Speed

     Mélyen bent jártunk már Olaszországban, amikor kiszálltunk a kocsiból egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés. Lomha szombat este egy eseménytelen, nagyra nőtt faluban, érkező és távozó autók ritmusa az autogrillnél, az út túloldalán bandázó fiatalok, fülsértő hörgéssel artikulálják a dallamos olasz nyelvet, a helyi vagány csávók, mondatja velem a malícia. Egy rövid ideig még próbáltunk fuvart fogni, de ahogy sötétedett, egyre csökkent az esély, hogy előrehaladjunk pár településnyi távot, hisz már az arcunkat se látják, hogy is kelthetnénk így bizalomgerjesztő benyomást, ezért megegyeztünk Tónival, hogy ma eddig jutottunk.
     Lassan peregtek az órák az autogrill éttermében. Nagy a jövés-menés, de valahogy mégis monoton. Olvasni próbáltunk, én bóbiskoltam is; igyekeztünk nem sok vizet zavarni, nehogy valaki feltegye a kérdést, mi járatban, mi végre malmozunk itt annyi órája; emlékezzünk: illegális stoppolni. Éjjel 11 körül Tóni kiment felállítani a sátrat (természetesen sátor is volt a túlélőcsomagban); még korábban kiszemelt egy alkalmas helyet hátrébb, a kamionok mögött a parkolóban, ahova nem vetült utcai lámpa fénye. Bátorított, hogy nincs mitől tartanom, a kamionosok ugyanolyan emberek, ugyanúgy a légynek sem ártanak, ahogy mi (sem). Valóban békésnek tűnt a környék, a kamionosok, ha észrevettek is, nem háborgattak; tiszteletben tartottuk egymás személyes terét. Bevackoltuk magunkat a hálózsákba, nem is olyan rémes a betonon feküdni, rosszabbra számítottam. Csak ez az istenverte szél... Kezd olyan hangulatot ölteni az éj, mint egy másodvonalas horrorfilm (mi lenne, ha keményvonalas lenne...?), mert ahogy a szél rezegteti a fák levelét, ágait, vagy tudom is én, mit, olyan hangokat kelt, mintha valaki settenkedne a sátor körül. Folyamatosan settenkedne. Próbálom kikapcsolni az agyamat, ami nem is nehéz, mert eltompítottak már a nap izgalmai, lassan elnyom az álom, egyre homályosabban és logikátlanabbul érkeznek bennem a gondolatok, és csak a testem jóleső melege vesz körül. A mélyalvás előszobája. Ekkor valami rezzen közvetlenül mellettem a sátor anyagán, és a szívem akkorát üt, hogy rögvest felülök, készen arra, hogy a következő pillanatban megragadjam a kezem ügyébe kerülő első tárgyat védekezésképp, de azonnal megszólal Tóni, hogy csak ő van itt, nyugi, rátesz egy-két követ nehezéknek a sátorra, nehogy elragadja a fejünk fölül a szél (a parkoló betonjába nemigen lehetett rögzíteni). Mélyeket lélegzek, és visszarogyok a hálózsákba, nincs itt semmi baj, elalszom juszt is. El is alszom, végre.
       Két órával később arra ébredtünk, hogy zuhog az eső, és beázott a sátor. Káromkodva mentettük a holminkat, és cihelődtünk befelé az autogrillbe, kit érdekel, hogy zavarunk-e bent vizet, csak fedél legyen a fejünk felett. Még éjszaka is meglepően élénk az autogrill: átutazók, nem is kevés, ráadásul rajtunk kívül láthatóan mások is itt bekkelték ki az éjszakát, legalábbis a vihart, a hátam mögött folyamatosan járt a nyerőautomata, csörgött a beledobált pénz; félelmetes, ahogy néhányan órákra képesek belegüzülni, hogy se kép, se hang, csak a játékgépé. Hamarosan nem teketóriáztam tovább: elnyúltam pár széken, beburkolóztam a hálózsákomba, és folytattam a hortyogást.
