Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. július 30., kedd

A kiskakas meg a gyémántfényű tenger

     Nem tudom, kedves Olvasók, támad-e bennetek hiányérzet az eddigi marseille-i élménybeszámoló kapcsán, mert bennem bizony - magamat ismerve - támadna. Habár a kikötő környékén keringtünk már, de magát a tengerpartot még nem vettük célba, és hát mit ér tenger nélkül egy mediterrán út. Azt hiszem, számomra a marseille-i tengerpart a Régi Kikötőn túl, a Pharo parknál kezdődik, ameddig szerencsére csak kis része mászik el a Vieux Port környékére tömörülő turistahadnak. A Pharo parkból pazar kilátás nyílik a kikötőre, belátni az egymás hegyén-hátán zsúfolódó vitorláshajók erdejét, a Szent Viktor Apátság szikár késő románkori épületét, a dombokra felszaladó provence-i házakat, majd ahogy továbbhaladunk a park zöld gyepén, alkalmasint mezítláb, bár lehet, inkább az ösvényhez ragaszkodunk, előbukkan az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeuma intim kapcsolatban az erőd vastag falaival, a háttérben pedig egy impozáns katedrális (pardon, de elfelejtettem a nevét). Feltárul minden, amit az elmúlt napokban bejártunk, és már nem hajt a vágy, felfedezni, helyette béke költözik belénk, hogy mind e látóhatárt, ha csak egy villanásnyi szeletét is, és csak a szemünk szűkítette képben, de magunkévá tettük.
     Tisztulok a parkban, magam sem tudom, mitől. A korábbi kapkodó, ideges zihálás lassú, mély lélegzetekké változik. Ilyen érzés lehet, amikor alábbhagy egy asztmás roham, jut eszembe. S a parkban továbbsétálva előtűnik a tenger, izgága hullámaival, néhány sziklás fal szabdalja csak. Cibál a szél, melegít a nap, mert a hét eleji pityergő mediterrán tavasz végül átváltott szikrázó kora nyárba.  Napsütötte pad, párától friss levegő, és a szél kergette, távolba iramló hullámok akvamarin fodrai. Csend; csak a víztömeg morajlása a lábam alól, és a szél rángatta tárgyak, épített elemek vergődése; semmi érzés, vágy, szándék. Jó most a magány. Harmónia.



      A Pharo nem egy néma park, szó sincs róla. Itt zsibonganak a gyerekek, amiről már írtam, a Pharo Villa előtt felállított modern faszobrokon, mint közkinccsé tett játszótéren. Akkora a park, hogy megfér egymás mellett nyugalom és zsivaj. Innentől pedig csak egy ugrás, na jó, pár perc a tenger mentén végigfutó utca. A szél rángat, mint kéz a marionettbábut, csapkod, tépáz, lényegében szopat, gondolom, pedig csak a téli misztrál kisöccse, ahogy hallom. Már éppen rákanyarodok a sétányra, ami a part mentén visz, amikor megszólít valaki a hátam mögül. Nosza, action van, egy helybéli francia fickó, ezt ránézésre meg tudom állapítani, közlöm vele, hogy épp sétálni megyek, és megyek is tovább nyomban, de gyorsan zárja a kocsit, és elkísér, ha igénylem, ha nem; és tulajdonképp jól is jártam, hogy nem hagyott választási lehetőséget, mert még leráztam volna oktondi módon. Mert nemcsak kísér, gardíroz is.
    Itt lakik fent, a dombokon, és ezt alighanem magamtól is kitaláltam volna, ránézésre. A "fent a dombokon" ugyanis a marseille-i elitnegyedre vonatkozik, és a francia úriember úgy jár-kel az oldalamon, peckesen, elégedett mosollyal az arcán, mint kiskakas az olyan szemétdombon, amit beborít a sok gyémánt félkrajcár (pláne, hogy Marseille szemétben igazán nem szenved hiányt). Magyarán a fickó burzsuj. És a kocsi is, amit lezárt, hogy sebesen utánam rohanjon, Porsche. Sajnos csak franciául beszél, így a társalgás akadozó marad és csak hétköznapi témákat érint, pedig szívesen kifaggatnám, milyen az élet a Côte d'Azur puccos felén. Csak annyi derül ki, hogy már a negyvenet tölti idén, de nem talált egy derék hölgyet, és legyint is, hogy a reménnyel már felhagyott, de nem csikar ki belőlem sok együttérzést, mert az ember ölébe nem hullhat minden vigalom. Pláne, hogy amikor megjegyzem, milyen sok Mini futkározik Marseille utcáin, helyeslőn bólogat, hogy ez nagyon trendi így nyáron, nála is parkol otthon pluszban egy fekete.


      Korzózunk hát a marseille-i tengerparton, ő elégedett (önelégültbe hajló) mosollyal az arcán, láthatóan ő a legbüszkébb kiskakas széles e vidéken (velem az oldalán), és tartok attól, hogy észrevétlenül az én arcomra is átköltözött az ő arckifejezése. Játszom az érzéssel, hogy egy csapásra különleges figyelemre igényt tartó személyiséggé avanzsáltam. A szél még jobban rángat, ha lehet fokozni, de én annál boldogabb vagyok, és ha meggondolom, a bőrömet mintha masszírozná, nem túl kíméletesen - kellemes és kellemetlen egyszerre. Bekukkantunk egy útba eső strandra is, kicsi, kommersz és élénk, pont az ilyet szeretem. A kiskakastól megtudom, hogy Marseille-ben négy beach várja a nagyérdeműt, ezek közül az ő kedvence a Cassis-ban levő plage (eszembe jut, hogy Cassis mintha külön település lenne, legalábbis az jött le ottjártamkor, de az ő szemében biztos belemosódik a nagyváros határaiba). A part mentén mindenféle érdekesség akad, a legszelesebb kiszögellésben emlékmű az I. világháborúban elesetteknek, szobor és egyéb díszítő építmény, vendéglátóipari egységek, mögöttük pedig a fürge ritmussal mederbe terelt, illetve inkább kifelé terelt hullámok sora. Végtelenül tiszta ez a nap, úgy érzem.
       Közben ide-oda verdesi a hajamat a szél, a kiskakas hajából pedig kifújta a zselét, nem győzi elsimítani (pedig nem is kócos vészesen). A kiskakas mindig jelzi, hol forduljunk le, hol sétáljunk be valamelyik utcán, mert ott gyönyörű a látvány, például itt a hídról, vagy amott a Corniche táján, és valóban, milyen szerencse, hogy mellém csapódott, mert nélküle minderről lemaradtam volna. Valóban mesébe illő a dombokon felmászó villák sora, alattuk pedig az öbölben sziesztázó kis csónakok; még egy-két luxusszálloda is megfér a látképben. Pálmák és - még egyszer, utoljára - levendulaszínű zsalugáterek. Így volt teljes a marseille-i hét, hogy a város egymás után láttatta minden arcát, utoljára az előkelőt is. S immár ott, ahol a hullámok harciasan ütik a tengerpart betonfalát, a kiskakas, igazítva egyet a drága ing gallérján, amit visel, búcsút vesz tőlem, úriember módjára. Eddig  jött velem, útjaink szétágaznak ezen a ponton.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése