A kiskakas meg a gyémántfényű tenger

     Nem tudom, kedves Olvasók, támad-e bennetek hiányérzet az eddigi marseille-i élménybeszámoló kapcsán, mert bennem bizony - magamat ismerve - támadna. Habár a kikötő környékén keringtünk már, de magát a tengerpartot még nem vettük célba, és hát mit ér tenger nélkül egy mediterrán út. Azt hiszem, számomra a marseille-i tengerpart a Régi Kikötőn túl, a Pharo parknál kezdődik, ameddig szerencsére csak kis része mászik el a Vieux Port környékére tömörülő turistahadnak. A Pharo parkból pazar kilátás nyílik a kikötőre, belátni az egymás hegyén-hátán zsúfolódó vitorláshajók erdejét, a Szent Viktor Apátság szikár késő románkori épületét, a dombokra felszaladó provence-i házakat, majd ahogy továbbhaladunk a park zöld gyepén, alkalmasint mezítláb, bár lehet, inkább az ösvényhez ragaszkodunk, előbukkan az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeuma intim kapcsolatban az erőd vastag falaival, a háttérben pedig egy impozáns katedrális (pardon, de elfelejtettem a nevét). Feltárul minden, amit az elmúlt napokban bejártunk, és már nem hajt a vágy, felfedezni, helyette béke költözik belénk, hogy mind e látóhatárt, ha csak egy villanásnyi szeletét is, és csak a szemünk szűkítette képben, de magunkévá tettük.
     Tisztulok a parkban, magam sem tudom, mitől. A korábbi kapkodó, ideges zihálás lassú, mély lélegzetekké változik. Ilyen érzés lehet, amikor alábbhagy egy asztmás roham, jut eszembe. S a parkban továbbsétálva előtűnik a tenger, izgága hullámaival, néhány sziklás fal szabdalja csak. Cibál a szél, melegít a nap, mert a hét eleji pityergő mediterrán tavasz végül átváltott szikrázó kora nyárba.  Napsütötte pad, párától friss levegő, és a szél kergette, távolba iramló hullámok akvamarin fodrai. Csend; csak a víztömeg morajlása a lábam alól, és a szél rángatta tárgyak, épített elemek vergődése; semmi érzés, vágy, szándék. Jó most a magány. Harmónia.

      A Pharo nem egy néma park, szó sincs róla. Itt zsibonganak a gyerekek, amiről már írtam, a Pharo Villa előtt felállított modern faszobrokon, mint közkinccsé tett játszótéren. Akkora a park, hogy megfér egymás mellett nyugalom és zsivaj. Innentől pedig csak egy ugrás, na jó, pár perc a tenger mentén végigfutó utca. A szél rángat, mint kéz a marionettbábut, csapkod, tépáz, lényegében szopat, gondolom, pedig csak a téli misztrál kisöccse, ahogy hallom. Már éppen rákanyarodok a sétányra, ami a part mentén visz, amikor megszólít valaki a hátam mögül. Nosza, action van, egy helybéli francia fickó, ezt ránézésre meg tudom állapítani, közlöm vele, hogy épp sétálni megyek, és megyek is tovább nyomban, de gyorsan zárja a kocsit, és elkísér, ha igénylem, ha nem; és tulajdonképp jól is jártam, hogy nem hagyott választási lehetőséget, mert még leráztam volna oktondi módon. Mert nemcsak kísér, gardíroz is.
    Itt lakik fent, a dombokon, és ezt alighanem magamtól is kitaláltam volna, ránézésre. A "fent a dombokon" ugyanis a marseille-i elitnegyedre vonatkozik, és a francia úriember úgy jár-kel az oldalamon, peckesen, elégedett mosollyal az arcán, mint kiskakas az olyan szemétdombon, amit beborít a sok gyémánt félkrajcár (pláne, hogy Marseille szemétben igazán nem szenved hiányt). Magyarán a fickó burzsuj. És a kocsi is, amit lezárt, hogy sebesen utánam rohanjon, Porsche. Sajnos csak franciául beszél, így a társalgás akadozó marad és csak hétköznapi témákat érint, pedig szívesen kifaggatnám, milyen az élet a Côte d'Azur puccos felén. Csak annyi derül ki, hogy már a negyvenet tölti idén, de nem talált egy derék hölgyet, és legyint is, hogy a reménnyel már felhagyott, de nem csikar ki belőlem sok együttérzést, mert az ember ölébe nem hullhat minden vigalom. Pláne, hogy amikor megjegyzem, milyen sok Mini futkározik Marseille utcáin, helyeslőn bólogat, hogy ez nagyon trendi így nyáron, nála is parkol otthon pluszban egy fekete.

      Korzózunk hát a marseille-i tengerparton, ő elégedett (önelégültbe hajló) mosollyal az arcán, láthatóan ő a legbüszkébb kiskakas széles e vidéken (velem az oldalán), és tartok attól, hogy észrevétlenül az én arcomra is átköltözött az ő arckifejezése. Játszom az érzéssel, hogy egy csapásra különleges figyelemre igényt tartó személyiséggé avanzsáltam. A szél még jobban rángat, ha lehet fokozni, de én annál boldogabb vagyok, és ha meggondolom, a bőrömet mintha masszírozná, nem túl kíméletesen - kellemes és kellemetlen egyszerre. Bekukkantunk egy útba eső strandra is, kicsi, kommersz és élénk, pont az ilyet szeretem. A kiskakastól megtudom, hogy Marseille-ben négy beach várja a nagyérdeműt, ezek közül az ő kedvence a Cassis-ban levő plage (eszembe jut, hogy Cassis mintha külön település lenne, legalábbis az jött le ottjártamkor, de az ő szemében biztos belemosódik a nagyváros határaiba). A part mentén mindenféle érdekesség akad, a legszelesebb kiszögellésben emlékmű az I. világháborúban elesetteknek, szobor és egyéb díszítő építmény, vendéglátóipari egységek, mögöttük pedig a fürge ritmussal mederbe terelt, illetve inkább kifelé terelt hullámok sora. Végtelenül tiszta ez a nap, úgy érzem.
       Közben ide-oda verdesi a hajamat a szél, a kiskakas hajából pedig kifújta a zselét, nem győzi elsimítani (pedig nem is kócos vészesen). A kiskakas mindig jelzi, hol forduljunk le, hol sétáljunk be valamelyik utcán, mert ott gyönyörű a látvány, például itt a hídról, vagy amott a Corniche táján, és valóban, milyen szerencse, hogy mellém csapódott, mert nélküle minderről lemaradtam volna. Valóban mesébe illő a dombokon felmászó villák sora, alattuk pedig az öbölben sziesztázó kis csónakok; még egy-két luxusszálloda is megfér a látképben. Pálmák és - még egyszer, utoljára - levendulaszínű zsalugáterek. Így volt teljes a marseille-i hét, hogy a város egymás után láttatta minden arcát, utoljára az előkelőt is. S immár ott, ahol a hullámok harciasan ütik a tengerpart betonfalát, a kiskakas, igazítva egyet a drága ing gallérján, amit visel, búcsút vesz tőlem, úriember módjára. Eddig  jött velem, útjaink szétágaznak ezen a ponton.