     Tóni egy szemhunyást sem aludt, én is csak nyűgösen. Reggel kávé, lassan beindult az élet a benzinkútnál, de vasárnap lévén sajnos a vártnál lustábban élénkült a forgalom. Kötelességszerű, lagymatag próbálkozások. Idő, amíg belerázódunk, felvesszük a ritmust. Mindenféle rendű és rangú autók, emberek; átlagosak, egyszerűek vagy elitisták; koszos munkásnadrágban vagy épp méregdrágán kivasalt, rezzenéstelen arcbőrrel. Tónival alapvetően különbözik a taktikánk. Ő mérlegel, kinél érdemes, és kinél reménytelen, vár, figyel, majd reagál rögvest, mint egy vadász. Én mindenkinek adok esélyt, megkérdezem, még a sötét napszemüveges vasaltarcúakat is, pedig - ez alkalommal - őket tényleg kidobott erőforrás. Hisz a stopposok képzeletbeli útikalauza - vélekedek magamban -, ami útmutatással szolgál a potenciálisan emberbaráti és bizalomteljes autós ismérveiről, csak statisztikán és pletykán alapulhat, következésképp mindig lehetnek kivételek.
    Olyan volt ez a reggel, majd délelőtt, mint egy elnyúló, végeláthatatlan pillanat, aminek nem akaródzott átadnia a helyét egy radikálisan új, lehetőségekkel teli következő pillanatnak. Közbeékelődött néhány szórakoztató esemény, például sorra érkeztek a kirándulóbuszok, vicces egyenkalapba öltözött társaságokkal, úgy festettek, mint egy halom tiroli vadász, láthatóan ünnepnapot ültek nagy vidáman. Én is mosolyra húztam a szám, és újult erővel fogtam a stoppolásba, akként interpretálva a helyzetet, hogy legalább többet gyakorolhatom az olasz nyelvet, Olaszországban ugyanis leginkább olaszul van esély bármit lebonyolítani. És büszke voltam magamra, bevallom szerénytelenül, hogy Franciaországban franciául, Olaszországban pedig olaszul stoppolok, ami nem magas szintű nyelvismeret tanújele, hanem hogy kinyitom a szám, és elmondok annyit - nem szégyellve, ha nem tökéletes a nyelvtan -, amennyiből megértenek. Egy fiatal német párba is belebotlottam, nagy volt náluk a kétségbeesés, mert mialatt éjjel a parkolóban aludtak a lakóautójukban, kipakolták a berendezést, elvittek a kocsiból mindent, és ők valahogy nem riadtak fel. A lány sírt, a fiú telefonálgatott, Németországba tartottak haza provence-i nyaralásból, és ilyen csúful megjárták, hogy hirtelen se pénz, se posztó, még jó, hogy hálózsák maradt. Én pedig elhűltem, hogy mi csak pár méterrel odébb aludtunk hátul a kamionparkoló mögött, és a közelünkben bűncselekmény történt. Rögtön új megvilágításba került a helyzet, hogy késő délelőtt még mindig ezen a nevenincs helyen téblábolunk, hisz állhatnánk sokkal rosszabbul, kifosztva is.
      Csak eljött a mi időnk is, pont, mikor már azt hittem, soha nem lesz tovább. Egyszer csak Tóni szólt, hogy látja a megfelelő embert, ott ni, olyan lazább, közvetlenebb forma, kérdezzük meg őt. És nem is csalatkoztunk Tóni szimatában, tíz perc múlva, miután a fickó megkávézott, már a kocsijában ültünk az autópályán. Vállig érő sűrű, sötét haj, nyílt tekintet; egy fogorvos, aki a családjához igyekezett haza Bergamóba, feleség és két kisgyerek, és kitesz majd a bergamói elágazás előtti utolsó, nagyon forgalmas autogrillnél, ahonnan jó esélyekkel jutunk tovább. De addig még szeljük a széles, dinamikus olasz sztrádát, nyílegyenes sávok előrehömpölygő sora; mit haladunk, száguldunk előre, úton vagyunk megint, annyi elutasító válasz és keresztülnézés után, ismét a megfelelő kocsiban, ami ráadásul elhalad velünk a milánói autópálya-hálózat Kharübdisze mellett, amiből, ha belekerülnénk, talán sose vergődnénk ki.
