A Lisszabont és Almadát összekötő Április 25. híd, amely nevét a vérontás nélkül lezajlott, egy cikk szerint találóan az egyik „legmeghatóbb katonai puccsként” jellemzett „szegfűs forradalom” dátumáról kapta (erről talán majd egyszer), olyan markánsan és piroslón köti össze a portugál fővárost a túlparttal, hogy a Golden Gate-nek is nézhetnénk, ha nem tartanánk számon, hogy Európában járunk, nem az Egyesült Államokban.
A hidat 1966-ban, tehát ötven éve adták át, és – úgy képzelem – olyan lehetett a környékbelieknek, mint konyhakertnek a trágya: nagy löketet adott a növekedésnek. Immár düböröghetnek a kereskedelmi, kulturális és mindenféle kapcsolatok a Tejo két partja közt; amit a folyó szétválaszt, a híd összeköti. A túlparton Almada városának lokálpatriótái számára ma már természetes, hogy a lisszaboni álláshirdetések közt is böngésznek, és egy zsíros fővárosi állásért nem kényszerülnek feladni a kisvárosi miliőt és identitást – míg több mint ötven éve alighanem válaszút elé kerültek, hogy na akkor költözés a zajos, szagos és hektikus városba, vagy megoldják valahogy mindennap az átkelést a folyón? Bár, ahogy olvastam, akkoriban, a diktatúra idején olyan ritka volt egy zsíros állás, hogy magának jót akaró ember nem gondolkodott kétszer, ráharapjon-e, különben más már elhappolta előle – igaz, a munkaadó kiléte (értsd: állami szerv, vagy sem) magával vonhatott további mérlegelést, de hát a szükség nagy úr, és a nincsben gyorsan foszlanak le az elvek, ahogy azt a magyar történelem során is számtalan lehetőségünk volt végigkísérni (uram bocsá': kipróbálni).
A híd ma már akkora terhelésnek van kitéve – buzog Lisszabon és az agglomeráció –, hogy a városvezetés az átjárási lehetőségeket kénytelen volt kiegészíteni egyéb opciókkal. A hídon átzúgó vonaton vagy egy puha üléses autón kívül igénybe vehetjük a Transtejo hajót is, amely menetrend szerint közlekedik oda és vissza a Tejo folyó két partja között, baráti áron szállít helyieket és turistákat egyaránt; továbbá a kompot is választhatjuk még jutányosabb áron, bár valamivel távolabbra kell jutnunk Almadától és a hídon átfutó főútvonaltól.
Az Április 25. hidat minden oldalról szemügyre vettük ott tartózkodásunk alatt. Ahogy a repülővel bekanyarodtunk Lisszabon fölé, alattunk a híd vörös csíkot vágott a folyótorkolat kék tömegébe, hirdetve a technológia erejét a természet barikádja fölött (szándékosan nem diadalt írok – hol vagyunk attól, és jobb is így). Lisszabonban minduntalan a szemünkbe ötlött a vörös ív, ahogy a belváros fel-le hullámzó, fehér köves utcáin sétálva visszapillantottunk a folyóra a vállunk fölött. Amikor a dombra felkaptató színes házak közül letértünk a vízpartra, mindig látni lehetett – ötven év alatt beírta magát a városképbe, ahogy beírták magukat az afrikai bevándorlók is, akik a parton zenélnek-dobolnak végtelen lazasággal, időnként kisöpörve az arcukból rasztafürtjeiket; mintha együttesen átvezetnék az óvárost a jelenbe. Még mindig a lisszaboni oldal, de a híd másik arca, Belém felől nézve, egy másik napon: kikandikált a Felfedezések emlékműve mögül, eszembe idézve, hogy ami akkor, az 1500-as években elkezdődött, az mára a globalizáció végletes összekapcsoltságában tetőződik, amikor a mindenhova eljutó repülési, hajózási és egyéb útvonalaknak köszönhetően immár nincsenek összeköttetés nélkül maradt partok.
