Imázs

     Marseille a Riviéra olvasztótégelye: bármit befogad, bár nem gyúr egységes masszává. Más és más arculatú negyedekből tapad össze, ahogy az itt élő népségek arca is más és más. Ami összefűzi: a mediterrán őrület, a kuszaság, a tobzódás. Mértéktartásról szó sem lehet.
     A dombokon a szokásos déli farkastörvények szerint hullámzik a közlekedés. A piros lámpa nem számít, én is két nap alatt leszokom arról, hogy tekintetbe vegyem: ha kocsi jön, állj, ha nem jön, a gyalogos bárhol átsiethet az utcán, csak siessen. A járdát a motorosok is bátran használják. Az autósok pedig nem bánják, hogy jobbára csak a többi kocsival és néhány bátor gyalogossal kell megküzdeni az előrejutásért.
     Marseille kikötőváros, amióta csak i. e. 600 körül az ókori görögök megalapították, pont a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyén. A Vieux Port ma is él, bár kevésbé autentikusan már csak vitorlások parkolnak itt. Nincs egy bódé se, ahol halételeket árulnának, pedig szívesen ennénk; elvileg hajnalban, pardon, reggelente működik itt halpiac, de azzal még nem vagyunk kisegítve, hisz nem nyersen akarjuk enni. Tulajdonképp a város egykori szíve csak turistalátványosság; minden szívveréssel megjátssza magát, mintha élne, de csak a fényképezőgépeknek mutogatja magát, kimaszkolva kenceficékkel. Na jó, az émelyítő kikötőszag még a régi, hiteles és örök.

     A Vieux Port két oldalán rejtőzik a régi városmag, ami olyan hangulatot áraszt, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptatnak fel az emelkedőkön és buknak alá, homokszínű házak levelendulaszínű zsalugáterekkel, de ha netalántán zöld színre festették volna a zsalut, látszik, hogy levendulaszínt akkor is kevertek a festékbe. A provence-i vidék színeit viselik az itteni házak, alázattal olvadva a tájba, a sziklás hegyek színét és a levendulamezők színét. És a kisvárosi külső nemcsak máz, a Panier negyed terein gyerekek rajcsúroznak, ugrálnak a szökőkúton, csúszkálnak a lépcsőkorláton, anyukák fordítják napszemüveges arcukat a nap felé babakocsit tologatva, a nagyszülők generációja pedig nyugodt mosollyal szemléli az eseményeket a padon. Egy halom galéria is beköltözött a Panier negyedbe, illetve a művészek költöztek és hozták a galériát, ami nem is csoda, átérezve a tiszta provence-i atmoszférát - az élet lassú, eseményt a szomszédok jelentenek, és mindennek bölcsője a táj, ami nemcsak színeit, hanem terményeit is kölcsönadja. Igen, itt még létezik szomszédság és szomszédolás. Beszélgetek az egyik művésszel a műtermében, franciául, örülök imigyen meglelt nyelvi emlékeimnek; recycled, papír alapú állatfigurák és egyéb tárgyak a műterem polcain. Egy másik galéria vásznain a semmiben függő, az éterben úszó házak, alapját vesztett felhőkarcolóban himbálózó emberek. Foszlik a talaj.

     Sok téren piac, az az igazi szabadtéri fajta, ami itthonról sajnos kiveszett vagy kiveszőfélben van, mindenesetre ritka, mint a fehér holló (na jó, örüljünk, hogy fedett piac akad bőven), gyümölcs, zöldség, fűszer, ruha, mindenféle kapható. A piac környékén pedig összeverődik az embertömeg, áll, ül, kávézik, karattyol. Az árusok és eladók, térjünk be boltba vagy piacra, nem fapofák, ugratnak, ha nyögvenyelősen megy a francia nyelv (hol alázósan, hol viccelődve, a saját francia-elitizmusukat kifigurázva); ez provence-i kisváros, nem szupermarket.
      De a kisvárosi miliő csak kis része a kétmilliós Marseille-nek, és átlépve a kisváros képzeletbeli határát elénk tárul a nagyvárosi ábrázat, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondója. Kocsibűz és mimikátlan arcok. És legyen bármilyen elbájoló a kisvárosi mag, Marseille valóságát mégis ez a kép tükrözi igazán - és itt nem Marseille-en, hanem a nagyvároson van a hangsúly. Marseille ráadásul koszos és úszik a szemétben, mindenhol. Nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem kötelező.
      Lapozzunk a helyi divatlapban. Marseille, a Côte d'Azur prominens tagja természetesen előkelőségét is felvillantja, a tengerparthoz és a hegyről fénylő Notre Dame de la Garde templomhoz közel, ahol a provence-i módi falusiasból nagystílűvé avanzsál: villák, hotelek szép panorámája a domboldalon, no meg széles bevásárlóutcák, Porschék és Minik minden mennyiségben. Errefelé a szemetelés is visszafogott.

     És még mindig újabb profilt ölt a város. Marseille Afrika európai oldala, mondja Eszter, és tulajdonképp igaza van, ez a stílus is bőven belefér Marseille gardróbjába, hogyne férne, hisz Marseille csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól, aki onnan Európába pályázik, annak legkönnyebb ide katapultálni első lépésben. Marseille-t úgy becézik, némi geológiai képzavarral élve, mint a Maghreb fővárosa. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák, és ugyanannyi joggal (már akik kaptak státuszt). Viszik a piacot, a bazárt, vagy amit találnak maguknak, van, aki afrikai stílusú designboltot. Feltalálják magukat, gondolom, így vagy úgy. Vegyülnek a kultúrák, mintát rajzolnak a városképre a bőrszínárnyalatok.
     A bevándorlónegyedekbe (sajnos értsd: gettókba) nem megyünk; ezt a titkát a hely megtarthatja magának. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság; a városközpontban maradva nem fenyeget veszély, a táskánkra persze ügyelünk, mint bárhol. Igaz, hallottam olyan sztorit, hogy egy magyar lányt az ideköltözése után két-három héttel majdnem megerőszakoltak, de - feltételezem - az ilyesmi kirívó eset.
     Ha nem is teszünk mást, mint hogy egy sör mellett ülve diszkréten figyeljük a járókelőket valamelyik kusza, koszos téren, már akkor is elénk tárul Marseille meztelensége: a szedett-vedettségig szétborzolt, kemény arcú alakok; sehol nem láttam eddig ilyen mennyiségben ilyen furcsa (értsd: nem épp polgári) fizimiskát. Nem feltétlenül jótét lelkek, sugározza a tekintetük; életük nagy részében a társadalom peremén egyensúlyoznak. Meghúzzák magukat az olvasztótégely valamelyik sarkában, lavíroznak, sáfárkodnak, úsznak az árral, és fennmaradnak. Évszázadok óta.