     A fogorvos nem tévesztette el a bergamói elágazás előtti autogrillt, tényleg méretes létesítmény, percenként beáramló és távozó autók tömege; mintha egy gigantikus matchbox-pálya tulajdonosa szórakozott volna a játékautóival, tologatta volna őket saját rendje és módja szerint, én pedig a könyökömre támaszkodva figyeltem volna a játékot az autogrill árnyékából. Ha a milánói körgyűrű az északolasz autópályák Kharübdisze, hát a bergamói elágazás Szküllának bizonyult. Hiába kérdezgettük Tónival felváltva a sok tankoló-kávézó autóst, szinte mindenkit megállítva, hogy el ne szalasszunk egy esélyt: senki sem vitt el, mondván, lehajt Bergamo felé a következő elágazásnál. Néhányan minden bizonnyal kamuztak, vagyis hazudtak, hogy kimentsék magukat, de hát milyen különös telepátia késztetett volna ekkora tömeget egyforma hazugságra, hacsak nem áll meg a tény, hogy a legtöbben bizony tényleg lekanyarodtak Bergamo felé. Órákon keresztül így ment: Bergamo, Bergamo, Bergamo. Sokan őszintén sajnálták, mások megkönnyebbültek, hogy van jó kifogás; elvinni egy se tudott. Nem hittük el, hogy a hiperforgalmas autogrillben rostokolunk már egy órája. Időnként csak ültünk csüggedten az étteremben. Mi a szar folyik itt. Így múlik el a nap.
      Mulatságos esetek persze itt is akadtak. Például kint ültem az autogrill lépcsőjén, a fejemen széles karimájú, türkiz textilkalap; elég feltűnő jelenség. A közelben parkolt egy turistabusz, a turistahad bent a kávézóban vagy a busz körül frissítette magát, a fiatalabb férfiak persze a nyakukat nyújtogatták felém, ki ez a sötétszőke, türkiz kalapos lány. Egy ideje már figyelemmel követték a kitartó futkározást, a hősies harcot, amit Tónival folytattunk az autók közt, és ahogy a lépcsőn kifújtam magam épp, oda is jöttek páran, hogy elvisznek ők, menjünk velük, nekik rossz nézni ezt a kínszenvedést. És mit gondoltok, kedves olvasók, hová tartott a busz? Bergamo, naná, volt az úti cél. Legyintettem hát, és épp abban a pillanatban kanyarodott be elém az olasz autópálya-rendőrség kocsija, hogy nem győztem befelé surranni az autogrillbe figyelmeztetni Tónit, vonuljunk azonnal fedezékbe. Talán valamelyik autós hívta ki őket, hogy stopposok zaklatják a nyugalmát. Lapítottunk; közben telt-múlt az idő, peregtek az értékes vasárnapi órák.
       Végre találtam két ötven év körüli hölgyet; a járásuk eleganciát sugárzott, ráadásul elegáns fekete kocsiból szálltak ki, sok pénzt nem mertem volna tenni rá én, a másnapos kócos stoppos, hogy nem adnak kategorikus elutasító választ, hanem azt mondják, megkávéznak, és ha még mindig itt leszünk, meglátják, mit tehetnek értünk. Lassan kávéztak, de hát továbbra is mindenki Bergamo felé igyekezett kettejükön kívül, így Tóni is puhítgatta őket a maga választékosabb olaszával, hogy esetleg megeshetne rajtunk a szívük. A két elegáns olasz hölgy végül kötélnek állt; a stopposok képzeletbeli útikalauza lábjegyzetekben beszámolhat ilyen szerencsés fordulatokról. A hölgyek elrendezték a virágládákat a csomagtartóban, hogy beférjenek a bőröndjeink is, majd helyet foglalhattunk a hátsó ülésen, én némileg tartózkodón, mert az üléshuzat is láthatóan sokba került abban a kocsiban. A kocsit vezető hölgy előre figyelmeztetett, hogy csak húszpercnyit tud vinni, mert utána ő is lekanyarodik, viszont legalább elhagyhatjuk a kiakasztó bergamói lehajtót. Csakhogy olasz tempóval a húszpercnyi igen jelentős távnak bizonyult, és délután kettőkor végre nemcsak az átkozott Bergamo tábla maradt mögöttünk, de az autópálya-rendőrség telephelye is, ami persze szintén itt volt a környéken, hogy teljes legyen a peches konstelláció. A hölgy derekasan nyomta a gázt, és amikor húsz perccel később kitett minket egy kisebb autogrillnél, elégedettek voltunk az előrehaladással.