A Transtejoról szemünk elé tárult a híd teljes hosszában, egy következő alkalommal, ahogy végighajóztunk mellette; ám a legjobb kilátás a túlpartról nyílt rá, Almada azon dombjáról, amelyen az emelvényre emelt, kitárt karú Krisztus király szobor áll, ami egészen hajaz a riói Megváltó Krisztus szobrára – a szobrász bevallottan a riói szoborról merítette az inspirációt (miért is lenne ciki „másra hajazni”, másról inspirálódni – ami az egyik helyen bevált, jó eséllyel lenyűgöz majd máshol is). Minden alkotás vonásai felfedezhetők korábbi művekben, csak a legtöbben szégyelljük ezt bevallani – alighanem ez csak a korszellem, az egyediség és eredetiség illúziója; régen meg inkább másolni illett, és az elhajlás volt a ciki. (Innen a legérdemesebb panorámaképet készíteni a hídról; betársultunk hát a többi turistához.) Ezen a dombon állva éreztem magam legközelebb a hídhoz, felmorajlott hozzám a rajta átrohanó járműsorok zúgása, amelybe időről időre vonatzaj vegyült, mint kígyó suhant át a hídon; olyan volt innen a híd, mintha egymaga lenne a legvastagabb, szüntelenül pulzáló véna és artéria, amely minden pillanatban nagy tömeget szállít a szívhez és vezet el onnan.
Lisszabonba kerülővel tértünk vissza Almadából, komppal, egy kiadós séta után; átkerültünk a híd másik oldalára, és egy újabb arcát szemléltük meg; mire ide eljutottunk, estébe hajlott a délután, és a híd vörös színét ezüstösre színezte a lemenő nap – erre a sétára még visszatérek majd, mármint a blogban, bár ki tudja, talán földrajzilag is. S végül alulról is megszemléltük a híd impozáns szerkezetét: áthaladtunk alatta, ahogy Cascais üdülővárosa felől zakatoltunk vissza Lisszabonba az elővárosi vonattal – de ez a felütés már tényleg messzire vezet.
Az Április 25. híd teljes pompájában
A hidat 1966-ban, tehát ötven éve adták át, és – úgy képzelem – olyan lehetett a környékbelieknek, mint konyhakertnek a trágya: nagy löketet adott a növekedésnek. Immár düböröghetnek a kereskedelmi, kulturális és mindenféle kapcsolatok a Tejo két partja közt; amit a folyó szétválaszt, a híd összeköti. A túlparton Almada városának lokálpatriótái számára ma már természetes, hogy a lisszaboni álláshirdetések közt is böngésznek, és egy zsíros fővárosi állásért nem kényszerülnek feladni a kisvárosi miliőt és identitást – míg több mint ötven éve alighanem válaszút elé kerültek, hogy na akkor költözés a zajos, szagos és hektikus városba, vagy megoldják valahogy mindennap az átkelést a folyón? Bár, ahogy olvastam, akkoriban, a diktatúra idején olyan ritka volt egy zsíros állás, hogy magának jót akaró ember nem gondolkodott kétszer, ráharapjon-e, különben más már elhappolta előle – igaz, a munkaadó kiléte (értsd: állami szerv, vagy sem) magával vonhatott további mérlegelést, de hát a szükség nagy úr, és a nincsben gyorsan foszlanak le az elvek, ahogy azt a magyar történelem során is számtalan lehetőségünk volt végigkísérni (uram bocsá': kipróbálni).
A híd ma már akkora terhelésnek van kitéve – buzog Lisszabon és az agglomeráció –, hogy a városvezetés az átjárási lehetőségeket kénytelen volt kiegészíteni egyéb opciókkal. A hídon átzúgó vonaton vagy egy puha üléses autón kívül igénybe vehetjük a Transtejo hajót is, amely menetrend szerint közlekedik oda és vissza a Tejo folyó két partja között, baráti áron szállít helyieket és turistákat egyaránt; továbbá a kompot is választhatjuk még jutányosabb áron, bár valamivel távolabbra kell jutnunk Almadától és a hídon átfutó főútvonaltól.
