Kirakat

Paul Cézanne: Mont Sainte-Victoire

(letöltés helye: commons.wikimedia.org)

     Ki nem hagynánk Aix-en-Provence-t, Provence egykori központját, ma kedvelt kirándulóhelyet, amelyre a Sainte-Victoire hegy vet óvó árnyékot. Aix-en-Provence-t úgy mutatták be, hogy egy kis ékszerdoboz, ami hasonlóan viszonyul Marseille-hez, mint Szentendre Budapesthez, ráadásul első szállásadónk mesélte, hogy még bulizni is átjárnak Marseille-ből, így hát a magam részéről komoly elvárásokat tápláltam Aix irányába. Aix alighanem tényleg betölti Provence esszenciájának szerepét... erre abból következtetek, hogy amióta visszaértem Magyarországra, többen is, amikor elbeszéltem, merre jártam, egy nagy sóhaj kíséretében, elrévedő tekintettel visszhangozták: "oh igen, Aix..." - de semmi, semmi más nem szól amellett, hogy Aix-en-Provence hordozna valami tüneményes, megérintő aromát. Számomra nem.

    A város tagadhatatlanul szép. Nem olvastam róla dicsőítő útikönyvpasszusokat, mindazonáltal ilyenek minden bizonnyal léteznek, és elképzeléseim szerint valahogy hasonlóan szólhatnak: A bájos, egymást útvesztőként keresztező belvárosi utcákon csatangolva megcsodálhatjuk a provanszál építészet puritán eleganciáját, elmerülhetünk a homok- és levendulaszín emblematikus kombinációjában, belevethetjük magunkat a nyüzsgő terekbe, hűsölhetünk a terebélyes platánok alatt, vagy épp szusszanhatunk az ezeregy szökőkút káváján, amelyek minden, de legalábbis minden második sarkon frissítő vízcseppeket pumpálnak az utcák levegőjébe. A gótikus óratorony szilárd, ám kecses pontot képez az időben, egyúttal a város gazdag múltját is szimbolizálja. A kultúra szerelmesei ejtsék útba a Pavillon Vendome-ot, amely talán legszebb képviselője a város szépszámú barokk palotájának és kúriájának - az épületben gazdag festménygyűjtemény kapott helyett, kertje pedig kanyargó-hullámzó, formára nyírt fáival, geometrikus elrendezésével a méltán híres francia kertművészet impozáns alkotása. E város és a környező vidék képe beleégette magát híres szülötte, Paul Cézanne retinájába és elméjébe is, és számos festményhez szolgált számára múzsaként. Magyarországról érkezők számára különösen szívdobogtató lehet a helyi Vasarely Múzeum (bár az otthoni, Vasarelynek szentelt múzeumokba jutányosabb áron is bejuthatunk - a szerk.).

      Valahogy így. Hangsúlyozom, a leírtak igazak. Ám ottjártunkkor, és talán ez volt a bibi, május 8-án, a nemzeti ünnepen annyi turista szállta meg a várost, hogy kiszorították azt a sajátos atmoszférát, amire ismerőseim gondolhattak, mély sóhajokat eregetve kebelükből Aixről álmodozva. A bájos és szűk utcákat járva szinte a kirakatokhoz passzírozódtunk a többi kiránduló hömpölygő áramától - mondhatni saját magam tükörképe nyomta ki magamból a szuszt. A boltok természetesen mind nyitva tartottak a jeles ünnepnapon, hisz a turisták csak akkor tudnak tejelni, amikor erre járnak; bolt bolt hátán, vagy étterem, vagy kávézó, mindegy, csak szórd a pénzed - már ha van -, mi más szórakozást találhatna magának a nép egy nemzeti ünnep napos délutánján. Az évszázadokon keresztül jelentős önállóságot élvező Provence büszke fővárosa mára egybefolyó kirakatsorrá vedlett, a korszellemnek lefeküdve a provence-i életérzés helyett zsibvásárjelleget öltött magára.
      Szóval Aix-en-Provence nem férkőzött közel a szívemhez. Sőt, még csak unikumnak sem tartom: építészeti szempontból, pláne időtállásból minden második, de legalábbis harmadik olasz város hasonló nívót képvisel, persze a saját építészeti stílusában, és el tudom képzelni, hogy más, általam ismeretlen vidékek települései is tömegesen képviselik ugyanezt a színvonalat. Csak e más vidékeken esetleg a városvezetés kevésbé ruházott be marketingesekbe és reklámszakemberekbe.

