Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. június 12., szerda

A gendarme

    Második marseille-i esténken továbbállunk a következő szállásadónkhoz. Háromfogásos vacsorával fogad minket, és eldönteni se tudjuk, hogy örüljünk vagy pironkodjunk, mert a couchsurfölés nem foglal magában komplett ellátást. Igaz, nem is az ellátásról van itt szó - egész másról... Van Nizzából származó pizzaszerű előétel, a tetején hagyma párolva-fűszerezve, édes és krémes, mesés. Főétel krumpliból és tojásból, és még almás sütemény is, friss és omlós. Arról van szó, hogy belegondolok, hogy valaki azzal töltötte a vasárnap délutánját, hogy vadidegeneknek, azaz nekünk süssön-főzzön, és ösztönösen támad bennem valami kellemetlen érzés, talán mert lekötelezve érezni magunkat alapvetően kellemetlen. Vagy csak nem könnyű elfogadni. Másnap persze mi is főzünk Eszter vezényletével, aki mindig ügyesen rögtönöz közösségi helyzetekben, önkéntesként pedig tud fejből pár receptet és talpraesett a konyhában (mert az önkéntesek maguk főznek a csapatukra, beosztás szerint). Szóval némileg helyrebillen a képzeletbeli mérleg, bár a szállásadónkon nem érzem, hogy elvárná tőlünk, hogy helyrebillentsük. Másnap délelőtt reggeli vár minket ébredés után, croissant, baguette és eper, no meg vendéglátónk saját készítésű rebarbaralekvárja, ami egyszerűen csodás. És a mérleg ismét elbillenő nyelvén cseppet sem javít, hogy olyan későn sikerül felkelnünk, hogy addigra a hostunkat elszólítják a tennivalói, és nem oszthatja meg velünk a pazar reggelit, amit ő szervírozott. Egy következő nap mi is prezentálunk reggelit, de persze a helyzet kiegyenlíthetetlen, már a kezdeti pillanattól. Mert nemcsak megszállunk itt, hanem vendégeskedünk is, ráadásul úgy, hogy a körülmények nem feltételezik maguktól értetődően a későbbi viszonzás lehetőségét. Igaz, én már a friss és omlós almás süteménynél, de lehet, hogy már a krémesen hagymás nizzai pizzánál úgy döntöttem, hogy fenntartások nélkül hagyom magam belesüppedni a vendégeskedésbe, ha már a host vendégeskedéssé emelte az elszállásolást, a mérleg nyelvét pedig rábízom a sors igazságszolgáltatására. A kérdést pedig, hogy mennyit és hogyan ildomos elfogadni, a rebarbaralekvár a maga természetesen etető módján azonnal hatályon kívül helyezi.