A melankolikus pszichoanalitikus

     Utolsó marseille-i szállásadónk a kertvárosban él, egymáshoz megtévesztően hasonlító utcák valamelyikében, ahol nagy a csend és sok a fa. A házát keresve szerencsére megkülönböztető jelzéssel bír a rézszínű tábla a kerítésen, J-L. H. psychoanalyste; mindahányszor visszatérünk a napi programból, erről jövünk rá, hogy a megfelelő helyen járunk a kertvároslabirintusban. A szóban forgó úriember ugyanis húsvér pszichoanalitikus, praxissal, több évtizednyi tapasztalattal, a ház alagsorában berendezett rendelővel, ahol két fotel és az analízishez használt dívány (couchsurförök kíméljék) is megtekinthető. Soha nem jártam még pszichoanalitikus rendelőjében, így aztán mindkét ott töltött estén visszafojtott lélegzettel vágok át a szobán a vendégek számára fenntartott alagsori fürdőszobához, megilletődve, tisztelettel, ami egy olyan helyiségnek kijár, ami sok titok tudója, még ha a berendezés poros mivolta arra utal is, hogy ez a rész immár használaton kívüli.
      Lassan az egész ház is használaton kívüli lesz, árulja el J.-L. H. és a látvány, ugyanis a pszichoanalitikus költözés előtt áll. Dobozok, egy-egy sarok tele bútorral, más sarkok meg épp ellenkezőleg, teljesen üresek, és mindent elborított már a por. Nem oszt, nem szoroz néhány további szétpakolt csomag - most minden itt tartózkodó útközben van. A ház immár a múlt utolsó felvonása, a pszichoanalitikusi rendelő felszámolás előtt, a szellemisége új tér felé tart.
      Több szobában egy rakás festmény egymásnak döntve; Eszter nagyon helyesen ismeri fel, hogy házigazdánk keze munkái; nem is igazi pszichológus, akiben nem lappang művészi véna. A rendelőben több doboz szakkönyvvel tele; válasszak közülük bátran, végül Karen Horney valami feminista témájú kötete mellett döntök, franciául, naná, jó lesz téli estékre. Választhatnék akármennyit, mert mind e sok szakkönyvnek kiselejtezés lesz a sorsa, hacsak meg nem mentem; nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom őket menteni.
      Szótlan, de befogadó ez a ház, még így porosan, felfordulva, kibelezve is, mit számít, hogy idegenek járnak a romokon. Mert ez a kupac, ezek a tárgyak valaminek a romjai. Eszter és Tóni, az országokon átívelő sejt itt valami bánatot, fájdalmat, talán gyászt, amit alátámaszt, hogy a pszichoanalitikus bizony sokat iszik, esténként több borosüveg is előfordul, illetve kiürül az asztalon (senki sem próféta...). Mosolyog, társalog, sőt, érdeklődik, figyel teljes valójával (szakmai ártalom), de félig máshol van, illetve tulajdonképp mindegy is, hogy ki van itt vele. Persze kedves ember legyen, akire nem túl kizsigerelő odafigyelni teljes valójával. Közben kiderül, hogy három gyerekéből kettő külföldön, egy valahol egyetemen; az anyjukról nem derül ki semmi. Csak az tuti, hogy küszöbön áll a költözés és a nyugalomba vonulás.
     Figyel, de nem rezdül... borzasztó lehet ez egy pszichoanalitikusnak.
     Még a jobbik eset, hogy figyelni van kire, és úgy érzem, végre kölcsönös a szívesség, mi is teszünk valami jót a puszta jelenlétünkkel, itt egészen egyenlő a mérleg nyelve. Utolsó reggel kivisz minket kocsival a közeli metróállomáshoz, hogy ne kelljen szenvedni a csomagokkal; úgyis fel kell vennie pár embert. És ahogy sétálunk az aluljáró felé, észreveszünk néhány várakozót a lábaiknál nagy hátizsákkal - mérget vennénk rá, hogy ők lesznek a következő turnus a pszichoanalitikus öngyógyító terápiájában.

Közkincs

      2013-ban Marseille tölti be Európa egyik kulturális fővárosának megtisztelő tisztét, bár a Provence-ban önkénteskedő Eszter mesélte, hogy a környező rendezettebb, konszolidáltabb és tisztább városokban élők röhögőgörcsöt kaptak a hír hallatán. Tény, hogy Marseille-nek nincs olyan arca (értsd: egyik arca sem a sok közül), ami beindítaná a magaskultúrával kapcsolatos asszociációkat.
      Eddigi életem során Pécsen és Nagyszebenben kaptam el hasonló rendezvényt, és az élményeim alapján a marseille-i sem volt gyatrább a többinél. Tulajdonképp a szisztéma azonos, csak más-más árnyalatokkal. Természetesen vétek lenne nem megragadni az alkalmat és leakasztani pár millát az EU-ról egy nagyszabású kulturális létesítmény felhúzására (ha jól emlékszem, a pécsi Zsolnay Negyedet nem sikerült befejezni a kulturális évad időtartama alatt). Marseille például egy új múzeumba ruházott be, stílszerűen az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumába (MuCEM), egy termetes üvegkockába közel a Régi Kikötőhöz, amit rendben át is adtak a kulturális évad kezdetén. Az épület közvetlenül a tenger mellett kapott helyet az erőd szomszédságában, a körülötte futó sétányt szinte nyaldossa a víz, és szikrázik a fény az egész konstrukción, ahogy a fénypászmák szikráznak a fodrozódó tengeren. A MuCEM üvegfalán szabálytalanul hullámoznak a vonalak, mintha a tenger kétdimenziós mintázatát bámulnánk, az épület mögött pedig a tenger folytatja a hullámzást háromdimenzióban. Mintha egyazon folyamat különböző szakaszai lennének. A MuCEM a szárazföld utolsó kiszögellése kíván lenni a nyílt vízen, de egy kissé a már a víz is maga - a célja, hogy átmenetet képezzen.

     A kulturális fővároskodás másik célja a közösségi terek felrázása és benépesítése. A Vieux Port előtti téren elhelyeztek egy igen szellemes művet, ami szinte vonzza maga alá a jónépet: néhány tartóoszlopra egy méretes tükröt helyeztek, ami fejjel lefelé visszatükrözi az alatta kavargó színes jövés-menést. Csak kissé hátravetjük a nyakunk, és máris meglátjuk, milyennek látszunk felülről a magunk valójában, no meg a többi ember itt körülöttünk, feltűnik egy eddig ismeretlen szemszög, ahonnan a bibliai mindenható nézne minket, vagy az, akinek a bibliai mindenhatót az egyszeri hívő évszázadokig képzelte. Vajon az egyszeri hívőnek eszébe juthat a tükör alatt a jó magaviselet követelménye? Én mindenesetre rá vagyok kattanva a az építményre, és mások is, ahogy az alatta összeverbuválódott tömeget elnézem. Nem rettent el a visszatükrözés, hogy most aztán felhagyhatok minden illúziómmal, hisz az arcomba ötlik a tökéletlenségem, ha mondjuk zilált vagyok, vagy ha épp rosszkedvű és csúnya (a kettő együttjár), vagy épp láthatóan hiú és kellemkedő. Nem érzem magam sem nagyszerűnek, sem silánynak, pontosabban mondva nem küszködök azzal, hogy hol silánynak, hol nagyszerűnek érzem magam, nincs mitől félnem tehát. "Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete" – írja Oscar Wilde. Máshonnan közelítve a témát: kifürkészni önmagunkat egy életen át tartó felfedezőút kezdete. Hisz csak azt szerethetjük valóban, akit ismerünk, ám szeretet nélkül nem lehetséges megismerni - olvastam eddig vagy öt szerző tíz könyvében.

      Marseille a pénzforrások egy - számottevő - részét nagyon ügyesen önpromóra fordította. Egy komplett pavilon, ráadásul a központi és állandó kiállítás tárgya a mediterrán életérzés, kultúra és maga a város, a látkép, a történelme. A rendezők egyszerűen felkértek kortárs művészeket, hogy hozzanak össze valamit a témára; a szándék átlátszó, és a végeredmény sem túl izgalmas. Persze igyekeztek összegyűjteni minél több megközelítést: akad a dombokon hullámzó és a város felett repkedő 3D-s útifilm, a város történelmét röviden levetítő időszalag, mindenféle képzőművészeti alkotás és kisplasztika; művészetbe csomagolt reklámfogások széles tárháza. Néhány egymás melletti elfüggönyözött fülke, amikben a piros, sárga vagy narancsszínű fotelokba telepedve a Mediterráneum különféle kakofóniáit hallgathatjuk, ahogy egy-egy művész lelki fülével megálmodta: sirályok, hajók, nyikorgó kerítésajtók, robogók esetenként karambolozva; a fülkékhez rövid szöveg arról, amit hang nem ad vissza, a narancsfák illata, füge íze, egy kávézó előtt összeverődött hevenyészett tömeg, amint elharapott franciasággal bonyolít valami ügyletet.

     Leginkább azért szeretem a kulturális főváros rendezvényt, mert lépten-nyomon bele lehet botlani egy kiállításba, egy installációba, szinte minden napra jut program, így valamit csak elkap a látogató a pár nap alatt, amit ott tölt. Megtöltik és felékesítik a tereket, mint a tenger melletti szép Pharo parkot, ahonnan körbejárva rálátni a kikötőre, majd kilátni a nyílt vízre, és ahol a park közepén álló villa előtt elhelyeztek néhány modern szobornak nevezett fából applikált alkotást, amiből mindenre asszociálnék, csak nem a szobor szóra. Pedig szobrok ezek a javából... csak nem terek és épületek díszének szánt, csodálni való testek, amit legfeljebb óvatosan és áhítattal tapogatunk össze (oh, mily grandiózus), hanem az élet sűrűjébe kívánkozó, részévé váló formák. Vagy csak a sok gyerek tekinti életre valónak a faszobrokat, úgy másznak és csúsznak rajtuk, mint játszótéri játékokon, és senki, sem szülők, sem tiltó táblák nem kergetik le őket. Mintha éppen ez lenne a szobor rendeltetésszerű használata, teret biztosítani a gyerekzsivajnak...

