattuk magunkat a tömeggel a sétálóutcákon a Piazza della Signoriáig, fejet hajtva az időtlenség előtt, nem figyelve a fotózó turistákra és kikerülve az árusokat. S azt hiszem, ha ötször ennyi turista járná Firenzét, és én egy lennék közülük, akkor is érezném ezt az áhítatot.

A dóm felé terelnek a szűk utcák

Pedig nem épp üdítő érzés ennyi ember közt szlalomozni, miközben folyik rólam az izzadság, ragadok, bűzlök, minden bajom van... de Firenze ezt is megéri. Amikor pedig már elég a tömeg, jöhetnek a kis utcák, egy kicsit kevesebb turistával, igaz, ugyanolyan szűkös hellyel, hiszen a sikátorokban a kevesebb turistát is ugyanúgy kerülgetni kell. S közben olyan kincsekbe lehet botlani, mint a templom, ahol Dante megpillantotta Beatricét, egy puritán zug az egész, néhány festmény, pad, de nem is kell több. Egy kis zug, ahol lezajlott a pillanat, amiből aztán egy mestermű sarjadt, és Dante számára egy spirituális út, no nem a házassághoz, hanem a belső istennővel való találkozáshoz, aki mindannyiunkban ott székel.

A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő remek érzéke van a vargabetűkhöz és a gasztronómiához, erről már írtam. S ahogy megkordult a gyomrunk, a jó megérzései a La Prosciutteriába vezéreltek, ahol sonkák lógnak a mennyezetről, és a polcok kézműves termékektől roskadoznak. A gyomrom nagyobb lelkesedéssel fogadta a szendvicset, amit itt vettünk, mintha bármilyen középszerű pizzát vagy pastát ettünk volna... Én a kéksajtos krémesre szavaztam cukkinivel és sonkával, a nagy Ő pedig a – disznófejhúsosra. Megkóstoltam, és tényleg mennyei, nem hiába ajánlotta a "séf"... S nemcsak az étel, amely emberi kéz nyomát hordta magán, hanem maguk a tárgyak is, a gonddal megmunkált vizesbutélia és társai mind-mind arról tanúskodtak, hogy a helynek lelke van, és hogy a La Prosciutteriában a vendéglátás szertartás, nem gépesített profittermelés.

Firenze igazi arca – őszintén, kell ez nekem...?

Ennyi zsivaj után távolodni szerettünk volna a belvárostól. Átkeltünk az Arno folyón, és felsétáltunk a Piazzale Michelangelóig, ahonnan egy Dávid szobor másolat tekint le a városra. Nem, ez még nem turistamentes övezet. De M. barátnőm a lelkünkre kötötte, hogyha feljebb sétálunk, egy temetőhöz és egy templomhoz (a becsületes neve Chiesa San Miniato al Monte) érünk, ahonnan pazar kilátás nyílik az egész városra és a toszkán tájra, ne hagyjuk ki. Igaza volt. Felcaptattunk emelkedő utakon és sok-sok lépcsőn, izzadság csorgott rólunk, az agyunkba tolult a hőség, és közben elhúzott mellettünk a Google Maps kocsija is (azóta ellenőriztük, és nem, nem vagyunk rajta a Google Mapsen Firenze utcatérképén). S mikor feljutottunk oda, ameddig menni lehetett, körülöttünk a párában kéklő hegyek, ciprusok csúcsa – és béke. Mert itt már olyan kevés turista volt rajtunk kívül, hogy egészen elhanyagolható; hiába lenyűgöző a kilátás, csak igen kevesen veszik a fáradságot, hogy eddig feltalpaljanak (bár busz is jár erre). A temetőben bóklászva ráakadtam Franco Zefirelli sírjára. Torokszorítás, ismét. Beültünk a templomba – hűsölni. S a néptelennek tűnő csendben, ahol nemcsak a madár, de senki nem jár, felcsendült egy kórus. Próbáltak, talán, nem feltételezve, hogy hallgatóik akadnak. A zsoltár betöltötte a teret, a fülemet. Mélyeket szippantottam az összetéveszthetetlen templomillatból (és a gyerekkoromból, amikor nagymamám oldalán ültem a templompadban). Egy kicsit kevésbé folyt rólunk az izzadság, kevésbé tapadt bőrünkhöz a ruha.

