A molto caro konnotációi

     Szeretek pletykálni, sosem tagadtam. Elsztorizgatni olyasmikről, amiket jártamban-keltemben látok-hallok, figyelni a szálak gabalyodását - kívülállóként, természetesen, mert a saját életemet illetően inkább diszkrét vagyok, naná, mert tapasztalatból tudom, kalamajkával járhat, ha belefolyatjuk a magánügyet a pletyka áramába. Ha a szócsépléstől ódzkodnék, ezt a blogot sem írnám.

     Az életben sok minden csak mendemonda, amit valóságként fogadunk el. Jártunkban-keltünkben halljuk, és be is vesszük, mint a szentírást. Az újságírás például abszolút pletyka, higgyétek el. Ha valamit a saját szemünkkel látunk, egy fokkal hihetőbb, de ahány ember, annyi nézőpont, és akkor mit is látunk tulajdonképp? A sztereotípiák szintén pletykának minősítendők. Persze az egyetemen azt tanultam, hogy a sztereotípia elsődlegesen az emberi észlelés mellékterméke: az ember, hogy a világot megértse, értelmezze, és benne csetlőn-botlón ellavírozzon, kategóriákat alkot, és a látottakat azokba illeszti bele (azokhoz passzintja hozzá). Amikor egy olyan csoporttal kerül kapcsolatba, aminek ő nem tagja, és nem áll hozzá közel, ahelyett, hogy tagjait egyesével megismerné (ami emberi képtelenség), a csoport egészét fogja pár globálisan értelmezett tulajdonsággal jellemezni. Ez az ártalmatlannak tűnő szokás burjánzik el rasszizmussá együttműködésben egyéb emberi sajátságokkal, amiket most nem fejtenék ki. Tulajdonképpen a sztereotipizáló (kategorizáló) ember átlagot von, gyakoriságot számol, mint a statisztikus; Mérő László írja, hogy van kis hazugság, nagy hazugság, és van statisztika.
     A szociálpszichológusok úgy vélik, hogy a sztereotípiák káros hatásai úgy szüntethetők meg, ha a sztereotipizáló közelebbi kapcsolatba kerül a sztereotipizált csoport egy tagjával, valóban megismeri őt a maga egyediségében - ilyenkor általában (statisztikai gyakoriság) szétfoszlik, legalábbis halványul a sematikus kép. Ilyenkor az ember nemcsak mentében-jöttében hall valamit, és teszi magáévá, hanem saját tapasztalatot szerez róla. A pletykát felváltja az utánajárás.

pletyka (Tradescantia)

     E bevezető azért volt szükséges, hogy megértessem, mint jelent, amikor azt mondom, pletykálni fogok. Számodra, kedves Olvasó, lehetőleg jelentse azt, hogy jártodban-keltedben hallasz ezt-azt. Jelen esetben egy-két dolgot az olaszokról. És mivel az olaszokról, mint csoportról mondom, csakis sztereotípiajellegű lehet, és arra való, hogy jót mosolyogjunk rajta. Az itt elmondottak nem kezelendők bizonyított igazságként, csak hipotézisként, hiszen nem élek Olaszországban, nem hatolt csontjaimig a hely, csak benyomásaim vannak. Azok viszont vannak, és mivel fecsegő természet vagyok, meg is osztom őket (ez a grafománia kiindulópontja).
      Számomra van itt valami elementárisan Janus-arcú (lehet, máshol is van, csak nekem itt tűnt fel). Vegyük például a pénzhez való viszonyt. Olaszországban játszódó filmekben (mármint komédiákban) gyakran megjelenik az egyszeri olasz kispolgár alakja, aki mindennek az árát vizslatja, és persze fogához veri a garast. Hát tény, hogy a pénzzel kapcsolatos kijelentések terén nem olyan szemérmesek az olaszok, mint mi magyarok. Egy-két olasszal kapcsolatba kerültem már (az olasz fiúkkal lényegében bárhol, bármikor lehetséges megismerkedni, szó szerint bármelyik pillanatban beléjük botolhatunk, már ha nőként jöttünk a világra), és nem kerülendő téma, pláne, ha egymás közt vannak, hogy valami nagyon drága, azaz molto caro. Vicces adalék, hogy az olasz nyelvkönyvben, amiből tanulgatni szoktam, előbb került elő a molto caro, mint az amore, pedig egy olasz nyelvkönyvtől igazán nem ezt várná az ember. Arra is gondoltam, hogy ez a molto caro talán jelentésmódosuláson átesett szófordulattá vált, amit reflexből beszúrnak, ha egy újonnan vásárolt szerzeményükről számolnak be (na jó, még magam sem tudom, hogy most ironizálok, vagy sem).

Kroiszosz (Krőzus) arany pénzérméi

    Ugyanakkor az olaszok sokszor meghatóan nagylelkűek ; akinek több pénze van, kérdés nélkül meghívja a többit, egy olasz férfi egy szép nőt (és melyik nő ne volna szép) végképp bármikor meghív egy italra, és utána nem kezd el nyomulni a viszonzásért (végül is a nő mosolya már önmagában viszonzás, nem?), egyáltalán, a nagylelkűség sok apró gesztusát láttam, amikor ott voltam, amit itthon a legtöbben nem engedhetnek meg maguknak.
     Úgy hallom, szórni is imádják a pénzt. Álmaim latin loverjének egy borász ismerőse panaszkodott, hogy kevesen jönnek bortúrára a pincészetébe, pláne veszik termelőtől olcsóbban a bort, mert sokkal trendibb, értsd: nagystílűbb étteremben ötszörös áron kirendelni egy üveggel és imígyen tudatni a világgal, hogy mindezt megengedhetik maguknak. Azt mondják, előfordul, hogy az olaszok csak azért felvesznek hitelt, hogy feltölthessék a legújabb divat szerint a ruhásszekrényt (igaz, édsanyámnak is volt egy munkatársnője még a szociban!!!, aki hitelből vásárolt minden évben új holmikat). A molto caronak találkoztam olyan variációjával is, hogy egy olasz srác büszkén tette hozzá a fekete dzsekijét igazgatva, "because it's Prada". Vagy azt mondják, I spent all my money, de ez nem azt jelenti, hogy most már nyomorogni fognak, hanem hogy mostanáig dőzsöltek (azt még nem hallottam hozzátenni, hogy most megyek az adósok börtönébe).
     Na jó, nem szívatom tovább szegény olaszokat (talán egyszer az igazságosság kedvéért kipellengérezem majd a magyar pesszimizmust és panaszrigmusokat is). Az olaszok valahogy egyszerre kispolgáriak és burzsoák, és ez nem a jövedelem nagyságától függ. A nagylelkűség mögött mindig ott a gavallérság. A molto caro nemcsak azt jelenti, hogy valami nagyon (már-már felháborítóan) drága, hanem adott esetben azt is, hogy én biza vagyok olyan tehetős, hogy kiadjak rá ennyit. És mintha sokat járnának akörül a gondolataik, hogy minden fillérjük a lehető legjobb helyre kerüljön, akár nagyobb, akár kisebb volumenű dolgokba ruháznak be. Olaszország egész biztosan az a hely, ahol az isten pénze se lenne elég, és mivel ők is földi javakból gazdálkodnak, meg kell gondolni, mire mennyit áldoznak - főleg, ha az a habitus, hogy a lehető legkisebb költséggel játsszon az ember Krőzust.