      Öröm látni, ahogy a szobrokon utat tör magának a zabolátlan jókedv, nincs pisszegés, vigyázzállás, riasztórendszer (kérem, ez múzeum), helyette nézd, milyen jól lehet itt kapaszkodni, húzódzkodni, még egy bukfenc is belefér, és az se baj, ha a ruha beleakad és elszakad. Ki tudja, talán épp e célból pakolta őket ide a művész... És milyen kár, hogy alapjáraton nem pakolják tele ilyen vicces vagy vicceskedésre alkalmas elemekkel a tereket, hogy a városoknak nem jut eszébe felkérni pár művészt telepakolni. Olyan természetessé és közkeletűvé tenni a művészetet, mint a vajas kenyér. Hol van az megírva, hogy fő funkcióként a közlekedést és a pénzköltési lehetőségek kialakítását kell előtérbe helyezni a köztereken?
     Fejembe veszem - arra inspirált a kulturális főváros -, hogy mostantól másként közeledek azon kevés térhez, amit módom van alakítani (sokan vagyunk, kevés tér jut mindenkire) - komponálok, színharmonizálok, művészetté installálom a sarkot, a tárgyakat, amik a kezeim közé kerülnek, legyen az bármi, kendő vagy növény. Tudatosabban kihasználom a szobába betérő fény útját, hogy mire hulljon, mit járjon át... Lehessen nálam is belebotlani valami szépbe... Átlényegítem, ami semleges, majd visszaalakítom, hisz mégis rendelve van valamire. Art brut a kuckómban; hozzáadott érték.

      Koncertet is kifogtunk; épp ez a kulturális főváros lényege, valami horogra akad így is, úgy is. De nem ám klasszikus zenét - nem is Marseille lenne, ha nem a népre gondolna még a program összeállításakor is. Szabadtéri koncert a központi pavilon mellett (meséltem róla, ez az önpromó helyszíne), és össze kell kaparnom az emlékeimet, olyan rég volt már, május elején, de úgy rémlik, stílszerűen valami afrikai vonal, inkább kommersz, mint kurrens, de persze azért tudtak pár ritmust. Egész szép tömeg kivonult, összejött (ez volt a cél), hisz ez egy prominens kulturális event, egy társasági esemény. Megjelent az afrikai Marseille is, már akik épp ráértek, és nem a boltjukban (pardon, bazárukban) tevékenykedtek, ütötték el az időt; áramlott és vonaglott a party (értsd: a kulturális event), lazán, sallangmentesen, élvezve a lehetőséget, hogy kaptak egy kis EU-s pénzt, hogy kedvükre pöröghessenek.

Kirakat

Paul Cézanne: Mont Sainte-Victoire

(letöltés helye: commons.wikimedia.org)

     Ki nem hagynánk Aix-en-Provence-t, Provence egykori központját, ma kedvelt kirándulóhelyet, amelyre a Sainte-Victoire hegy vet óvó árnyékot. Aix-en-Provence-t úgy mutatták be, hogy egy kis ékszerdoboz, ami hasonlóan viszonyul Marseille-hez, mint Szentendre Budapesthez, ráadásul első szállásadónk mesélte, hogy még bulizni is átjárnak Marseille-ből, így hát a magam részéről komoly elvárásokat tápláltam Aix irányába. Aix alighanem tényleg betölti Provence esszenciájának szerepét... erre abból következtetek, hogy amióta visszaértem Magyarországra, többen is, amikor elbeszéltem, merre jártam, egy nagy sóhaj kíséretében, elrévedő tekintettel visszhangozták: "oh igen, Aix..." - de semmi, semmi más nem szól amellett, hogy Aix-en-Provence hordozna valami tüneményes, megérintő aromát. Számomra nem.

    A város tagadhatatlanul szép. Nem olvastam róla dicsőítő útikönyvpasszusokat, mindazonáltal ilyenek minden bizonnyal léteznek, és elképzeléseim szerint valahogy hasonlóan szólhatnak: A bájos, egymást útvesztőként keresztező belvárosi utcákon csatangolva megcsodálhatjuk a provanszál építészet puritán eleganciáját, elmerülhetünk a homok- és levendulaszín emblematikus kombinációjában, belevethetjük magunkat a nyüzsgő terekbe, hűsölhetünk a terebélyes platánok alatt, vagy épp szusszanhatunk az ezeregy szökőkút káváján, amelyek minden, de legalábbis minden második sarkon frissítő vízcseppeket pumpálnak az utcák levegőjébe. A gótikus óratorony szilárd, ám kecses pontot képez az időben, egyúttal a város gazdag múltját is szimbolizálja. A kultúra szerelmesei ejtsék útba a Pavillon Vendome-ot, amely talán legszebb képviselője a város szépszámú barokk palotájának és kúriájának - az épületben gazdag festménygyűjtemény kapott helyett, kertje pedig kanyargó-hullámzó, formára nyírt fáival, geometrikus elrendezésével a méltán híres francia kertművészet impozáns alkotása. E város és a környező vidék képe beleégette magát híres szülötte, Paul Cézanne retinájába és elméjébe is, és számos festményhez szolgált számára múzsaként. Magyarországról érkezők számára különösen szívdobogtató lehet a helyi Vasarely Múzeum (bár az otthoni, Vasarelynek szentelt múzeumokba jutányosabb áron is bejuthatunk - a szerk.).

      Valahogy így. Hangsúlyozom, a leírtak igazak. Ám ottjártunkkor, és talán ez volt a bibi, május 8-án, a nemzeti ünnepen annyi turista szállta meg a várost, hogy kiszorították azt a sajátos atmoszférát, amire ismerőseim gondolhattak, mély sóhajokat eregetve kebelükből Aixről álmodozva. A bájos és szűk utcákat járva szinte a kirakatokhoz passzírozódtunk a többi kiránduló hömpölygő áramától - mondhatni saját magam tükörképe nyomta ki magamból a szuszt. A boltok természetesen mind nyitva tartottak a jeles ünnepnapon, hisz a turisták csak akkor tudnak tejelni, amikor erre járnak; bolt bolt hátán, vagy étterem, vagy kávézó, mindegy, csak szórd a pénzed - már ha van -, mi más szórakozást találhatna magának a nép egy nemzeti ünnep napos délutánján. Az évszázadokon keresztül jelentős önállóságot élvező Provence büszke fővárosa mára egybefolyó kirakatsorrá vedlett, a korszellemnek lefeküdve a provence-i életérzés helyett zsibvásárjelleget öltött magára.
      Szóval Aix-en-Provence nem férkőzött közel a szívemhez. Sőt, még csak unikumnak sem tartom: építészeti szempontból, pláne időtállásból minden második, de legalábbis harmadik olasz város hasonló nívót képvisel, persze a saját építészeti stílusában, és el tudom képzelni, hogy más, általam ismeretlen vidékek települései is tömegesen képviselik ugyanezt a színvonalat. Csak e más vidékeken esetleg a városvezetés kevésbé ruházott be marketingesekbe és reklámszakemberekbe.

       Elalélnom nem sikerült, de végül csak találtam kedvemre valót. A városház téren, az óratorony és a platánok alatt autentikus virágpiac tarkállott, és a sok turista között sok olyan arcot is látni lehetett, akik érezhetően ide tartoztak (nem lógott róluk fényképezőgép és az öltözékük nem épp kirándulós). Emberek adtak-vettek, megköszöntek, csacsogtak, elköszöntek; a kirakat mögött zajlottak a provence-i mindennapok. A legjobb az egészben, hogy egy utcával arrébb a szomszédos téren következett a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és fűszerpiac, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Tüzes színű és bódító illatú fűszerek sora kis zacskókban, a világ minden országának fűszerei, még paprika is, és persze el kell csábulnom egy kis provence-i keverékre, mégiscsak adjuk meg a helynek a tiszteletet. Érett, orrbamászó sajtok a legkülönfélébb ízesítésben, levendulaméz és persze mindenféle termékek levendulából; dekoratív, Cézanne-festmények részleteivel díszített levendulapárnácskák, hadd kapjanak a turisták igényes szuvenírt. Méretes olajbogyók hat-hét féle ízesítéssel, kedvencem a "preparation de mon pere", "apám receptje alapján", ami valóban ízében hordozza az olívabogyó elkészítésének generációk által felhalmozott és megőrzött tudását, na, ebben végre van esszencia. És ekkor szagot fogok, megcsapja az orrom, igen, kétségtelenül vanília, a gyengém... olyan áron, ami Magyarországon is kifejezetten jónak számít, csakhogy a rúd kétszer olyan hosszú, kétszer olyan vastag és kétszer olyan illatos, mint ami Magyarországon kapható... Feltankolok, naná, és megbocsátom Aixnek az elkurvulást, immár részletkérdés csupán, hogy a város önmagában, a turistahordák nélkül eltartana-e három piacot, mert amúgy még egy piacba belebotlunk majd, a ruhapiacba... Ha magamba tekintek, tudatában vagyok, hogy savanyú a szőlő, amiért egy rakás város szerte a világon rendelkezik ugyanolyan kvalitásokkal, mint Aix-en-Provence, és nem fair, hogy utánuk nem áhítoznak (és nem pörgetik fel a gazdaságukat).