     És innentől kezdve végre felpörgött az addig nyögvenyelős araszolás. Nemcsak úton voltunk, hanem egyenesen sínen: Tóni, megérezve, hogy most jó hullám jött nálam, engem kapacitált a fuvarfogásra, és valóban, épphogy elrendezte a csomagokat a benzinkút kávézójában, én öt perc elteltével már érkeztem is, hogy megvan az újabb menet. Valahogy mindenki rokonszenvezett velem innentől kezdve, az első, de legkésőbb a második megkérdezett alany simán ráállt, hogy elvinne másodmagammal, hozhatom is a bőröndöt. Nemhiába érzem úgy, hogy Olaszország szeret engem, hogy így ellopjam Eszter szófordulatát, akit meg Franciaország szeret. Először Veronáig vitt minket egy afrikai származású úr, elegánsan, öltönyben igyekezett Verona felé így vasárnap kora délután; már több mint 20 éve hagyta el az őshazát (sajnos nem emlékszem, melyik szép országát Afrikának), és időközben lelkipásztorrá avanzsált (alighanem azért a vasárnapi ünnepi ruha). A kocsiban Tóni ült mellette, az úriember hirdette is neki az igét, én meg a hátsó ülésen bambultam, és élveztem, ahogy elhalad mellettem az életre kelt festmény, az olasz táj. Verona előtt szálltunk ki, illetve szinte egyenesen át egy hegyivezető kocsijába, aki Milánóból ingázik hegyivezetni, és Mestrénél kanyarodott le. Porzik utánunk a sztráda, és én nem nézek hátra. Közben a hegyi vezető elmeséli olaszul Tóninak, aki később majd lefordítja nekem, hogy pár éve ugyanazokban a hegyekben túrázott, a Marseille melletti Calanques-ban, ahol mi is jártunk a minap, csak ő több napon át járta azokat a hegyeket, és szívta be a vidék szellemét, éjszakára barlangokban húzta meg magát, és rovarok alkották a táplálékát (vagy hasonló abszurd dolgok, tutira volt itt valami abszurd fordulat, csak az a fránya emlékezet). Búcsúzóul a névjegyét még Tóni kezébe nyomta, mert Tóni kacérkodik a gondolattal, hogy az olasz Alpokba menjen hegyivezetni a közelebbi jövőben, az ilyesmihez pedig nem árt előre begyűjteni a kontaktokat.

 Újabb megálló - reménykedünk egy gyors fuvarban
fotó: Tóni, az országokon átívelő

     Mestrénél a szokásos forgatókönyv: Tóni bent a csomagokkal, én pedig kint vadásztam a fuvart. Itt történt az a fura eset, hogy a parkolóban találomra kérdezgettem azokat, akik épp kijöttek az autogrillből, sajnos most egy hajszálnyit kevésbé látszottak sikerülni a dolgok, és a többedik jelölt, akit mentében megszólítottam, egy BMW-nél kötött ki. Vagyis óvatlanul egy BMW-s arcnál vetemedtem stoppolásra. Ráadásul amint észrevettem a bakit (a stopposok képzeletbeli útikalauza szerint a BMW-sek lepöckölik magukról az embert), nekiálltam suta módon visszakozni, valami olyasmit nyögtem ki, hogy "tudom, nem vagyok valami bizalomgerjesztő, és elnézést, hogy zavartam", amitől persze mindketten zavarba jöttünk, én azért, mert ebből kiderült, hogy "bunkó BMW-snek" nézem, ő pedig azért, mert nyilvánvalóan bunkó BMW-snek nézik; biztosított is nyomban, semmi baj, hogy odamentem hozzá, ő "nem az a fajta", csak most sajnos mindjárt lekanyarodik Mestrénél. Én pedig megkönnyebbültem, hogy kihátrálhattam a kínos helyzetből, elköszöntem és ott is hagytam, némileg szégyellve magam, hogy még mindig sztereotipizálok; mindazonáltal a BMW-sekről alkotott elképzeléseim újraírása egy másik alkalomra halasztódott.