Minden belezsúfolódott ebbe a képbe...

Ui.: Minden (magyar) turistának: Firenzében tilos bliccelni! (Szerencsére mi sem próbálkoztunk ezzel, M. barátnőm előre figyelmeztetett.) Minden második járatra ellenőrök szállnak fel, és nem alkuképesek (élesben láttuk). A vonaljegy annyiba kerül, mint Budapesten (mellesleg a havi bérlet is annyiba kerül, mint Budapesten, megkérdeztem M. barátnőmet).

Ajtók

Toszkán utam fonalát Pisában tettem le, és azzal veszem fel, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megérkeztünk Firenzébe, M. barátnőmhöz látogatóba (míg ide megérkeztünk, a fiútól, aki... többször útba igazítást kértek a turisták a vasúton, Pisában, ahol épp jártunk, mert hogy olasznak nézték, még akkor is, amikor épp egy térképbe mélyedt bele, és nyilvánvaló volt, hogy nem helybéli).

Pisából vonattal utaztunk Firenzébe, majd a pályaudvarról a délutáni csúcsidőben elnyomorogtunk egy iszonyatosan tömött buszon  a belváros széléig, ott leszálltunk (végre), és elsétáltunk a díszes épülethez, ahol M. barátnőm lakást bérel. A ház ajtaja, pontosabban két ajtaja önmagában véve szociológiai tanulmány. Az egyik apró, belesimul a falba, mögötte keskeny és magas lépcsőház vezet fel a lakásokhoz, amelyek a belső udvarra néznek, és igen kevés fény éri őket. A másik ajtó impozáns, díszesen faragott, súlyos faajtó, elképzelni sem tudom, hogy egy hozzám hasonló filigrán nő külső segítség nélkül kinyissa. Az ajtó mögötti lépcsőházban nem jártunk, ám gond nélkül el tudom képzelni, mi pompát sugározhat az előtér és a lépcsősor.

Észreveszitek a kisebbik ajtót?

Ugyanis épp elég hasonló nagypolgári házban laktam és jártam már Budapesten, jól kiismertem már őket abból kifolyólag, hogy szobát béreltem valamelyik régi, nagy belmagasságú, nagypolgári lakásban, vagy épp a Százéves házak Budapesten éves programján kukkantottam be egy-egy épületbe, összehasonlítva a díszüveges, Zsolnay-csempével kirakott elülső lépcsősort a lépcsőház hátsó végében futó, szűk, csigaként tekeredő egykori cselédlépcsővel.

Számtalanszor szíven ütött ez a különbség. A tágas, több mint 3 (4, 5...) méter magas, a széles ablakokon át fénnyel elárasztott egykori szalonok és a lakás végében eldugott, fénytelen, pár négyzetméteres, száz évvel ezelőtt cselédeknek fenntartott lyukak kiáltó ellentéte. Fény még a konyhát sem éri egyébként ezekben a lakásokban, mert a főzéshez nem kell fény, csak a tágas, reprezentatív ebédlőkbe. Amikor régi nagypolgári lakásokban béreltem szobát, vagy épp látogatóban jártam ismerősök belvárosi albérletében, nem tudtam nem gondolni a szerencsétlen cselédekre, Édes Annára és a többiekre. Emlékszem, pszichoanalitikus szempontból elemeztük irodalomórán, miért ölt Édes Anna a regény végén. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, elég felszaladni a legfelső emeletre az elegáns egykori bérházak hátsó felében a szűk csigalépcsőn, hogy megleljük a választ a kérdésre. Felszaladni a félhomályban a második és harmadik emeleten át, figyelve, nehogy megbotoljunk, mert itt végzetes egy megbicsaklás, arra gondolva, hogy szerencsétleneknek még lift se járt, és napi ki tudja hányszor szaladtak itt fel-le, majd felérni a negyedik vagy ötödik emeletre, attól függően, hogy milyen magasra terjed a ház, és felnézni a tiszta, kék égre, ki a sötét házból, vagy a szélfújta felhők furcsa alakját kémlelni, végigtekinteni a belvárosi házak szabálytalan tetőerdején, ellátni a legközelebbi templomtoronyig, ami innen, a magasból szinte karnyújtásnyira tűnik. És lélegezni, csak pár percet.