       Elalélnom nem sikerült, de végül csak találtam kedvemre valót. A városház téren, az óratorony és a platánok alatt autentikus virágpiac tarkállott, és a sok turista között sok olyan arcot is látni lehetett, akik érezhetően ide tartoztak (nem lógott róluk fényképezőgép és az öltözékük nem épp kirándulós). Emberek adtak-vettek, megköszöntek, csacsogtak, elköszöntek; a kirakat mögött zajlottak a provence-i mindennapok. A legjobb az egészben, hogy egy utcával arrébb a szomszédos téren következett a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és fűszerpiac, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Tüzes színű és bódító illatú fűszerek sora kis zacskókban, a világ minden országának fűszerei, még paprika is, és persze el kell csábulnom egy kis provence-i keverékre, mégiscsak adjuk meg a helynek a tiszteletet. Érett, orrbamászó sajtok a legkülönfélébb ízesítésben, levendulaméz és persze mindenféle termékek levendulából; dekoratív, Cézanne-festmények részleteivel díszített levendulapárnácskák, hadd kapjanak a turisták igényes szuvenírt. Méretes olajbogyók hat-hét féle ízesítéssel, kedvencem a "preparation de mon pere", "apám receptje alapján", ami valóban ízében hordozza az olívabogyó elkészítésének generációk által felhalmozott és megőrzött tudását, na, ebben végre van esszencia. És ekkor szagot fogok, megcsapja az orrom, igen, kétségtelenül vanília, a gyengém... olyan áron, ami Magyarországon is kifejezetten jónak számít, csakhogy a rúd kétszer olyan hosszú, kétszer olyan vastag és kétszer olyan illatos, mint ami Magyarországon kapható... Feltankolok, naná, és megbocsátom Aixnek az elkurvulást, immár részletkérdés csupán, hogy a város önmagában, a turistahordák nélkül eltartana-e három piacot, mert amúgy még egy piacba belebotlunk majd, a ruhapiacba... Ha magamba tekintek, tudatában vagyok, hogy savanyú a szőlő, amiért egy rakás város szerte a világon rendelkezik ugyanolyan kvalitásokkal, mint Aix-en-Provence, és nem fair, hogy utánuk nem áhítoznak (és nem pörgetik fel a gazdaságukat).