     A felemás hangulatú aixi kirándulást a couchsurfing tette - természetesen - pozitívvá és igazán emlékezetessé. Szállásadónk ezúttal Eszter egyik önkéntes ismerősének pasija/párja (kinek hogy), egy olasz srác, aki Aix egyetemén hallgat filozófiát, és korábban egyikünkkel sem találkozott, csak 5 nappal érkezésünk előtt igent mondott a kérésre, hadd szálljunk meg egy éjszakára. Rém laza és rém barátságos. Csak dobjuk le magunkat, és dobjuk fel a lábunk, ha úgy tetszik, a székre, a szófára, a bőröndök mehetnek bármelyik sarokba, a kajánk meg a hűtőbe, ahol épp üres zugot találunk. Ő maga a kanapéra dől, pontosabban elnyúlik, szétfolyik, alapjáraton ilyen hatást kelt a tartása, de még amikor a bringáján ül, sem látni tőle egyenes vonalat, hullámozva, kiszámíthatatlanul csámborog, vigyázni kell, nehogy a kerék elé tévedjek. Elképesztően szétesettnek tűnik, de valahogy mégis a helyén van (talán épp így van rendben). Sörözgetünk négyesben, hisz mi mást is csinálhatnánk Aixben, és akkor jut eszébe, hogy ne lepődjünk meg hajnalban, amikor a lakótársa hazaér a munkából, bár a lakótárs biztos meglepődik majd, mert elfelejtette felkészíteni a jöttünkre. Vacsorát rögtönöz a fagyasztóból, halat és töltött padlizsánt, ami épp készleten van. Hazafias olasz módjára nem szereti a francia konyhát, sőt, Aix-en-Provence-t sem komálja, mert kicsi és unalmas, de legalább rövid úton el lehet jutni a tengerhez - nem egészen tiszta, hogy akkor minek itt veri el az idejét, de végül is legyen ez az ő gondja.
      Lelkesen meséljük, hogy belekeveredtünk a helyi piaci mindennapokba. Nem érti, mit vagyunk úgy oda, hisz Budapest büszkélkedhet Európa leghíresebb és egyik legnagyobb piacával (ja, a Fővám téri vásárcsarnok, esik le hamarost). Ezen nem állunk le elmélkedni, máris továbblendül a beszélgetés, csak később üt szöget a fejembe, hogy ezzel mondott valamit. Ő alighanem valami olyasmit akart kifejezni, csak - hiába filozófustanonc - nem bontotta ki ilyen mélységig a gondolatot, hogy mit ajnározzuk ezeket a felvágós franciákat, amikor nálunk is van ilyen holmi, ilyen jelenség, és ugyanolyan jó, vagy még jobb az övéknél (ha olasz vonatkozású dolog lenne, akkor magától értetődően jobb lenne a franciákénál). Belegondolva, Budapesten két piactól is negyed óra távolságra lakom, igaz, ezek nem szabadtéri piacok, hanem fedett vásárcsarnokok, és nem mellesleg évek óta hetente itt vásárolok be, nem szupermarketben. Anno gyerekkoromban, a vidéki városban, ahol felnőttem, rendszeresen jártunk anyámmal a helyi ruhapiacra, ami pont olyan szabadtéri, zsúfolt és tülekedő volt, mint amit Aixben végigjártunk, bár talán annyira nem tömött és lábtaposós, mint amelyikbe Marseille-ben belekeveredtünk. És tulajdonképp ismerek egy recycling ékszereket készítő lányt, aki rendszeresen árul bolhapiacokon, egyszer én is elnéztem oda, és megelégedésemre nem kevés külföldi turista akadt, aki lendített egy keveset a vergődő üzletmeneten. És legalább két ruhapiac hangulatú designvásárt tudok Budapesten, ami hetente-kéthetente kipakol, és nem import árut, hanem helyben készült iparművész cuccokat, amelyek mindegyike eléri ötletben és kivitelben a Cézanne-mintás levendulapárna színvonalát.
      Ha mást nem is adott számomra a híres Aix-en-Provence, mint a tanulságot, hogy rájöjjek, esetenként a máshol nem tud többet vagy különbet az otthonomnál (vagy nem jogos mindig kritikusan kevesebbnek érezni az otthonom), és az ismerősben friss szemmel körülnézve feltűnhet, hogy ami máshol tetszett, otthon is rendelkezésre áll, nos, már akkor megérte odamenni és körülnézni. Csak a vanília, a fene vigye el, valahonnan le kell akasztanom egy boltot vagy egy kontaktot, hogy gondoskodjak az utánpótlásról, mert a jövőben nem fogok kibékülni ennél silányabb minőséggel.

Ui.: Tulajdonképp már akkor gyanakodhattam volna, amikor Aix-en-Provence-t a provence-i Szentendreként jellemezték. És ahogy Szentendrére menni akkor esik jól, amikor épp ilyen portékára vágyom, Aix-en-Provence-hoz is olyan hangulattal jó közeledni, ami illeszkedik a hely arculatához.

Mimikri

      Újra és újra rájövök, hogy a tavasz Délen is rapszodikus. Néhányszor előfordult már, hogy az április végét, május első felét választottam egy földközi-tengeri úthoz, mindig azzal a naiv elvárással, hogy nyári melegbe és strandidőbe érkezem (mintha délebbre az örök napfény paradicsomi vidéke nyújtózna), ám ottlétemet mindahányszor meghatározta az ív, ahogy a borongós égtől eljutok a napfénytől duzzadó beachig.

     Ezúttal a pirospozsgás kárpát-medencei kora nyárból csöppentem a pityergő mediterrán késő tavaszba. Marseille-ben szunyókált a város a szemerkélő esőben május első vasárnapján, egy teremtett lélekbe nem ütköztünk jó darabon az utcán; a sokarcú kerületek sokféle arcú lakói csak kinéztek az ablakon reggel, és hagyták, hogy visszahúzza őket az ágy. Az idő beborult kedélye vonakodva hátrált meg ottlétem egy hete során. Aznap is, amikor Cassis-ba indultunk, a Marseille-hez közeli fürdővárosba, kételyeket támasztott bennünk a szürke felhőtömeg, ami ugyan nem tűnt áthatolhatatlannak, de szeszélyeskedésre hajlamosnak annál inkább.

     Cassis felé a provence-i tájban kanyarog a busz, a sziklák mögül valódi provence-i falvak bukkannak elő és bújnak vissza, amiket romantikus regényekhez használnak díszletként. Beleképzelem magam a házakba, a regényekbe, a lelkületbe. A házak szinte beolvadnak a sziklák közé, ugyanazt a homokszínű árnyalatot viselve, mint a kőzet. Tartózkodnak az elrugaszkodott megoldásoktól, és ragaszkodnak a levendulaszínekhez a zsalugátereken, még a zöld zsalunak is levendulaszínű hatása van, mintha ekként mutatnák be áldozatukat a vidék jelképévé és ütőerévé vált növénynek. Egységesek, diszkrétek, összesimulók - ízlésesek.  A provence-iak élik a tájat, és együtt kívánnak lélegezni vele, erről árulkodik számomra a falvak mimikrije; sosem vetemednének arra, hogy megkárosítsák. Vajon csak a szürke idő miatt tűnik álmatagnak a vidék, vagy egyébként sem híve a nyüzsgésnek, töprengek. Ezekbe a falvakba inkább visszavonulni jönnek, mint pezsegni - a pezsgéshez berendezték egy kicsit odébb a Côte d'Azur puccos részét -, folytatom a beleképzelést; megnyugodni jönnek, elmélkedni az élet törött, csorba, egyedien mintázott, néha nehezen egymásba illeszthetőnek tűnő cserepeiről, amik aztán váratlanul egységes felületté állnak össze, ha elég bátrak vagyunk sokáig nézni őket. Azt hiszem, ezekben a falvakban áfonyalekvárt főznek és levendulaszappant készítenek a háziasszonyok, nem kényszerűségből, hanem mert ezeket tartják az élet legörvendetesebb tevékenységeinek. Persze a regényekben mindig jóképű férfiak költöznek a szomszéd házba, de ennyi csúsztatás még megbocsátható (meg miért ne költözhetnének?).

Cassis

      Cassis sem túl élénk az eső lógó lába alatt, de vidám helynek tűnik a kávézókkal, a furcsán csupasz és hullámzó ágú fákkal és a kikötővel. Az öbölben pihenő yachtok fölé a halványbarna, sziklás provence-i hegyek borítanak ernyőt, miként a kanyargó provence-i utat is ők kísérték az előbb. Nem Cassis kedvéért jöttünk ki a nagyvárosból, hanem az útért, ami visszavisz oda. El is indulunk a kikötőtől, a magas kerítések mögé és dús mediterrán kertek közé rejtett villák sora mellett, és ahogy belesek a kerítések résein, látom, hogy azért itt is megengednek maguknak némi humoros túlkapást, levendulaszínű tetőcserepek személyében - sokféle úton megnyilvánulhat a provence-i identitás. A villák tornácai, a kerítések rácsai mögül ezüstkéken felénk kandikál a tenger, megcsillan, mintha kacsintana.

      Elhagyjuk a lakott vidéket. Körülöttünk a nyers sziklák és a darabos provence-i növényzet, örökzöldek, ág-bogak, tüskék, könnyű beléjük akadni, karcolásokat gyűjteni; szívósak, hisz tűrni kell a követ, a napfényt és mindenekelőtt a tépázó misztrált, a kegyetlen szelet, az élet viharait. Nem tanultak simogatni. A sziklák néznek némán, nem bírálnak, hagyják, hogy a magunk módján járjunk az elénk állított akadálypályán; néha azért segítenek egy-egy jól helyezkedő kiálló kővel annak, aki beléjük akar kapaszkodni. Láthatatlanul viselik a sok ezer egymást követő, egymásra rakódott lábnyomot, ki ekként fordult, ki akként csúszott; ha nyomolvasó lennék, talán észrevennék ezt-azt, így azonban csak a magam tudására támaszkodhatok a haladásban.

      Nem a robusztus táj miatt gyürkőztünk neki a gyalogos visszaútnak. A természet, pontosabban a geológia mintha a harmónia utáni vágyát lehelte volna ebbe a partszakaszba: a nyílt tenger felől kisebb-nagyobb öblök mélyednek a hegyek közé, oltalmazó nyúlványai a határtalan, bárhova beszivárgó, mindent kivájó víznek. A nagy nyíltság védett zugai a felfelé húzó, állhatatos magaslatok őrzésében. A helyiek Calanque-nak (kb. völgyes tengerparti öböl)  nevezik e képződményeket, és több túraösvényt alakítottak ki, amik fel-le hullámoznak a bérceken, szikláról sziklára, míg levezetnek valamelyik tengernyúlványba. Egyik öböl vitorlások lelőhelye, és egészen szűk torok kapcsolja az anyavízhez, egy másikból a két szikla szűkítette nyak mögül látszik az egyre szélesedő, kitárulkozó víztömeg; ahány öböl, annyi forma, annyiféle kapcsolódás. Sok történetet láthattak ezek a helyek, morfondírozok, lopakodó hajókat, sanda szándékokat, csonka testeket, jó modor helyett farkastörvényeket. Az öblök és a hegyek befogadták azt is, akiket a város kivetett. Nem ellenkeztek, de ha tudtak volna szólni, sem teszik, mert számukra mind egy, akik az ég alatt pergetik.

     A túra nehéz. A terep csúszós, helyenként ingatag. Átgondolok minden lépést, megfontoltan helyezem a talpam az ösvény alakulásába. Felfelé lihegek, feszítem az erőm, a víz kevés, egyre csatakosabb vagyok az izzadságól; aztán lefelé - mindig a lefelé rejti a legnagyobb buktatót, könnyen magával ragad az elővételezett megkönnyebbülés. Nem itt akarok kisiklani, utasbiztosítást sem kötöttem; de ha nekivágtam, engedelmeskednem kell a hegy törvényének.
    Meg-megállok, befogadni a tájat, kapjak valami szépet, legyen értelme ennek a fújtatásnak. A felhők szétoszlottak, szétkergette őket a fény; próbáltak többször összesűrűsödni, végül elvonultak esőt vonzóbb tájak felé. Virít a nap a hegytetőn, az ég telt kék, enyhítő árnyék sehol. Egyik magaslat a másik mögött honol, szilárdan lecövekelve, mindenfelé sziklák sorakoznak a beléjük kapaszkodó darabos növényzettel. Néhány más lihegő szeli még a rögöket rajtunk kívül, mint eltévedt hangyák a konyhaasztalt. Tartjuk a célt, ahogy a csúcsok is tartják magukat; meríteni akarunk a magaslatból, számolva azzal, hogy aki azt hiszi, magasabbra törhet, az zuhanhat a legmélyebbre. Gyakorolom a figyelmet és a türelmet, remélve, hogy a hegyháton járva közelebb jutok mindahhoz, ami a kövekben összegyűlt, a hegy tömegéhez, amiben elraktározódott a keletkezéstörténet, a talpak formája, léptek iránya (nemcsak emberiek). Leülök és belesimulok, a lehetőségek szerint.


   
     Súlyos számomra a hegyek világa, szilárd és szikár, tömény és tömör; itt nem lehet megúszni féligazságokkal, mindent vagy semmit tesz magáévá, aki a magaslatra tör. Menten belefájdul a fejem. De pont abban a pillanatban, amikor összeroppantana a súly és ami belesűrűsödött, a sziklaláncok mögött feltárul a tenger, légiesen és végeláthatatlanul. Előtűnnek a körbeölelő öblök, mögöttük pedig a nagy nyíltság, ahova tetszés szerint kiáramolhat, vagy ahonnan visszahúzódhat, aki a hullámokat szeli. Oszlik rólam a nyomás, ahogy megérzem a vizet, ami a maga híg módján csak van, létezik, és közben átjut mindenen, eljut mindenhova. Tudom én, hogy kell a szikla, a rendületlen, a hajthatatlan, de én jutni szeretek, mint a lehetőségek szerint kanalizálódó víz. A szikla számára nincs rohanás, a víz számára ellenállás nincs. Türelmes típus mindkettő a maga módján.

      A gerincről nézve egy távolabbi perspektíva is észrevéteti magát: még egy határ húzódik, illetve elmosódik túlnan a kékben. Ég és a tenger mintha átvennék egymás színét, egy árnyalaton vibrálnának, és kettejük elkülönülése, ha egyáltalán, arra a sávra tehető, ahol mintha megnövekedne a közös színkoncentráció. A távolban a kétféle minőség többé nem szétválasztható; momentán ugyan nem adott a lehetőség, hogy belerepüljek mondjuk egy vitorlázórepülővel, de egyébként sem hiszem, hogy ily módon közeledve elérném az egybeolvadás helyét. Állok megigézve, belemerülök, a lehetőségek szerint. És még nem tudom szavakba önteni, mit fejez ki számomra ég és tenger összevegyülése.
      Belemerülök, és úgy érzem, ezen a helyen minden pillanat arra vár, hogy valaki éber figyelemmel belelépjen azért, hogy jelen legyen benne; arra vár, hogy kitáguljon egy jelenlétnek. De örökké itt sem tart, és arra ocsúdok, hogy a többiek már elhúztak, vágtatok utánuk át a hegyháton (a vágtatás természetesen a körülményekhez igazított költői túlzásként képzelendő el).
      Már ereszkedünk lefelé, a hegyek törvényét követve; a tenger fölé magasodó szomszédos sziklafalon mászók csoportja, köteleken lógva, függeszkedve a metszéspontokon; mintha egy képernyő mögött lennének, a felkapaszkodók, a szikla, a tenger, mi meg ideát, aktuálisan soron következők. Egészen lent, a mélyben a kővel-kaviccsal bélelt öblök, és bennük fürdőzők, napozók csoportja. A lábukat lógatják, a hideg vízzel lemossák a forróságban testükre tapadt ragacsot. Ejtőznek, az öböl tágulatát szemlélve, fellélegezve, áhítattal. Szokatlanul parányiak.

Ui.: Tulajdonképp a Földközi-tenger medencéje is egy kiterjedt, sokféle formát tartalmazó öböl.

Az utolsó két fotót Tóni, az országokon átívelő készítette.