Anyám és apám családja meghozta a maga áldozatát a kommunizmusban, igaz, mindkét család masként. Maguk anyám és apám talán nem jártak épp rosszul, mert társadalmi osztályukból kiszakadva tanulhattak, és olyan pályán indulhattak el, amely családjuk kötelékeiben maradva elképzelhetetlen lett volna. Mindenesetre a családtagjaim vegyes véleménnyel vannak és voltak a szocializmusról, anyai és apai oldalon egyaránt, és én is megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy kimaradtam belőle. De ahogy végigmegyek a régi nagypolgári házak lépcsősorain, az egyiken és a másikon is, vagy beleolvasok Fehér Klára valamelyik könyvébe, kétségem sem marad afelől, hogy miért történt meg, és hogy törvényszerű volt a bekövetkezése. (Nem elsősorban a világpolitikai realitások jutnak most eszembe, hanem a francia forradalom előestéjéval való hasonlatosságok.)

Kérdeztem M. barátnőmet a szépen berendezett, ám félhomályos garzonlakásában Firenzében, mit gondol minderről. Neki is feltűnt, persze; nyitott szemmel járó és gondolkodó lény ő is. Az általa bérelt lakás tulajdonosainak otthona a másik lépcsőházból nyílik, csak az igények (és a társadalmi osztályok, erről lásd Thomas Piketty Tőke a 21. században c. könyvét) megváltozásával a régi cselédrészt elkülönítették, önálló lakássá alakították; a két lakóegység közt még mindig látni az egykori átjárót. Az is eszünkbe jutott mind a kettőnknek, hogy ellentétben a belvárosi lakások cselédszobáival, az elit nem tűnt el, csak továbbköltözött, a városok hegyes-dombos kerületeibe; magas kerítések mögé rejti jólétét, nem teszi közszemlére. A történelem ismétli önmagát (továbbra is).

Kapocs

A Lisszabont és Almadát összekötő Április 25. híd, amely nevét a vérontás nélkül lezajlott, egy cikk szerint találóan az egyik „legmeghatóbb katonai puccsként” jellemzett „szegfűs forradalom” dátumáról kapta (erről talán majd egyszer), olyan markánsan és piroslón köti össze a portugál fővárost a túlparttal, hogy a Golden Gate-nek is nézhetnénk, ha nem tartanánk számon, hogy Európában járunk, nem az Egyesült Államokban.

 Az Április 25. híd teljes pompájában

A hidat 1966-ban, tehát ötven éve adták át, és – úgy képzelem – olyan lehetett a környékbelieknek, mint konyhakertnek a trágya: nagy löketet adott a növekedésnek. Immár düböröghetnek a kereskedelmi, kulturális és mindenféle kapcsolatok a Tejo két partja közt; amit a folyó szétválaszt, a híd összeköti. A túlparton Almada városának lokálpatriótái számára ma már természetes, hogy a lisszaboni álláshirdetések közt is böngésznek, és egy zsíros fővárosi állásért nem kényszerülnek feladni a kisvárosi miliőt és identitást – míg több mint ötven éve alighanem válaszút elé kerültek, hogy na akkor költözés a zajos, szagos és hektikus városba, vagy megoldják valahogy mindennap az átkelést a folyón? Bár, ahogy olvastam, akkoriban, a diktatúra idején olyan ritka volt egy zsíros állás, hogy magának jót akaró ember nem gondolkodott kétszer, ráharapjon-e, különben más már elhappolta előle – igaz, a munkaadó kiléte (értsd: állami szerv, vagy sem) magával vonhatott további mérlegelést, de hát a szükség nagy úr, és a nincsben gyorsan foszlanak le az elvek, ahogy azt a magyar történelem során is számtalan lehetőségünk volt végigkísérni (uram bocsá': kipróbálni).

A híd ma már akkora terhelésnek van kitéve – buzog Lisszabon és az agglomeráció –, hogy a városvezetés az átjárási lehetőségeket kénytelen volt kiegészíteni egyéb opciókkal. A hídon átzúgó vonaton vagy egy puha üléses autón kívül igénybe vehetjük a Transtejo hajót is, amely menetrend szerint közlekedik oda és vissza a Tejo folyó két partja között, baráti áron szállít helyieket és turistákat egyaránt; továbbá a kompot is választhatjuk még jutányosabb áron, bár valamivel távolabbra kell jutnunk Almadától és a hídon átfutó főútvonaltól.