     A felemás hangulatú aixi kirándulást a couchsurfing tette - természetesen - pozitívvá és igazán emlékezetessé. Szállásadónk ezúttal Eszter egyik önkéntes ismerősének pasija/párja (kinek hogy), egy olasz srác, aki Aix egyetemén hallgat filozófiát, és korábban egyikünkkel sem találkozott, csak 5 nappal érkezésünk előtt igent mondott a kérésre, hadd szálljunk meg egy éjszakára. Rém laza és rém barátságos. Csak dobjuk le magunkat, és dobjuk fel a lábunk, ha úgy tetszik, a székre, a szófára, a bőröndök mehetnek bármelyik sarokba, a kajánk meg a hűtőbe, ahol épp üres zugot találunk. Ő maga a kanapéra dől, pontosabban elnyúlik, szétfolyik, alapjáraton ilyen hatást kelt a tartása, de még amikor a bringáján ül, sem látni tőle egyenes vonalat, hullámozva, kiszámíthatatlanul csámborog, vigyázni kell, nehogy a kerék elé tévedjek. Elképesztően szétesettnek tűnik, de valahogy mégis a helyén van (talán épp így van rendben). Sörözgetünk négyesben, hisz mi mást is csinálhatnánk Aixben, és akkor jut eszébe, hogy ne lepődjünk meg hajnalban, amikor a lakótársa hazaér a munkából, bár a lakótárs biztos meglepődik majd, mert elfelejtette felkészíteni a jöttünkre. Vacsorát rögtönöz a fagyasztóból, halat és töltött padlizsánt, ami épp készleten van. Hazafias olasz módjára nem szereti a francia konyhát, sőt, Aix-en-Provence-t sem komálja, mert kicsi és unalmas, de legalább rövid úton el lehet jutni a tengerhez - nem egészen tiszta, hogy akkor minek itt veri el az idejét, de végül is legyen ez az ő gondja.
      Lelkesen meséljük, hogy belekeveredtünk a helyi piaci mindennapokba. Nem érti, mit vagyunk úgy oda, hisz Budapest büszkélkedhet Európa leghíresebb és egyik legnagyobb piacával (ja, a Fővám téri vásárcsarnok, esik le hamarost). Ezen nem állunk le elmélkedni, máris továbblendül a beszélgetés, csak később üt szöget a fejembe, hogy ezzel mondott valamit. Ő alighanem valami olyasmit akart kifejezni, csak - hiába filozófustanonc - nem bontotta ki ilyen mélységig a gondolatot, hogy mit ajnározzuk ezeket a felvágós franciákat, amikor nálunk is van ilyen holmi, ilyen jelenség, és ugyanolyan jó, vagy még jobb az övéknél (ha olasz vonatkozású dolog lenne, akkor magától értetődően jobb lenne a franciákénál). Belegondolva, Budapesten két piactól is negyed óra távolságra lakom, igaz, ezek nem szabadtéri piacok, hanem fedett vásárcsarnokok, és nem mellesleg évek óta hetente itt vásárolok be, nem szupermarketben. Anno gyerekkoromban, a vidéki városban, ahol felnőttem, rendszeresen jártunk anyámmal a helyi ruhapiacra, ami pont olyan szabadtéri, zsúfolt és tülekedő volt, mint amit Aixben végigjártunk, bár talán annyira nem tömött és lábtaposós, mint amelyikbe Marseille-ben belekeveredtünk. És tulajdonképp ismerek egy recycling ékszereket készítő lányt, aki rendszeresen árul bolhapiacokon, egyszer én is elnéztem oda, és megelégedésemre nem kevés külföldi turista akadt, aki lendített egy keveset a vergődő üzletmeneten. És legalább két ruhapiac hangulatú designvásárt tudok Budapesten, ami hetente-kéthetente kipakol, és nem import árut, hanem helyben készült iparművész cuccokat, amelyek mindegyike eléri ötletben és kivitelben a Cézanne-mintás levendulapárna színvonalát.
      Ha mást nem is adott számomra a híres Aix-en-Provence, mint a tanulságot, hogy rájöjjek, esetenként a máshol nem tud többet vagy különbet az otthonomnál (vagy nem jogos mindig kritikusan kevesebbnek érezni az otthonom), és az ismerősben friss szemmel körülnézve feltűnhet, hogy ami máshol tetszett, otthon is rendelkezésre áll, nos, már akkor megérte odamenni és körülnézni. Csak a vanília, a fene vigye el, valahonnan le kell akasztanom egy boltot vagy egy kontaktot, hogy gondoskodjak az utánpótlásról, mert a jövőben nem fogok kibékülni ennél silányabb minőséggel.

Ui.: Tulajdonképp már akkor gyanakodhattam volna, amikor Aix-en-Provence-t a provence-i Szentendreként jellemezték. És ahogy Szentendrére menni akkor esik jól, amikor épp ilyen portékára vágyom, Aix-en-Provence-hoz is olyan hangulattal jó közeledni, ami illeszkedik a hely arculatához.