Kikötő

     Amikor a kikötőszag megcsapja az ember orrát, bizton tudhatja, hogy éppen érkezőben van... A frissen szárazra került hal, a vízbe hullott szemét, állott rakomány, hajótestre tapadt alga - víz és föld találkozásának jellegzetesen poshadt szaga kering a levegőben, vegyülve a dokkok környéki agilis lótás-futással és sertepertéléssel, az emberi zajból, hajótülkölésből és sirályrikoltásból összeálló kakofóniával, ami kedves azok fülének, akik szeretnek kikötni. S ahogy lassan manőverezve közeledik a hajó, majd elfoglalja helyét a kikötőben, a fedélzeten álló menthetetlenül ismét részévé válik az emberi civilizációnak, nemcsak annak minden ingerhalmazával, de normarendszerével is. Bármi legyen a háta mögött, a partra lépéssel - akar vagy sem - igent mond egy halom jól ismert játékszabályra, amely szerint talán nem vagy alig játszott egy ideje, és mégis hamarost visszailleszkedik, külcsín, jó modor, pénz, mert mindezt nem lehet elfelejteni, ha már egyszer rátanultunk, mint a biciklizést. De fordítva is: ahogy lassan halkul a kikötőkavalkád, zsugorodik a veszteglő hajók sora, oszlik a poshadtság, és az orrlyukakba egyre több sós, tiszta vízszag áramlik, a tüdőben nemcsak az oxigéntől szakad fel a lélegzet, hanem a felszabadulástól is, hogy ez már a tenger, mentes minden furfangtól, a maga határtalanságával, lenyűgöző erejével, amelyben az ember kiváló agyi és szellemi képességei birtokában is csak elhanyagolható molekulahalmazként vesz részt. Egyre távolodunk, míg már teljesen magunk mögött hagyjuk a régi horgonypontot, és a nyílt tér vesz körül; immár erre kell rábízni magunkat, a teljes nyíltságra, ami tetteink és érdemeink szerint dönt sorsunkról, könyörtelen és megkerülhetetlen választ ad manővereinkre.
      Néha eltöprengek, miért is van szükség(em) kikötőre; miért nem siklok csak a nagy nyíltság áramlatain, vessen, ahova jónak látja. Talán az ismerősség biztonsága miatt, a horgonypontért, amihez újra és újra visszatérhetek, feltölteni a hajót - vagy épp kiüríteni (helyszín- és periódusfüggően)... Ráadásul a kikötő viszonyítási alap, betájol. De más szemszögből: miért van szükség(em) egy helyre, ami idegesítően kaotikus, veszélyes alakokkal teli, és olyan zugokkal, ahonnan jobb elfordulni? Talán pont az ilyen helyek késztetnek elrugaszkodásra, eltávolodásra, hogy túljussunk rajtuk, és felvegyünk egy másik perspektívát. Az ismerősség biztonsága, ami visszahúz újra és újra, végül mindig irritálóvá válik; posvány, de ebben legalább otthon vagyunk. El lehet benne kényelmesedni.

     Marseille évezredek óta kikötőváros, amióta az ókori görögök az i. e. 6. században partra szálltak itt. A kikötői forgalom az 1840-es években nőtte ki a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyét, és költözött egy nagyobb befogadóhelyre távolabb a központtól, hogy a továbbiakban ott bonyolítsa folyó ügyeit. A Vieux Port yachtparkolóként és turistalátványosságként végezte, de örülhet, hogy öregkorában is fontos szerepet tölt be, és továbbra sem elhanyagolható bevételi forrást jelent az anyatelepülésnek. A szag még mindig autentikus, csak a kakofóniát már nem tengerészek, hanem kirándulók hozzák létre. Ha magamba nézek, nem is bánom a változást - hisz mi vonzót találnék egy ipari kikötőben, míg e valamennyire élő múzeumban megérzek valamit az aromából és a szellemiségből. Kirakat a laikusoknak.
     A kikötőtől balra magasodó dombra felkaptatva elérjük a hajósok védőbástyáját. Itt épült fel a Notre Dame de la Garde templom, amelynek helyén már a 12. században is kápolna állt, később a várost védő erőd, majd a 19. század közepétől mai formájában a székesegyház. Ismerős színekben és stílusban pompázik, és ahogy emlékezetemben kutatok, előtűnnek a mosolyráncaim, mert a firenzei dómra emlékeztet. És nem is tévedek, ahogy itthon ellenőrzöm az Enciklopédiában, Firenze környéki zöld köveket használtak az építkezéshez; számomra máris rokon lelkek a marseille-i Notre Dame és a firenzei dóm. Bent tiszta, telt színekben fénylő mozaikok a kupola, a kórus, a fő- és a kereszthajó nagy felületén: aranyban ég a bazilika, és az arany háttér előtt kelnek életre a motívumok, égi seregek különféle összetételben, szivárvány, mindenféle hivalkodó madár (amiket elég illusztrisnak tartottak ábrázolni), és egy karcsú vitorláshajó, a mélyarany ég és a türkizszínű víz találkozási pontján.
      A Notre Dame de la Garde dúskál a hajókban. Nemcsak az oltár feletti mozaik, de az oldalsó falakon tömörülő rengeteg festmény témáját is hajók alkotják: a habokat magabiztosan szelő hajók, szürkületben surranó hajók, viharban vergődő hajók, és a szemünk előtt fuldokló hajók, még ha ilyesminek alig-alig voltak is szemtanúi a történelemben. Nincs a hajó- és hajóssorsnak olyan állomása, ami ne szerepelne a templom képein. Hajók lógnak még a mennyezetről is.

      Mindegy, hogy kápolna, erőd vagy bazilika, a Marseille-t üdvözlő és elhagyó tengerészek e helyre vetették első és utolsó pillantásukat, a megkönnyebbülés pillantását, akár mert túlélték az utat, akár mert elengedték a partot. Sok fohász szállhatott ide az utolsó pillantás jogán, no meg a nők részéről, akik csak maradtak és vártak, szokás szerint, no meg erre a helyre jártak, remélni. Ahogy távolodunk lefelé a lejtőn, egyre a templomtoronyra szegezem a tekintetem; a nőalak, akinek szentelték, azt súgja, hagyjam, hogy a tenger áramlatai vezéreljék manővereimet, és ne felejtsek örvendezni a nyíltságnak, különösen, amikor a legrémisztőbb.

 http://fr.wikipedia.org/wiki/Basilique_Notre-Dame-de-la-Garde          

A gendarme

    Második marseille-i esténken továbbállunk a következő szállásadónkhoz. Háromfogásos vacsorával fogad minket, és eldönteni se tudjuk, hogy örüljünk vagy pironkodjunk, mert a couchsurfölés nem foglal magában komplett ellátást. Igaz, nem is az ellátásról van itt szó - egész másról... Van Nizzából származó pizzaszerű előétel, a tetején hagyma párolva-fűszerezve, édes és krémes, mesés. Főétel krumpliból és tojásból, és még almás sütemény is, friss és omlós. Arról van szó, hogy belegondolok, hogy valaki azzal töltötte a vasárnap délutánját, hogy vadidegeneknek, azaz nekünk süssön-főzzön, és ösztönösen támad bennem valami kellemetlen érzés, talán mert lekötelezve érezni magunkat alapvetően kellemetlen. Vagy csak nem könnyű elfogadni. Másnap persze mi is főzünk Eszter vezényletével, aki mindig ügyesen rögtönöz közösségi helyzetekben, önkéntesként pedig tud fejből pár receptet és talpraesett a konyhában (mert az önkéntesek maguk főznek a csapatukra, beosztás szerint). Szóval némileg helyrebillen a képzeletbeli mérleg, bár a szállásadónkon nem érzem, hogy elvárná tőlünk, hogy helyrebillentsük. Másnap délelőtt reggeli vár minket ébredés után, croissant, baguette és eper, no meg vendéglátónk saját készítésű rebarbaralekvárja, ami egyszerűen csodás. És a mérleg ismét elbillenő nyelvén cseppet sem javít, hogy olyan későn sikerül felkelnünk, hogy addigra a hostunkat elszólítják a tennivalói, és nem oszthatja meg velünk a pazar reggelit, amit ő szervírozott. Egy következő nap mi is prezentálunk reggelit, de persze a helyzet kiegyenlíthetetlen, már a kezdeti pillanattól. Mert nemcsak megszállunk itt, hanem vendégeskedünk is, ráadásul úgy, hogy a körülmények nem feltételezik maguktól értetődően a későbbi viszonzás lehetőségét. Igaz, én már a friss és omlós almás süteménynél, de lehet, hogy már a krémesen hagymás nizzai pizzánál úgy döntöttem, hogy fenntartások nélkül hagyom magam belesüppedni a vendégeskedésbe, ha már a host vendégeskedéssé emelte az elszállásolást, a mérleg nyelvét pedig rábízom a sors igazságszolgáltatására. A kérdést pedig, hogy mennyit és hogyan ildomos elfogadni, a rebarbaralekvár a maga természetesen etető módján azonnal hatályon kívül helyezi.

     A lakás, ahol szállunk, nem akárhol van. A host lelkünkre köti, hogy mindig köszönjünk hangosan és szépen a szembejövőknek, ha pedig kérdeznék, kik vagyunk, feleljük, hogy az ő vendégei. A lakás több egymáshoz hasonló emeletes ház egyikében kapott helyet, amiket egy kerítés különít el a környező emeletes házaktól. Na mármost nem tanácsos e lakópark hátsó része körül kóricálni, lévén fegyverek állnak és várnak ott, a lakópark pedig nem más, mint egy gendarmerie propriété. Szállásadónk személyesen egy gendarme, vagyis katona. Visszahőkölök diszkréten (reméljük, nem feltűnően) e közlésre, mert cseppet sem kelti katona benyomását. Ha gendarme is, biztos amolyan Rejtő Jenő-karakter, valamelyik idegenlégiós, sokat próbált, de a szíve vajból, egy szép nőtől meg végképp elolvad. Látszik a szemén, hogy rossz ember nem lehet, csak ez a gendarme-dolog nem illik a képbe. Illetve az én gendarme-képem nem illik rá, hogy pontosan fogalmazzak.
     De hogyan lesz valakiből gendarme? A gendarme egykor Svédországban kezdte a pályafutását, franciát tanított békésen és szolidan egy főiskolán, és valami unalmasan hangzó témából írogatta a doktori disszertációját. Máig van egy háza Svédországban, annak udvaráról származik a rebarbara a lekvárhoz; épp próbál túladni a házon, mondván nem az teszi az otthont és az embert, hogy be van jegyezve a neve egy tulajdoni lapon; ha a birtok(lás)ért nem is, a rebarbaráért azért kár, bár csak ismerni kell egy jó lelőhelyet. De a gendarme nem arra vágyott, hogy békében és szolidan Svédországban öregedjen meg a francia fonetikával pepecselve, átsodródott inkább diplomáciai területre. Sokfelé járt, például Türkmenisztánban, ami nyersanyagban gazdag, humánumban szegény, és mindama sok nyersanyag és ásványkincs, a jog és a birtok egy szűk elit kezén, és aki nem hajt nekik fejet, nem működik együtt, annak a rokonságát egyszerűen kihajítják a szeme láttára az ablakon. Hiába tapintatosságáról híres a diplomácia, mégsem hagyja az embert érintetlenül. A külügyi ügyek pedig egy lapra tartoznak, minden diplomata gendarme is egyben, és fordítva - lélektani határ nem, csak öltözék választja el a kettőt. Hősünk tehát egyszer csak Dél-Amerikában találta magát egyenruhában, amint aranycsempészeket üldöz.
       Milyen egy gendarme munkanapja? Délelőtt két óra edzés, délután a, esetben valamilyen elfoglaltság, majd újabb két óra edzés, mert egy gendarme-nak törvényszerűen keménykötésűnek kell lennie (Tóni, országokon átívelő útitársam itt sóhajt egyet, mert neki mindezt nem munkaidőben, hanem azon kívül kell beszorítania a napjába). B, esetben a gendarme-ok elmennek valamilyen küldetésre, "mission"-re. Hogy miféle mission, a jó ég tudja, nem akarom feszegetni a kérdést, de ahogy utánaolvastam, a bevándorlólázadásokat és esetleges más rendbontó civil megmozdulásokat is a gendarmerie szokta lerendezni.
     Nem kell feltétlenül brutális lerendezésre gondolni. Legalábbis a gendarme biztosít róla, hogy amit ők csinálnak, annak semmi köze az izraeli hadseregben dívó kegyetlen, nyak- és csigolyaroppantó harci technikához. Az európai gendarmerie-kben már egy ideje bevezették a politikailag korrekt harcot, melynek lényege, hogy az ellenfelet minimális sérülés okozásával szabad ártalmatlanítani (hisz ártalmatlanítani csak kell, azért fizetik a gendarme-ot), a kart úgy kicsavarni, hogy a delikvens ne mozdulhasson, de ne kelljen utána sínbe tenni, és ököllel nem ütünk, csak tenyérrel csapunk, satöbbi. Tehát a gendarme-ok immár nem agresszív, vérszomjas, tekintélyelvű fickók, hanem az emberiesség értékei mellett elkötelezetten végzik munkájukat. Hova lenne a világ, ha Európa nem mutatna példát humánumból még a hadseregszabályzatban is... Így vagy úgy, egy gendarme elvileg nem tör, és végképp nem öl. Bár a gendarme meséli, hogy vannak kollégái, akik sokat beszélnek az ölésről, hogy ők bizony meghúznák, megteszik, ha arra kerül sor, sőt, alig várják, hogy rákerüljön, és a gyomruk sem ugrik meg, meglásd. A gendarme persze tudja, hogy csak blama ez a nagy szájtépés, és a félelmüket takargatják vele.
     Harmadik, és egyben utolsó közös reggelünkön kérdezem a gendarme-ot, hova lesz a következő mission. Először két hónap Korzika, ez már fix, aztán valamelyik francia fennhatóságú trópusi sziget. Már latolgatják a kollégáival az esélyeket. Igazából egyetlen hely van, ahova vágynak, Madagaszkár mellett, mert az összes többi szigeten ki nem állhatják a franciákat, hát még a milíciát, de ez az egy sziget Madagaszkár mellett olyan soknemzetiségű és multikulturális, hogy még a francia katonákat is tolerálják, ugyanolyan szívélyesen fogadják őket, mint bármelyik szigetükre látogató egyént. Ráadásul a multikulturalitás finom fűszeres konyhát forrt ki magából, amit vígan eleszeget az ember pár hónapig, arról nem is beszélve, hogy e sokajkú és kevert vérű szigeten messze földön híresen gyönyörűek a nők, és a gendarme saját bevallása szerint ez a legkecsegtetőbb vetülete az új munkahelynek. A kollégáival már előre várják, hogy ők odamennek, és a hajadon lányok menten feladják hajadonságukat, a férjezettek pedig rögvest beszerzik a válási papírokat. Kinek a cafeteria, a blackberry és a saját iroda, kinek pedig egy szép nő jelenti a karrierkilátásokat. Hódítás ez is, az is.

     Mi tagadás, büszke vagyok magamra, hogy a remek couchsurfing.org-on keresztül (ismeretlenül is szálljon hálám arra, aki kitalálta) ilyen remek arcot kerítettem, a rosszfiúkról híres Marseille-ben egy igazi aranyszívű Rejtő Jenő-féle rosszfiút, aki még a politikailag korrekt harcművészetbe is beavat. Erről a politikailag korrekt harcról egyébként a kisvárosias Panier negyedben mesél a gendarme, ahol homokszínűek és emberléptékűek a házak, levendulaszínűek a zsalugáterek, és a zsalukra akasztott kaspókból dúsan buggyannak ki a virágzó növények. Egy zsivajgó téren sörözünk négyesben Eszterrel, Tónival, a gendarme-mal, karcsú székeken ülve, lágyan simogat a déli napfény, és Cagole sört kortyolgatunk, aminek nem az íze, hanem a neve annyira eredeti, hogy egyszerűen megveteti magát. A cagole ugyanis szabadfordításban macát jelent, pontosabban bögyös, agyonfestett, nem túl éles eszű leányzót, aki után döglenek a férfiak; tetszik, amikor humorral és tartalommal építenek fel egy brandet, a Cagole söröspoharán ráadásul egy kacsintó bögyös maca szolgálja fel épp a sört. Körülöttünk zajlik az élet a téren, a szökőkút szélén gyerekek játszanak, felnőttek süttetik magukat a padokon, eszmét cserélnek, vásárolnak ezt-azt a boulangerie-ben, és úgy érzem, a legtöbben, akik jelen vannak ebben a térben, idetartoznak, itt élik a mindennapjaikat úgy, ahogy ebben a pillanatban is léteznek. Csak néhányan vagyunk kívülállók, akik bámészkodni jöttek, belekóstolni; például mellettünk az a furcsa pár, kifejezéstelen arc, kivasalt bőr, no meg a kisugárzás, hogy nekik az élet semelyik színe sem ámulatba ejtő; alighanem a puccos Marseille-ből tévedtek át, a kikötő túlsó oldaláról a tengerpart feletti elitnegyedből. Máshonnan érkeztünk mi magyarok is, sőt a gendarme sem tartozik ide szervesen, ő bárhova tartozik - bár én is egyre inkább, azt hiszem.
      A gendarme elmondja, hogy mennyire nem tetszik neki mai formájában a Vieux Port, az ott dekkoló sok yacht, aminek köze sincs az igazi hajókhoz, és csak egy körre viszik ki őket vasárnap délután dicsekedni, ahogy a kutyát viszik le sétáltatni. Elmondja azt is, hogy a világ bármely országában ránézésre felismeri a franciákat arról a sajátos arckifejezésről, a sajátos ráncról az ajkuk felett, amivel tudatják, legyenek bárhol, hogy persze-persze, ez a látvány, vagy e cucc, ez a hatás elég jó, de egy vérbeli, csiszolt francia számára nem egy nagy mutatvány; a gendarme nemigen szokott külföldön odamenni üdvözölni ezeket az eltéveszthetetlenül felismerhető franciákat. Elmeséli azt is, hogy előző télen szokatlanul súlyos mínuszok szakadtak Marseille-re. A fagy váratlanul érte a sok hajléktalant, akikben bővelkedik a város. A gendarme egyik reggel a közeli szupermarket felé sétált, ami előtt rendszerint tanyázik pár homeless, télen hálózsák alá bújva. Ahogy elhaladt egy hálózsák mellett, megállt, hallgatózott, figyelt, ad-e életjelet a benne nyugvó test, emelkedik-süllyed-e a zsák a lélegzettől. Síri csend és mozdulatlanság. Akkor határozta el a gendarme, hogy legközelebb, mielőtt fagyba dermedne a város, lemegy, és az első hajléktalannak, aki az útjába akad, felajánlja, gyere, melegedj meg nálam; max. előtte elmegy vele egy uszodába, hogy rendben legyen a higiénia. És én egy percig sem kételkedem a szavában.
       Nem tudok kiigazodni a gendarme-on, vagy inkább azon, hogyan lesz gendarme egy ilyen nyitott és toleráns személyiségből, aki nincs oda attól, hogy a hajózás yachtokká, pontosabban a gazdagok rongyrázásává süllyedt (feltételezem, a rongyrázást nem csak a kikötőben szüntetné meg); aki nem hisz a nemzeti felsőbbrendűségben, és egy sóhajjal veszi tudomásul, ahogy a francia felsőbbrendűségi tudat mindenhol azonnal megnyilvánul egy arckifejezésben; aki mindenkiben látja az embert, és egy hajléktalant is befogadna, hisz minden emberéletért kár. A gendarme szóról nem olyasvalakire asszociáltam eddig, aki vadidegeneket invitál az otthonába, és háromfogásos vacsorával tiszteli meg őket. De most, hogy kicsit megismertem őt, beszéltem vele, a gendarme szóval kapcsolatos tévképzeteim egymás után tűnnek a semmibe.