     Nem messze onnan állt egy fiatal pár egy kicsi, öreg járgány mellett (a járgány még álmaim ex-latin loverjéénél is kisebb és régibb volt), őket korábban azért nem kérdeztem meg, mert nem láttam rá reális esélyt, hogy beférjünk a kocsijukba, de mivel látható érdeklődéssel kísérték az autósok közti cikázásomat, odapattantam hozzájuk is, nehogy kimaradjanak a szórásból; még a végén sértésnek vennék, hogy nem tartom őket érdemesnek. A lányhoz fordultam oda - mégsem próbálkozhatok egy férfinál a hölgypartner orra előtt, bármit is akarjak -, és ahogy előadtam a kérést, rögtön láttam, hogy szimpatizál velem. Szerényen úgy válaszolt, hogy nem ő a sofőr, hanem a mellette álló úriember, "my husband", így hát őt kell megkérdeznem. És ezt "my husband", olyan hangsúllyal ejtette ki, ami felért egy összetett mondattal, hogy ez a "my husband" óvja őt és gondoskodik róla, és hercegnőnek érzi magát mellette... és átfutott az agyamon, hogy aligha született meg az a férfi, akit én ilyen hangsúllyal neveznék "my husband"-nek, nem mintha bármi baj lenne a Földön kóricáló rengeteg férfival, csak én sajnos nem úgy vagyok összerakva és szocializálva... Odafordultam a "husband"-hez, aki talán nem szimpatizált velem annyira, ám a felesége óhajaival láthatóan mindig mindenkor szimpatizál, ezért azt ajánlotta, ha beférünk, mehetünk. Tóni és a husband elrendezték a csomagjainkat az amúgy is tömött csomagtartóban, centiken múlt a siker, és már repesztettünk is Trieszt felé. Útközben kiderült, hogy a kis hölgy Thaiföldről származik, és olasz mérnök férjével Vietnamban élnek, és a férj most körülvitte az ifjú arát a szülőföldjén. Az ifjú ara az itt töltött két hét alatt természetesen szívébe zárta Olaszországot, és mosolyogva gondoltam arra, hogy alighanem mi vagyunk a kaland az ő útjukon, a kósza magyar stopposok. A lányból valami megnyugtató, derűs energia áradt, mintha kicserélődtünk volna a bűvkörében ülve, elpárolgott belőlünk minden nyúzottság; mosolygott, kérdezgetett, mesélt az útjukról, örömmel, nyitottan fordulva felénk; alighanem így közelít mindenhez, ami szembejön vele.       Rövidesen egy tágas, csendes autogrillben ültünk Trieszt közelében. Nem volt nagy forgalom így vasárnap késő délután, lógott az eső lába, nemsokára le is esett. Hatot ütött az óra, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a döcögő indulás után röpke négy óra alatt négy kocsiban átviharzottunk Olaszországon; furcsa érzés volt, mintha átsuhantunk volna felette, pedig minden helyszín, ahol kocsit váltottunk, megérte volna, hogy jobban beleássuk magunkat, és megismerjük egyedi, sokrétű univerzumát. A nagy rohanásban el is feledtem, hogy a délután folyamán többször láttunk "tiroli vadászszerkóba" öltözött csapatokat az autogrillekben, olyanokat, amilyenek már reggel is feltűntek; valaki azt mondta, amikor a kilétüket firtattam, hogy veteránok, és valami évfordulót ünnepelnek. De bővebb felvilágosítást nem sikerült szereznem.
     Szusszantunk egyet tehát Trieszt közelében. Ismét ott álltunk egy határátlépés előtt, ami mindig rizikós, de vasárnap este talán nem lehetetlen, még hazajutni sem; egy nyaralásból hazatérő kocsi simán elvihet. A határátlépés menedzselését előzékenyen Tónira bíztam, itt egészen biztosan nem lenne előny az én opportunizmusom, simán elvéteném, melyik kocsiba érdemes beszállni; itt Tóni megfontoltságára volt szükség. Tehát Tóni ment ki fuvart fogni az esőbe, én pedig békésen néztem bent, a benzinkút kávézójában a meccset a laptévén. A határok problémáját, vagyis hogy sokan fordulnak vissza, sajnos csak tetézte a zuhé, mert a Szlovénia felé igyekvő kevés sofőrön n is nyűgös hangulat vehet erőt. Mégsem ezen múlt, hogy nem értünk haza vasárnap. Tóni ugyanis szerencsésen belefutott egy román autósba, aki elhozott volna egészen Pestig, ha beleadunk a benzinpénzbe (Romániában ugyanis úgy szokás stoppolni, hogy hozzájárulást is adsz), nekünk azonban már nem volt egy petákunk se, vagy csak alig pár euró, ami nem ment hozzájárulásszámba. A román sofőrnek nem esett meg rajtunk a szíve, aki nem fizet, maradhat, ahol van: szívességekből nem lesz kenyér az asztalon - jogos érv, nem vitatom. A tanulság: mindig legyen nálad tartalék az utolsó kilométerekre. Így hát, megbékélve a sorsunkkal, megelégedtünk egy szlovén kocsival, ami Ljubljanáig vitt.