 Alattunk a vörös csík

Az Április 25. hidat minden oldalról szemügyre vettük ott tartózkodásunk alatt. Ahogy a repülővel bekanyarodtunk Lisszabon fölé, alattunk a híd vörös csíkot vágott a folyótorkolat kék tömegébe, hirdetve a technológia erejét a természet barikádja fölött (szándékosan nem diadalt írok – hol vagyunk attól, és jobb is így). Lisszabonban minduntalan a szemünkbe ötlött a vörös ív, ahogy a belváros fel-le hullámzó, fehér köves utcáin sétálva visszapillantottunk a folyóra a vállunk fölött. Amikor a dombra felkaptató színes házak közül letértünk a vízpartra, mindig látni lehetett – ötven év alatt beírta magát a városképbe, ahogy beírták magukat az afrikai bevándorlók is, akik a parton zenélnek-dobolnak végtelen lazasággal, időnként kisöpörve az arcukból rasztafürtjeiket; mintha együttesen átvezetnék az óvárost a jelenbe. Még mindig a lisszaboni oldal, de a híd másik arca, Belém felől nézve, egy másik napon: kikandikált a Felfedezések emlékműve mögül, eszembe idézve, hogy ami akkor, az 1500-as években elkezdődött, az mára a globalizáció végletes összekapcsoltságában tetőződik, amikor a mindenhova eljutó repülési, hajózási és egyéb útvonalaknak köszönhetően immár nincsenek összeköttetés nélkül maradt partok.

 Belém felől – előtérben a Felfedezések emléműve

forrás: Wikipedia (mert nem mindig érzek kedvet a fotózáshoz)

A Transtejoról szemünk elé tárult a híd teljes hosszában, egy következő alkalommal, ahogy végighajóztunk mellette; ám a legjobb kilátás a túlpartról nyílt rá, Almada azon dombjáról, amelyen az emelvényre emelt, kitárt karú Krisztus király szobor áll, ami egészen hajaz a riói Megváltó Krisztus szobrára – a szobrász bevallottan a riói szoborról merítette az inspirációt (miért is lenne ciki „másra hajazni”, másról inspirálódni – ami az egyik helyen bevált, jó eséllyel lenyűgöz majd máshol is). Minden alkotás vonásai felfedezhetők korábbi művekben, csak a legtöbben szégyelljük ezt bevallani – alighanem ez csak a korszellem, az egyediség és eredetiség illúziója; régen meg inkább másolni illett, és az elhajlás volt a ciki. (Innen a legérdemesebb panorámaképet készíteni a hídról; betársultunk hát a többi turistához.) Ezen a dombon állva éreztem magam legközelebb a hídhoz, felmorajlott hozzám a rajta átrohanó járműsorok zúgása, amelybe időről időre vonatzaj vegyült, mint kígyó suhant át a hídon; olyan volt innen a híd, mintha egymaga lenne a legvastagabb, szüntelenül pulzáló véna és artéria, amely minden pillanatban nagy tömeget szállít a szívhez és vezet el onnan.

 Almada – háttérben a Krisztus-szobor

Lisszabonba kerülővel tértünk vissza Almadából, komppal, egy kiadós séta után; átkerültünk a híd másik oldalára, és egy újabb arcát szemléltük meg; mire ide eljutottunk, estébe hajlott a délután, és a híd vörös színét ezüstösre színezte a lemenő nap – erre a sétára még visszatérek majd, mármint a blogban, bár ki tudja, talán földrajzilag is. S végül alulról is megszemléltük a híd impozáns szerkezetét: áthaladtunk alatta, ahogy Cascais üdülővárosa felől zakatoltunk vissza Lisszabonba az elővárosi vonattal – de ez a felütés már tényleg messzire vezet.

Selfie

Pisa városképéhez nemcsak a meleg napszínekben játszó épületek, a „félárbócra eresztett” redőnyök, a csukott zsaluk, a határozott jelenléttel, de nem fojtogató tömeggel áramló turisták tartoznak, hanem az afrikai bevándorlók is, akik a belváros minden második sarkán eléd ugranak, és selfie-botot dugnak az orrod alá. „Vedd meg, vedd meg”, mintha enélkül a ferde torony közelébe se lenne érdemes menni.