     A lakás, ahol szállunk, nem akárhol van. A host lelkünkre köti, hogy mindig köszönjünk hangosan és szépen a szembejövőknek, ha pedig kérdeznék, kik vagyunk, feleljük, hogy az ő vendégei. A lakás több egymáshoz hasonló emeletes ház egyikében kapott helyet, amiket egy kerítés különít el a környező emeletes házaktól. Na mármost nem tanácsos e lakópark hátsó része körül kóricálni, lévén fegyverek állnak és várnak ott, a lakópark pedig nem más, mint egy gendarmerie propriété. Szállásadónk személyesen egy gendarme, vagyis katona. Visszahőkölök diszkréten (reméljük, nem feltűnően) e közlésre, mert cseppet sem kelti katona benyomását. Ha gendarme is, biztos amolyan Rejtő Jenő-karakter, valamelyik idegenlégiós, sokat próbált, de a szíve vajból, egy szép nőtől meg végképp elolvad. Látszik a szemén, hogy rossz ember nem lehet, csak ez a gendarme-dolog nem illik a képbe. Illetve az én gendarme-képem nem illik rá, hogy pontosan fogalmazzak.
     De hogy lesz valakiből gendarme? A gendarme egykor Svédországban kezdte a pályafutását, franciát tanított békésen és szolidan egy főiskolán, és valami unalmasan hangzó témából írogatta a doktori disszertációját. Máig van egy háza Svédországban, annak udvaráról származik a rebarbara a lekvárhoz; épp próbál túladni a házon, mondván nem az teszi az otthont és az embert, hogy be van jegyezve a neve egy tulajdoni lapon; ha a birtok(lás)ért nem is, a rebarbaráért azért kár, bár csak ismerni kell egy jó lelőhelyet. De a gendarme nem arra vágyott, hogy békében és szolidan Svédországban öregedjen meg a francia fonetikával pepecselve, átsodródott inkább diplomáciai területre. Sokfelé járt, például Türkmenisztánban, ami nyersanyagban gazdag, humánumban szegény, és mindama sok nyersanyag és ásványkincs, a jog és a birtok egy szűk elit kezén, és aki nem hajt nekik fejet, nem működik együtt, annak a rokonságát egyszerűen kihajítják a szeme láttára az ablakon. Hiába tapintatosságáról híres a diplomácia, mégsem hagyja az embert érintetlenül. A külügyi ügyek pedig egy lapra tartoznak, minden diplomata gendarme is egyben, és fordítva - lélektani határ nem, csak öltözék választja el a kettőt. Hősünk tehát egyszer csak Dél-Amerikában találta magát egyenruhában, amint aranycsempészeket üldöz.
       Milyen egy gendarme munkanapja? Délelőtt két óra edzés, délután a, esetben valamilyen elfoglaltság, majd újabb két óra edzés, mert egy gendarme-nak törvényszerűen keménykötésűnek kell lennie (Tóni, országokon átívelő útitársam itt sóhajt egyet, mert neki mindezt nem munkaidőben, hanem azon kívül kell beszorítania a napjába). B, esetben a gendarme-ok elmennek valamilyen küldetésre, "mission"-re. Hogy miféle mission, a jó ég tudja, nem akarom feszegetni a kérdést, de ahogy utánaolvastam, a bevándorlólázadásokat és esetleges más rendbontó civil megmozdulásokat is a gendarmerie szokta lerendezni.
     Nem kell feltétlenül brutális lerendezésre gondolni. Legalábbis a gendarme biztosít róla, hogy amit ők csinálnak, annak köze nincs az izraeli hadseregben dívó kegyetlen, nyak- és csigolyaroppantó harci technikához. Az európai gendarmerie-kben már egy ideje bevezették a politikailag korrekt harcot, melynek lényege, hogy az ellenfelet minimális sérülés okozásával szabad ártalmatlanítani (hisz ártalmatlanítani csak kell, azért fizetik a gendarme-ot), a kart úgy kicsavarni, hogy a delikvens ne mozdulhasson, de ne kelljen utána sínbe tenni, és ököllel nem ütünk, csak tenyérrel csapunk, satöbbi. Tehát a gendarme-ok immár nem agresszív, vérszomjas, tekintélyelvű fickók, hanem az emberiesség értékei mellett elkötelezetten végzik munkájukat. Hova lenne a világ, ha Európa nem mutatna példát humánumból még a hadseregszabályzatban is... Így vagy úgy, egy gendarme elvileg nem tör, és végképp nem öl. Bár a gendarme meséli, hogy vannak kollégái, akik sokat beszélnek az ölésről, hogy ők bizony meghúznák, megteszik, ha arra kerül sor, sőt, alig várják, hogy rákerüljön, és a gyomruk sem ugrik meg, meglásd. A gendarme persze tudja, hogy csak blama ez a duma, és a félelmet fedi el a szájtépés.
     Harmadik, és egyben utolsó közös reggelünkön kérdezem a gendarme-ot, hova lesz a következő mission. Először két hónap Korzika, ez már fix, aztán valamelyik francia fennhatóságú trópusi sziget. Már latolgatják a kollégáival az esélyeket. Igazából egyetlen hely van, ahova vágynak, Madagaszkár mellett, mert az összes többi szigeten ki nem állhatják a franciákat, hát még a milíciát, de ez az egy sziget Madagaszkár mellett olyan soknemzetiségű és multikulturális, hogy még a francia katonákat is tolerálják, ugyanolyan szívélyesen fogadják őket, mint bármelyik szigetükre látogató egyént. Ráadásul a multikulturalitás finom fűszeres konyhát forrt ki magából, amit vígan eleszeget az ember pár hónapig, arról nem is beszélve, hogy e sokajkú és kevert vérű szigeten messze földön híresen gyönyörűek a nők, és a gendarme saját bevallása szerint ez a legkecsegtetőbb vetülete az új munkahelynek. A kollégáival már előre várják, hogy ők odamennek, és a hajadon lányok menten feladják hajadonságukat, a férjezettek pedig rögvest beszerzik a válási papírokat. Kinek a cafeteria, a blackberry és a saját iroda, kinek pedig egy szép nő jelenti a karrierkilátásokat. Hódítás ez is, az is.



