Kikötő

     Amikor a kikötőszag megcsapja az ember orrát, bizton tudhatja, hogy éppen érkezőben van... A frissen szárazra került hal, a vízbe hullott szemét, állott rakomány, hajótestre tapadt alga - víz és föld találkozásának jellegzetesen poshadt szaga kering a levegőben, vegyülve a dokkok környéki agilis lótás-futással és sertepertéléssel, az emberi zajból, hajótülkölésből és sirályrikoltásból összeálló kakofóniával, ami kedves azok fülének, akik szeretnek kikötni. S ahogy lassan manőverezve közeledik a hajó, majd elfoglalja helyét a kikötőben, a fedélzeten álló menthetetlenül ismét részévé válik az emberi civilizációnak, nemcsak annak minden ingerhalmazával, de normarendszerével is. Bármi legyen a háta mögött, a partra lépéssel - akar vagy sem - igent mond egy halom jól ismert játékszabályra, amely szerint talán nem vagy alig játszott egy ideje, és mégis hamarost visszailleszkedik, külcsín, jó modor, pénz, mert mindezt nem lehet elfelejteni, ha már egyszer rátanultunk, mint a biciklizést. De fordítva is: ahogy lassan halkul a kikötőkavalkád, zsugorodik a veszteglő hajók sora, oszlik a poshadtság, és az orrlyukakba egyre több sós, tiszta vízszag áramlik, a tüdőben nemcsak az oxigéntől szakad fel a lélegzet, hanem a felszabadulástól is, hogy ez már a tenger, mentes minden furfangtól, a maga határtalanságával, lenyűgöző erejével, amelyben az ember kiváló agyi és szellemi képességei birtokában is csak elhanyagolható molekulahalmazként vesz részt. Egyre távolodunk, míg már teljesen magunk mögött hagyjuk a régi horgonypontot, és a nyílt tér vesz körül; immár erre kell rábízni magunkat, a teljes nyíltságra, ami tetteink és érdemeink szerint dönt sorsunkról, könyörtelen és megkerülhetetlen választ ad manővereinkre.
      Néha eltöprengek, miért is van szükség(em) kikötőre; miért nem siklok csak a nagy nyíltság áramlatain, vessen, ahova jónak látja. Talán az ismerősség biztonsága miatt, a horgonypontért, amihez újra és újra visszatérhetek, feltölteni a hajót - vagy épp kiüríteni (helyszín- és periódusfüggően)... Ráadásul a kikötő viszonyítási alap, betájol. De más szemszögből: miért van szükség(em) egy helyre, ami idegesítően kaotikus, veszélyes alakokkal teli, és olyan zugokkal, ahonnan jobb elfordulni? Talán pont az ilyen helyek késztetnek elrugaszkodásra, eltávolodásra, hogy túljussunk rajtuk, és felvegyünk egy másik perspektívát. Az ismerősség biztonsága, ami visszahúz újra és újra, végül mindig irritálóvá válik; posvány, de ebben legalább otthon vagyunk. El lehet benne kényelmesedni.

     Marseille évezredek óta kikötőváros, amióta az ókori görögök az i. e. 6. században partra szálltak itt. A kikötői forgalom az 1840-es években nőtte ki a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyét, és költözött egy nagyobb befogadóhelyre távolabb a központtól, hogy a továbbiakban ott bonyolítsa folyó ügyeit. A Vieux Port yachtparkolóként és turistalátványosságként végezte, de örülhet, hogy öregkorában is fontos szerepet tölt be, és továbbra sem elhanyagolható bevételi forrást jelent az anyatelepülésnek. A szag még mindig autentikus, csak a kakofóniát már nem tengerészek, hanem kirándulók hozzák létre. Ha magamba nézek, nem is bánom a változást - hisz mi vonzót találnék egy ipari kikötőben, míg e valamennyire élő múzeumban megérzek valamit az aromából és a szellemiségből. Kirakat a laikusoknak.
     A kikötőtől balra magasodó dombra felkaptatva elérjük a hajósok védőbástyáját. Itt épült fel a Notre Dame de la Garde templom, amelynek helyén már a 12. században is kápolna állt, később a várost védő erőd, majd a 19. század közepétől mai formájában a székesegyház. Ismerős színekben és stílusban pompázik, és ahogy emlékezetemben kutatok, előtűnnek a mosolyráncaim, mert a firenzei dómra emlékeztet. És nem is tévedek, ahogy itthon ellenőrzöm az Enciklopédiában, Firenze környéki zöld köveket használtak az építkezéshez; számomra máris rokon lelkek a marseille-i Notre Dame és a firenzei dóm. Bent tiszta, telt színekben fénylő mozaikok a kupola, a kórus, a fő- és a kereszthajó nagy felületén: aranyban ég a bazilika, és az arany háttér előtt kelnek életre a motívumok, égi seregek különféle összetételben, szivárvány, mindenféle hivalkodó madár (amiket elég illusztrisnak tartottak ábrázolni), és egy karcsú vitorláshajó, a mélyarany ég és a türkizszínű víz találkozási pontján.
      A Notre Dame de la Garde dúskál a hajókban. Nemcsak az oltár feletti mozaik, de az oldalsó falakon tömörülő rengeteg festmény témáját is hajók alkotják: a habokat magabiztosan szelő hajók, szürkületben surranó hajók, viharban vergődő hajók, és a szemünk előtt fuldokló hajók, még ha ilyesminek alig-alig voltak is szemtanúi a történelemben. Nincs a hajó- és hajóssorsnak olyan állomása, ami ne szerepelne a templom képein. Hajók lógnak még a mennyezetről is.

      Mindegy, hogy kápolna, erőd vagy bazilika, a Marseille-t üdvözlő és elhagyó tengerészek e helyre vetették első és utolsó pillantásukat, a megkönnyebbülés pillantását, akár mert túlélték az utat, akár mert elengedték a partot. Sok fohász szállhatott ide az utolsó pillantás jogán, no meg a nők részéről, akik csak maradtak és vártak, szokás szerint, no meg erre a helyre jártak, remélni. Ahogy távolodunk lefelé a lejtőn, egyre a templomtoronyra szegezem a tekintetem; a nőalak, akinek szentelték, azt súgja, hagyjam, hogy a tenger áramlatai vezéreljék manővereimet, és ne felejtsek örvendezni a nyíltságnak, különösen, amikor a legrémisztőbb.

 http://fr.wikipedia.org/wiki/Basilique_Notre-Dame-de-la-Garde