Az úticikkíró, aki szerint Pisa a torony nélkül csak egy átlagos pont lenne a dicső toszkán városok térképén, nem tévedett nagyot. Árkádok, robogók, frissító közkutak, zöldség- és gyümölcspiac a tereken, közepesen rossz belvárosi éttermek, néhány szép középkori épületmaradvány – ez Pisa. Ám ahogy ráérős kódorgás után, a térképet lazán követve, egy kis térre érve a házak mögött megláttuk a ferdén égnek törő campanilét, az valami egészen nagy flash-ként hatott ránk. Mert ferde, és ezzel nemcsak Pisa egyik legdicsőbb, késő középkori korszakának állít emléket, hanem a kor emberének is, akire ráillik, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Vagyis nem bírták tudással a mérnökök a dicsőséget, amivel a városvezetés ékesíteni akarta a várost – ahogy Firenzében is komoly fejtörést okozott a dóm befedése, mígnem Brunelleschi előállt egy megvalósítható javaslattal.

Ha hihetünk a Wikipédia szócikkének, több lépésben épült a torony. Egyrészt mert Pisa a kor szokásainak megfelelően időről időre hadban állt a szomszéd városokkal, például Firenzével és Luccával (a 20. századi gigaháborúk képeinek és a modern korban összezsugorodott távolságnak köszönhetően nehéz elképzelnem két szomszéd kisváros csatározását), másrészt mert a torony harmadik emelete után vették észre, hogy ez bizony dől. Túl gyenge a talaj. Képzeljük el a riadalmat, hogy a város dicsőségét hirdető megaprojekt menten köznevetség tárgya lesz, meg hogy vajon mennyire volt már elferdülve, amikor észrevették, észre merték venni (a hitetlenkedő hárítás nagy úr) ezt a bakit. Teltek-múltak az évtizedek, és mikor beállt a háborús szünet, no meg kissé sziládabbá vált a talaj, a városvezetés úgy döntött, felhúznak további négy emeletet, olyan szögben, ami kiegyenlíti a dőlést. Hát, rosszul számoltak valamit a mérnökök, vagy a talaj volt hiper gyenge, mert a gravitáció győzőtt, és dőlt tovább a torony. Ugyan egy 20. század végi komoly restaurálás elvileg 300 évre stabilizálta a statikáját, de mint tudjuk, ember tervez...

Hát így. A hatalmas füves tér, rajta a campanilével, a dómmal és a harmadik figyelemreméltó objektummal, a keresztelőkápolnával igazi turistaparadicsom. Méghozzá fürtös paradicsom, mert az ösvényeken és a korlátokon fürtökben lógnak a turisták, kinyújtott karral pózolnak, társuk pedig instruál, hogyan tartsák a kezüket, hogy úgy tűnjön, mintha a tornyot támasztanák. Nekem is kellett egy ilyen fotó, naná. Sokak kezében előkerülnek a selfie-botok is – aki egyedül érkezik, annak csak a selfie marad –, és az ide-oda hajlongó, tekergőző turisták látványa tulajdonképp ugyanolyan érdekes – és aberrált –, mint maga a torony. Sic transit gloria mundi.

Pisa becsületére legyen mondva, a dóm ingyen látogatható, a jegyirodában kell jegyet igényelni a belépéshez. Egy órakor kértük a jegyet, három órára tudtak adni, addig elköltöttünk egy közepes színvonalú olasz ebédet és felhörpintettünk egy presszót. Majd belibbentünk a karcsú oszlopokkal, finom domborművekkel diszített épületbe, amelynek kitárt ajtaján dőlt be a fény, és mialatt a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő diszkréten sziesztázott az oldalhajó egyik padján, én fel-alá sétáltam a hűvös térben, szinte lebegve, mint az anyaméhben, megpróbálva elemezni a képek és szobrok szimbolikáját, a sast, az oroszlánt és a többi alakot. Bár ehhez keveset tudok, alighanem.

Kifelé menet még elkaptam pár szót egy idegenvező szavaiból, amint vehemensen magyarázott a csoportjának: „Nyugodtan kapjanak elő a dómban kamerát, okostelefont, csinálhatnak, amit akarnak, még a vakuzás is megengedett – itt semmi sem tiltott, ugyanis Pisában vagyunk, nem Firenzében”. Jót mosolyogtam, milyen apróságokban is megnyilvánulhat az identitás, az öndefinícó.

Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pisai_ferde_torony
    

A szomszéd város

2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016 júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal Firenzében és Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által látogatott helyein, mint 2015-ben? Vagy a szívem hátsó kamrájából szorongva figyeltem volna, mi történik a következő sarkon? Mivel idén – várhatóan – nem megyek Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.

______________________________________________

Ha megkérdeznék, melyek az életemet érezhetően jobbá tevő fejlesztések és innovációk, a fapados légitársaságok egészen biztosan szerepelnének a listán... Nélkülük jóval ritkábban engedhetném meg a repülés élményét, no meg hogy eljussak olyan országokba, ahova vonattal, busszal hosszadalmas, döcögő és drága is lenne az út. Pisa egyike ezeknek a helyeknek... annyiba került az odajutás, mintha Magyarország délkeleti vagy délnyugati határához utaztam volna vonattal Budapestről, ráadásul az út csak töredékéig tartott egy ilyen, kis hazánkat átszelő vonatútnak. Ahogy szeltük a felhőket, majd az út végén a tenger, az érzékeket kitágító, idegrendszert megtisztító víztömeg besuhant a látóterembe és kitöltötte a perspektívát, megszállt a megnyugtató érzés, ami valahogy nálam az európaiság egyik esszenciáját jelenti, hogy Pisa a szomszéd város. S minden élmény, amit a „Pisa” jelentés magában foglal, egy karnyújtásnyira van tőlem – ha épp nincs gazdasági krach az életemben vagy a társadalomban, ahol élek (hisz elég némi összeget lecsúsztatni a bankkártyámról, hogy elérjem). Egy kattintás, és ott teremhetek.


Zökkenőmentes landolás, és kezdődött a „trip”. Útitársam most is, még mindig a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ahogy kiléptünk a terminálból a mediterrán kora nyárba, elárasztott minket a virágzó jázminok illata. Dőlt az utakon, tereken, végig a városon. Teletömte az orrunkat, ahogy a bőröndöt húztuk a meleg estében, a panziót keresve, ahova egy éjszakára foglaltunk szállást (másnap megyünk tovább, de erről majd a maga idejében). Olaszországban akkora kisvárosok is reptérrel dicsekedhetnek, amelyek egy komolyabb vonatállomást is alig érdemelnek meg. Ennek oka, hogy mivel egész Itália egyetlen félsziget, repülővel lehet legegyszerűbben elérni innen az európai kontinens egyéb részeit. Sokszor egymáshoz valószínűtlenül közel fekvő városokban is külön reptér üzemel, például Firenzében és Pisában, vagy Bolognában és Forlíban. S a kisvárosi reptereknél, így Pisáénál is élvezhettük a luxust, hogy gyalog sétáltunk be onnan a városba.

Egy kisvárosi utca Pisában

A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő zökkenőmentesen megtalálta a szállást, pedig én már a séta elején elvesztettem a fonalat. A hatvan év körüli tulaj a kapuban várt minket (este 10 elmúlt, mire becsöngettünk): kedves ember, de én mindig meglepődöm, ha egy hatvanas olyan külsőt farag magának, mint egy huszonéves, így a benyomásaim elég vegyesek. A szállásnak mókás hangulatot kölcsönzött, hogy a nagy reneszánsz olasz festőkről nevezték el a szobákat. Nekünk a Leonardo da Vinci szoba jutott, bár őszintén szólva, erre nem emlékszem tisztán, talán csak az emlékezetem csal meg; elégedett voltam a névvel, az biztos. Ami ennél is extrább, hogy a panzió egyik fürdőszobájából (két közös fürdőszoba volt használatban) látni lehetett a reptéri kifutópályát. Másnap reggel zuhanyzás közben tágra nyílt szemmel figyeltük a repülők fel- és leszállását.

De ne szaladjunk előre. Az érkezés estéjén sétára indultunk Pisa eme külső negyedében, mert ahogy a szállást kerestük, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő látott néhány ígéretes kocsmát. Igazi lokálpatrióta helyeket. Miután leraktuk a csomagokat, visszasétáltunk a jázminban fürdő olasz éjszakában, és rá is akadtunk az egyikre. A pultosnő pont annyira tudott angolul, hogy megértse, sört szeretnénk, és hogy megmutassa a kocsma mögötti placcon szanaszét rakott műanyag székeket.