     Mi tagadás, büszke vagyok magamra, hogy a remek couchsurfing.org-on keresztül (ismeretlenül is szálljon hálám arra, aki kitalálta) ilyen remek arcot kerítettem, a rosszfiúkról híres Marseille-ben egy igazi aranyszívű Rejtő Jenő-féle rosszfiút, aki még a politikailag korrekt harcművészetbe is beavat. Erről a politikailag korrekt harcról egyébként a kisvárosias Panier negyedben mesél a gendarme, ahol homokszínűek és emberléptékűek a házak, levendulaszínűek a zsalugáterek, és a zsalukra akasztott kaspókból dúsan buggyannak ki a virágzó növények. Egy zsivajgó téren sörözünk négyesben Eszterrel, Tónival, a gendarme-mal, karcsú székeken ülve, lágyan simogat a déli napfény, és Cagole sört kortyolgatunk, aminek nem az íze, hanem a neve annyira eredeti, hogy egyszerűen megveteti magát. A cagole ugyanis szabadfordításban macát jelent, pontosabban bögyös, agyonfestett, nem túl éles eszű leányzót, aki után döglenek a férfiak; tetszik, amikor humorral és tartalommal építenek fel egy brandet, a Cagole söröspoharán ráadásul egy kacsintó bögyös maca szolgálja fel épp a sört. Körülöttünk zajlik az élet a téren, a szökőkút szélén gyerekek játszanak, felnőttek süttetik magukat a padokon, eszmét cserélnek, vásárolnak ezt-azt a boulangerie-ben, és úgy érzem, a legtöbben, akik jelen vannak ebben a térben, idetartoznak, itt élik a mindennapjaikat úgy, ahogy ebben a pillanatban is léteznek. Csak néhányan vagyunk kívülállók, akik bámészkodni jöttek, belekóstolni; például mellettünk az a furcsa pár, kifejezéstelen arc, kivasalt bőr, no meg a kisugárzás, hogy nekik az élet semelyik színe sem ámulatba ejtő; alighanem a puccos Marseille-ből tévedtek át, a kikötő túlsó oldaláról a tengerpart feletti elitnegyedből. Máshonnan érkeztünk mi magyarok is, sőt a gendarme sem tartozik ide szervesen, ő bárhova tartozik - bár én is egyre inkább, azt hiszem.
      A gendarme elmondja, hogy mennyire nem tetszik neki mai formájában a Vieux Port, az ott dekkoló sok yacht, aminek köze sincs az igazi hajókhoz, és csak egy körre viszik ki őket vasárnap délután dicsekedni, ahogy a kutyát viszik le sétáltatni. Elmondja azt is, hogy a világ bármely országában ránézésre felismeri a franciákat arról a sajátos arckifejezésről, a sajátos ráncról az ajkuk felett, amivel tudatják, legyenek bárhol, hogy persze-persze, ez a látvány, vagy e cucc, ez a hatás elég jó, de egy vérbeli, csiszolt francia számára nem egy nagy mutatvány; a gendarme nemigen szokott külföldön odamenni üdvözölni ezeket az eltéveszthetetlenül felismerhető franciákat. Elmeséli azt is, hogy előző télen szokatlanul súlyos mínuszok szakadtak Marseille-re. A fagy váratlanul érte a sok hajléktalant, akikben bővelkedik a város. A gendarme egyik reggel a közeli szupermarket felé sétált, ami előtt rendszerint tanyázik pár homeless, télen hálózsák alá bújva. Ahogy elhaladt egy hálózsák mellett, megállt, hallgatózott, figyelt, ad-e életjelet a benne nyugvó test, emelkedik-süllyed-e a zsák a lélegzettől. Síri csend és mozdulatlanság. Akkor határozta el a gendarme, hogy legközelebb, mielőtt fagyba dermedne a város, lemegy, és az első hajléktalannak, aki az útjába akad, felajánlja, gyere, melegedj meg nálam; max. előtte elmegy vele egy uszodába, hogy rendben legyen a higiénia. És én egy percig sem kételkedem a szavában.
       Nem tudok kiigazodni a gendarme-on, vagy inkább azon, hogyan lesz gendarme egy ilyen nyitott és toleráns személyiségből, aki nincs oda attól, hogy a hajózás yachtokká, pontosabban a gazdagok rongyrázásává süllyedt (feltételezem, a rongyrázást nem csak a kikötőben szüntetné meg); aki nem hisz a nemzeti felsőbbrendűségben, és egy sóhajjal veszi tudomásul, ahogy a francia felsőbbrendűségi tudat mindenhol azonnal megnyilvánul egy arckifejezésben; aki mindenkiben látja az embert, és egy hajléktalant is befogadna, hisz minden emberéletért kár. A gendarme szóról nem olyasvalakire asszociáltam eddig, aki vadidegeneket invitál az otthonába, és háromfogásos vacsorával tiszteli meg őket. De most, hogy kicsit megismertem őt, beszéltem vele, a gendarme szóval kapcsolatos tévképzeteim egymás után tűnnek a semmibe.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes volt a bejegyzés! Megyek, gyorsan elolvasok még egy párat. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Petra! Köszönöm, és további jó olvasást :)

      Törlés
  2. Az utazás művészetén olvastam ennek egy kis részét, és már akkor is tetszett. Jó, hogy megosztottad és elolvashattam ezt is! Köszi :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy betalált :) Élénken élnek bennem ezek az emlékek, pedig már több év is eltelt...

      Törlés