Snitt.

Ui.: Utánanéztem ennek a Bergamónak: a Wikipédia szerint egy város az Alpok ölelésében; egyike lehet a szép olasz városok tágas halmazának, de hogy mi a fene vonzott aznap mindenkit oda, mint egy mágnes, rejtély marad a számomra. Mivel a város nem túl nagy, de ehhez képest van A-csoportos focicsapata és stadionja is, lehet, itt van a kutya elásva.
      

Katapult

     Amikor Marseille-t elérte az első nyári hőhullám, és ezzel együtt ellepték édestestvéreink, a turisták sáskahegyei, jobbnak láttuk karon fogni egymást Tónival, és nekidurálni magunkat a hazaútnak. Belevágni a cirka 1500 km-be Budapest felé, stopposként, az emberek jóindulatára bízva magunkat. Aggodalomnak a csírája sem éledezett bennem, lévén Tóni, az országokat átívelő nagy gyakorlattal rendelkezik az országúti vagabond mesterségben.

 Magunk mögött hagyjuk Marseille-t

     A gördülékeny stoppolás záloga a jó katapult. Hogyan kéne Marseille-ből nekirugaszkodni, hogy jó messzire szökkenjünk, megközelítve a francia-olasz országhatárt? - tanakodtunk. Legéletképesebb megoldásnak a francia telekocsirendszer tűnt, foglaltunk is helyet szombat délelőttre egy Cannes-ba tartó kocsiba (május 11-nél járunk, hogy el ne ússzunk az időben, kedves Olvasók). Egy korunkbeli fiatal pár, bár teljesen más világ, mint mi, vezette a kocsit, és igyekezett Cannes nagyvilági plage-ára, nagyvilági stílben nagy sötét napszemüveget, fehér izompólót és lenge fehér ruhácskát viselve, tökéletes szoliszínnel készülve a napsugárzásra (nehogy szégyenben maradjanak a sápadtság miatt a part illusztris látogatói közt). Amúgy kedvesek voltak persze (udvariasak), sokat nem tudtunk meg egymásról - a telekocsinak nemcsak emberi, hanem üzleti oldala is van, és ezúttal ez utóbbi domborodott ki -, tejeltünk, és kitettek a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél. Cseszett hőség. Tízóraiztunk (vagy inkább korai ebéd), majd az árnyékba húztuk a csomagokat. A cél: találni valakit a pihenőt tartók közt, aki elvisz a határon túl, reményeink és álmaink Itáliájába, ami jó pár mérfölddel közelebb húzódik úti célunkhoz (a helyhez, ami jelenleg az otthon címkét érdemli meg).
     Sajnos eddig lökött, ennyire volt elég a katapult energiája, mert a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél bizony beragadtunk. Felváltva kérdezgettük Tónival a leparkolókat és indulófélben levőket, elvinnének-e Olaszország felé, de pechünkre mindenki Cannes-ba, de legfeljebb Nizzába vagy a Côte d'Azur valamelyik csillaga felé igyekezett, és a következő lehajtónál elhagyni szándékozott az autópályát. És hozzá olyan kedvesen sajnálkozva néztek, hogy a legtöbbnél elhittem, hogy igazat szól. Elvittek volna többen is a Riviérára, kortól, nemtől függetlenül, még egy egyedül utazó nő is beengedett volna a kocsijába (majdnem el is mentünk vele Nizzáig, de végül meggondoltuk magunk), pedig a stopposok képzeletbeli kalauza szerint egyedül utazó hölgyeknél nem érdemes próbálkozni. Szóval beszippantott a Côte d'Azur örvénye, ami vonzott magához minden arra tévedő autóst, napfényre, vízpartra csábítva, el nem eresztve, mint egy igéző szirén. Több mint két órája vesztegeltünk, és riadtan vettem észre olyan gondolatfoszlányokat átsuhanni magamban, mint "nincs innen szabadulás soha többé".