Imázs

     Marseille a Riviéra olvasztótégelye: bármit befogad, bár nem gyúr egységes masszává. Más és más arculatú negyedekből tapad össze, ahogy az itt élő népségek arca is más és más. Ami összefűzi: a mediterrán őrület, a kuszaság, a tobzódás. Mértéktartásról szó sem lehet.
     A dombokon a szokásos déli farkastörvények szerint hullámzik a közlekedés. A piros lámpa nem számít, én is két nap alatt leszokom arról, hogy tekintetbe vegyem: ha kocsi jön, állj, ha nem jön, a gyalogos bárhol átsiethet az utcán, csak siessen. A járdát a motorosok is bátran használják. Az autósok pedig nem bánják, hogy jobbára csak a többi kocsival és néhány bátor gyalogossal kell megküzdeni az előrejutásért.
     Marseille kikötőváros, amióta csak i. e. 600 körül az ókori görögök megalapították, pont a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyén. A Vieux Port ma is él, bár kevésbé autentikusan már csak vitorlások parkolnak itt. Nincs egy bódé se, ahol halételeket árulnának, pedig szívesen ennénk; elvileg hajnalban, pardon, reggelente működik itt halpiac, de azzal még nem vagyunk kisegítve, hisz nem nyersen akarjuk enni. Tulajdonképp a város egykori szíve csak turistalátványosság; minden szívveréssel megjátssza magát, mintha élne, de csak a fényképezőgépeknek mutogatja magát, kimaszkolva kenceficékkel. Na jó, az émelyítő kikötőszag még a régi, hiteles és örök.

     A Vieux Port két oldalán rejtőzik a régi városmag, ami olyan hangulatot áraszt, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptatnak fel az emelkedőkön és buknak alá, homokszínű házak levelendulaszínű zsalugáterekkel, de ha netalántán zöld színre festették volna a zsalut, látszik, hogy levendulaszínt akkor is kevertek a festékbe. A provence-i vidék színeit viselik az itteni házak, alázattal olvadva a tájba, a sziklás hegyek színét és a levendulamezők színét. És a kisvárosi külső nemcsak máz, a Panier negyed terein gyerekek rajcsúroznak, ugrálnak a szökőkúton, csúszkálnak a lépcsőkorláton, anyukák fordítják napszemüveges arcukat a nap felé babakocsit tologatva, a nagyszülők generációja pedig nyugodt mosollyal szemléli az eseményeket a padon. Egy halom galéria is beköltözött a Panier negyedbe, illetve a művészek költöztek és hozták a galériát, ami nem is csoda, átérezve a tiszta provence-i atmoszférát - az élet lassú, eseményt a szomszédok jelentenek, és mindennek bölcsője a táj, ami nemcsak színeit, hanem terményeit is kölcsönadja. Igen, itt még létezik szomszédság és szomszédolás. Beszélgetek az egyik művésszel a műtermében, franciául, örülök imigyen meglelt nyelvi emlékeimnek; recycled, papír alapú állatfigurák és egyéb tárgyak a műterem polcain. Egy másik galéria vásznain a semmiben függő, az éterben úszó házak, alapját vesztett felhőkarcolóban himbálózó emberek. Foszlik a talaj.

     Sok téren piac, az az igazi szabadtéri fajta, ami itthonról sajnos kiveszett vagy kiveszőfélben van, mindenesetre ritka, mint a fehér holló (na jó, örüljünk, hogy fedett piac akad bőven), gyümölcs, zöldség, fűszer, ruha, mindenféle kapható. A piac környékén pedig összeverődik az embertömeg, áll, ül, kávézik, karattyol. Az árusok és eladók, térjünk be boltba vagy piacra, nem fapofák, ugratnak, ha nyögvenyelősen megy a francia nyelv (hol alázósan, hol viccelődve, a saját francia-elitizmusukat kifigurázva); ez provence-i kisváros, nem szupermarket.
      De a kisvárosi miliő csak kis része a kétmilliós Marseille-nek, és átlépve a kisváros képzeletbeli határát elénk tárul a nagyvárosi ábrázat, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondója. Kocsibűz és mimikátlan arcok. És legyen bármilyen elbájoló a kisvárosi mag, Marseille valóságát mégis ez a kép tükrözi igazán - és itt nem Marseille-en, hanem a nagyvároson van a hangsúly. Marseille ráadásul koszos és úszik a szemétben, mindenhol. Nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem kötelező.
      Lapozzunk a helyi divatlapban. Marseille, a Côte d'Azur prominens tagja természetesen előkelőségét is felvillantja, a tengerparthoz és a hegyről fénylő Notre Dame de la Garde templomhoz közel, ahol a provence-i módi falusiasból nagystílűvé avanzsál: villák, hotelek szép panorámája a domboldalon, no meg széles bevásárlóutcák, Porschék és Minik minden mennyiségben. Errefelé a szemetelés is visszafogott.

     És még mindig újabb profilt ölt a város. Marseille Afrika európai oldala, mondja Eszter, és tulajdonképp igaza van, ez a stílus is bőven belefér Marseille gardróbjába, hogyne férne, hisz Marseille csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól, aki onnan Európába pályázik, annak legkönnyebb ide katapultálni első lépésben. Marseille-t úgy becézik, némi geológiai képzavarral élve, mint a Maghreb fővárosa. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák, és ugyanannyi joggal (már akik kaptak státuszt). Viszik a piacot, a bazárt, vagy amit találnak maguknak, van, aki afrikai stílusú designboltot. Feltalálják magukat, gondolom, így vagy úgy. Vegyülnek a kultúrák, mintát rajzolnak a városképre a bőrszínárnyalatok.
     A bevándorlónegyedekbe (sajnos értsd: gettókba) nem megyünk; ezt a titkát a hely megtarthatja magának. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság; a városközpontban maradva nem fenyeget veszély, a táskánkra persze ügyelünk, mint bárhol. Igaz, hallottam olyan sztorit, hogy egy magyar lányt az ideköltözése után két-három héttel majdnem megerőszakoltak, de - feltételezem - az ilyesmi kirívó eset.
     Ha nem is teszünk mást, mint hogy egy sör mellett ülve diszkréten figyeljük a járókelőket valamelyik kusza, koszos téren, már akkor is elénk tárul Marseille meztelensége: a szedett-vedettségig szétborzolt, kemény arcú alakok; sehol nem láttam eddig ilyen mennyiségben ilyen furcsa (értsd: nem épp polgári) fizimiskát. Nem feltétlenül jótét lelkek, sugározza a tekintetük; életük nagy részében a társadalom peremén egyensúlyoznak. Meghúzzák magukat az olvasztótégely valamelyik sarkában, lavíroznak, sáfárkodnak, úsznak az árral, és fennmaradnak. Évszázadok óta.