Még mindig lenyűgöző számomra, hogyan tudja megtalálni a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő ezeket a félreeső zugokat, ahol nem a kirakat, hanem az igazi élet zajlik. Mellettünk idősebb olasz urak kártyáznak, hangosan káromkodva kommentálják a lapjárást, időnként nagyokat horkantva mellé. A belső teremben néhányan unott arccal a késő esti híreket hallgatják. Áll a meleg, fogy a sörünk. Kicsit arrébb, félrevonulva néhány fiatal lebzsel egy nyitott autó körül; ki műanyag széken, ki az autósülésen ül, és mintha unottan bámulnának maguk elé; alig szólnak. Hosszú percekig nem mozdul teremtett lélek, se a levegő, csak a kártyázók krákogása rázza fel az éjszakát. Majd a fiatalok hirtelen becsapják a kocsi ajtaját, és nagy port kavarva elhúznak. S akkor esik le, hogy az imént érdekes szag csapta meg az orromat, és hogy a srácok, alig mozdulva, látszólag csak diszkréten maguk elé bámulva körbeadtak egy spanglit. Hirtelen olyan érzésem támad (nem a spanglitól, esküszöm), hogy lejátszódhat ugyanez bármelyik falu, kisváros vagy nagyvárosi kerület kocsmájában, ugyanez a rezzenéstelen nyár, amikor várunk valami felvillanyozó, a hideg télben erőt adó élményre, de közben semmi se mozdul a rekkenő hőségben. Mi mást tehetnénk – csak vagyunk.

Emberek és bogarak neszezése tölti fel a csendet

Az érzés, hogy ez az egész itt körülöttem mélyen ismerős, még másnap reggel is biztatott, pedig hajnalban vagy kétszer felriadtam a felettünk elhúzó repülők zajára. Kitartott a cukros olasz reggeli alatt is, amit a panzió konyhájában vettünk magunkhoz – nem volt más a pultra téve, mint keksz, croissant és egyéb édes – előre csomagolt – péksüti agyoncukrozott lekvárral; az olaszok elvileg ilyeneket esznek reggel kávéba mártogatva.

Egyre jobban meggyökeresedett bennem az a benyomás, hogy ferde torony ide vagy oda, Pisa olyan, mint bármelyik szomszéd kisváros, ahol egyformán és kiszámíthatóan csordogál az élet, és ha kiemelnénk a városból a Csodák terét a fő látványosságokkal és a turistákkal, akkor egy tökéletesen átlagos utcagyűjtemény lenne, ahova az ember fagyizni és cukrászdázni indul vasárnap délután. S a legfurcsább, hogy Olaszország nagy részével kapcsolatban ezt érzem, és az ittlét ízét, zamatát éppen ez a "szomszéd-városiasság" adja, amelynek mégis rangot és súlyt ad a tény, hogy az egyszerű és eseménytelen utcák némelyike jó pár évszázada figyeli a nap ívét.

Evolúció

Az apró, öreg villamos úgy siklik fel és le Lisszabon belvárosi utcáin, mint egy sebesen mászó bogár: a legszűkebb helyekre is bejut, bebújik, majd ügyesen kioldalaz, és egy merész fordulattal változtat az irányán. A villamos kicsi és sárga; a faberakásos beltérben zsúfoltan állnak az utasok, a sok turista és a néhány helybéli, aki a hagyományhoz ragaszkodva a régi villamost és a girbegurba útvonalat választja, hogy elérje úti célját, ahova amúgy a modern kor vívmányaival bármilyen úton-módon gyorsabban eljuthatna. Sok-sok mosolygó arc gyűlt össze a járművön; ide-oda forgatjuk a fejünk, kikandikálunk a felhúzott ablakokon át a nyakunkat nyújtogatva, hogy minél többet kapjunk a látványból, aminek a szűk utcácskák szűk keretet szabnak; így is csodás. Amikor a villamos dombnak kaptat, a keresztutcákon a lejtőn lefelé sorjázó színes házikókat látni, helyenként bevillan a vízpart; aztán hirtelen nagy lendülettel lefelé iramodunk a lejtőn, és mintha velünk szaladnának a kis fehér kőkockák, amikből a járdákat kirakták, és a díszes csempék a házfalakról. Majd éles kanyar, irányváltás, ismét felfelé zötyögünk, egy olyan szűk utcán, ahol a villamoson kívül szinte semmi sem fér el a házak között, a járda is alig. Tekereg ide-oda a villamos, imbolyognak benne az utasok az óváros utcácskáin.