Alattunk a vörös csík
Az Április 25. hidat minden oldalról szemügyre vettük ott tartózkodásunk alatt. Ahogy a repülővel bekanyarodtunk Lisszabon fölé, alattunk a híd vörös csíkot vágott a folyótorkolat kék tömegébe, hirdetve a technológia erejét a természet barikádja fölött (szándékosan nem diadalt írok – hol vagyunk attól, és jobb is így). Lisszabonban minduntalan a szemünkbe ötlött a vörös ív, ahogy a belváros fel-le hullámzó, fehér köves utcáin sétálva visszapillantottunk a folyóra a vállunk fölött. Amikor a dombra felkaptató színes házak közül letértünk a vízpartra, mindig látni lehetett – ötven év alatt beírta magát a városképbe, ahogy beírták magukat az afrikai bevándorlók is, akik a parton zenélnek-dobolnak végtelen lazasággal, időnként kisöpörve az arcukból rasztafürtjeiket; mintha együttesen átvezetnék az óvárost a jelenbe. Még mindig a lisszaboni oldal, de a híd másik arca, Belém felől nézve, egy másik napon: kikandikált a Felfedezések emlékműve mögül, eszembe idézve, hogy ami akkor, az 1500-as években elkezdődött, az mára a globalizáció végletes összekapcsoltságában tetőződik, amikor a mindenhova eljutó repülési, hajózási és egyéb útvonalaknak köszönhetően immár nincsenek összeköttetés nélkül maradt partok.
Belém felől – előtérben a Felfedezések emléműve
forrás: Wikipedia (mert nem mindig érzek kedvet a fotózáshoz)
A Transtejoról szemünk elé tárult a híd teljes hosszában, egy következő alkalommal, ahogy végighajóztunk mellette; ám a legjobb kilátás a túlpartról nyílt rá, Almada azon dombjáról, amelyen az emelvényre emelt, kitárt karú Krisztus király szobor áll, ami egészen hajaz a riói Megváltó Krisztus szobrára – a szobrász bevallottan a riói szoborról merítette az inspirációt (miért is lenne ciki „másra hajazni”, másról inspirálódni – ami az egyik helyen bevált, jó eséllyel lenyűgöz majd máshol is). Minden alkotás vonásai felfedezhetők korábbi művekben, csak a legtöbben szégyelljük ezt bevallani – alighanem ez csak a korszellem, az egyediség és eredetiség illúziója; régen meg inkább másolni illett, és az elhajlás volt a ciki. (Innen a legérdemesebb panorámaképet készíteni a hídról; betársultunk hát a többi turistához.) Ezen a dombon állva éreztem magam legközelebb a hídhoz, felmorajlott hozzám a rajta átrohanó járműsorok zúgása, amelybe időről időre vonatzaj vegyült, mint kígyó suhant át a hídon; olyan volt innen a híd, mintha egymaga lenne a legvastagabb, szüntelenül pulzáló véna és artéria, amely minden pillanatban nagy tömeget szállít a szívhez és vezet el onnan.
Almada – háttérben a Krisztus-szobor
Remek cikk! Igazán élvezetes a stílusod, nagyon tetszett, hogy egyszerre informatív és költői! Merre vagy mostanában, még mindig Lisabonban?
VálaszTörlésKöszönöm :) Tulajdonképp pont ilyesmire törekszem (informatívnak és költőinek lenni egyszerre), bár még ennyire tisztán nem fogalmaztam ezt meg soha. Szóval ez most igazi visszatükrözés :)
TörlésMár visszatértem Lisszabonból, Magyarországon, Budapesten élek jelenleg. Kicsit mintha ezzel a bloggal próbálnám végteleníteni az utakat a magam számára, ezért írok utólag, folyamatosan sok kis részletről.