 

Kilátás a villamosról

Jobbra-balra, fel-le, úgy éreztem magam az emblematikus 28-as villamoson Lisszabonban, mint a szellemvasúton, ahol a kiszámíthatatlan kanyaroknál egészen kileng a testem, csak épp itt nem vicsorgó, huhogó szellempofák, hanem kék, zöld, lila és mindenféle színű csempékkel díszített házfalak termettek az orrom előtt (szó szerint ott, olyan közel húztunk el a házakhoz). A vezetők bravúrosak – és feltétlenül csigavérűek, mert valami útakadály, bénán parkoló kocsi, figyelmetlenül közlekedő gyalogos vagy másféle kihívás bármelyik pillanatban előttük terem, és válaszlépéseket kíván; egyszer összetalálkoznak a kukásautóval, és türelmesen megvárják, míg a szemét begyűjtése után továbbáll, máskor határozottan dudálnak (pardon, csengetnek), hogy az autósok ne a sínekre lógva intézzék nagy kiabálás közepette a vitás ügyeiket. A megállókban állók úgy érzik, a villamos hol jön, hol nem, attól függően, épp hogyan sikerült manővereznie, eléje vágott-e valami váratlan a pillanat hevében; van, hogy a szemközti irányban három jármű is elzúg szinte egymás után, és a mi irányunkban egyre nyúlik, nyúlik a várakozás; és van, hogy a villamosvezető hátrakiált a – zömében külföldi – utasoknak (természetesen portugálul), hogy forgalmi akadály miatt nem megy végig a pályán, hanem itt hátraarc (épp megfelelően állnak ehhez a sínek), majd az ellentétes irányba folytatja útját.

A villamos végighullámzik a belváros zegzugos utcáin, mindenhova bemászik, ahova befér, szinte utat tör magának; ha csak egy napot töltünk Lisszabonban, akkor is utazzunk vele végig, mert innen látni a lényeget, ebben benne van a lényeg… Látni az egymás fölé magasodó színes házakat, amiktől Lisszabon látképe legóvárosra emlékeztet, látni a lejtők alján a vízpartot, a Tejo folyót, amely épp ehelyt torkollik az óceánba, látni a lépcsőfordulókban, ablakpárkányokon, háztetőkön nézelődő macskákat, arcukon az örökkévalóság türelmével, látni mindenfelé a portugálok csempeimádatának lenyomatát, no és ebben a kicsi, zötyögő, szinte széteső villamosban benne van a portugálok tisztelete a régi dolgok iránt.

Snitt.

Mindazonáltal a belvárosi kerületek egyre inkább az utazók, turisták, no meg az őket kiszolgáló vendéglátás birodalma lesz. A helyzet távolról sem olyan vészes, mint Firenzében vagy Prágában, ahol a turisták szó szerint kiszorították már a helyieket a belvárosból, és olyan nagy kihívást sem jelent még, mint Barcelonában, ahol a helyiek arról panaszkodnak, hogy főszezonban a nyaralók miatt annyira megnő a városuk lakossága, hogy szó szerint alig férnek el. A lisszaboniak jelen vannak az óvárosban – betoppannak délben a kifőzdékbe a munkahelyükről, kikémlelnek az erkélyről teregetés közben, és hébe-hóba a 28-as villamosra is felülnek –, és hitelesen vannak jelen, azt értem ez alatt, hogy önmagukat adják, azzal, hogy nem tudnak angolul, mégis figyelmesek és előzékenyek, semmi trendi nemzetköziség, inkább mintha zavarban lennének, hogy tulajdonképpen mit akar tőlük ez a sok idegen átutazó…

De a többségük a kijjebb levő területek felé mozdult el, ott talált hajlékot, megélhetést. A múltat óvják, hisz érdekes és tanulságos, de a jelen élettere már eltolódott; Lisszabon – az emberek, akik a várost jelentik, akik az életet költöztetik bele – továbbvonultak a külső kerületekbe, az agglomerációba, bár a csempéiket vitték, és a modern házakat is feldíszítik velük.