      Amint meglegyintett a klausztrofóbia szele, tisztán éreztem, el innen, amilyen gyorsan csak lehet, mert ez még a Côte d'Azurnél is fojtogatóbb örvény. Épp új kocsi állt meg tankolni, oda is léptem, egy hölgy és egy úr valahol hatvan év felé, elegáns fekete autó, némileg proccos, esély nem sok, de egy kérdést megér (mint minden). Elvisznek, de csak Nizzáig mennek, döntsünk most, mert fél perc, és csak a hátsó rendszámtáblájukat látjuk. Tónit meggyőztem rögvest, most vagy talán még sok óráig nem, pattanjunk innen már, és pattantunk is be a kocsiba. Nem sok ilyen szeretetreméltó és egymást szerető idős párt láttam, Tónival meg is fordult a fejünkben, hogy talán "ifjú" házasok, mert csak egy ifjú férj várja meg ilyen szerető mosollyal, beszólás nélkül, amíg a felesége az autópályadíj-fizetésnél piszmog, és csak egy fülig szerelmes férj humorizál ilyen melegséggel a hasonló közúti bakikon. Itt felejtődött hippik, nem vitás, akik nem csúsztak el valami szeren, hanem átmentették az élet- és emberszeretetet, át a fogyasztói társadalom buktatóin is. Ültünk a hátsó ülésen, mint puha madárfészekben a fiókák, és repesztettünk Nizza felé az autópályán; Tóniban néha felsejlett az aggodalom, vajon sofőreink tudják-e, melyik a város előtti utolsó pihenőhely, ahol minket ki kellene tenni, de olyan jó az autósülésbe süppedni, hogy ez a kérdés nem zavar sok vizet. Jelzőtáblák, szalagkorlát, út menti fák, majd a nizzai stadion. Közben egy autópálya-pihenő is, de biztos lesz másik a lehajtó előtt.
     Nem volt. A hippipár hirtelen észbe kapott, hogy már az ő lehajtójuk következik... Na, most mi lesz? Az autópályán nem szállhatunk ki, büntetik az út menti stoppolást, fel se igen vesznek, ráadásul. Nincs mit tenni, lehajtanak velünk együtt, és a nagy igyekezet, hogy a cannes-i telekocsival feljussunk a sztrádára, nem hozott tartós eredményt, mert egy várossal odébb már le is tértünk róla, és egyre mélyebbre kavarodtunk a Riviéra bugyraiba. És hiába jeleskedtem az imént a fuvarfogásban - abban, hogyan menedzseljük e letérő utáni kitérőt, csakis Tóni stoppos rutinjára támaszkodhattunk. A kocsiból találomra kipattantunk egy kereszteződésnél, és ugyanazon lendülettel egy buszmegállóban landoltunk. Tóni egy pillantással felmérte a megállóban kifüggesztett térképet: emitt húzódik az autópálya, ahova vissza kell jutni bármi áron, és a busz ebből a megállóból láthatóan a megfelelő irányba visz (én ennyi idő alatt még csak a buszjárat számát silabizáltam ki), és íme fékezett is a busz, ne teketóriázz annyit, Elvi, csak előre céltudatosan, be a többi utassal, nem kell itten jegyekkel bíbelődni... Utaztunk a buszon, elvileg a jó irányba, de hogy pontosan meddig, majd menet közben kiderül... körülöttünk nyaralók tömege, méretes bőröndök, akkor kezdődött a szezon a Riviérán, és úgy tűnik, a nyaralásnak ott is ugyanúgy megvannak a kisszerű, kommersz pillanatai, mint csomagokkal cihelődni a tömegközlekedésen... és láthatóan rajtunk kívül még jó néhányan tekergették aggódva a nyakukat, hogy mikor száll fel ellenőr. Ez lenne Nizza mítosza?, töprengtem, vasmarokkal tartva a bőröndöt a kanyarok közepette. Majd Tóni kibillentett a merengésből, pattanunk Elvi megint, a sarkon láttam egy Tourist Info táblát, ott majd eligazítanak; így hát a busz nélkülünk ment tovább.
     Némi séta után meg is találtuk a tourinformot a vasúti pályaudvaron, elláttak térképpel, és készséggel elmagyarázták, hogy éppen arra a villamosra kell szállni, ami az állomás elől indul fel a dombokra, és a végállomásnál már ott a feljáró az autópályára. Felvillamosoztunk hát a nizzai dombokon, a pálmák és a társasházak között, hogy minél hamarabb elhúzzuk a csíkot, és furcsa volt arra gondolni, hogy alig várjuk, hogy a hátunk mögött hagyjuk a várost, holott alant hömpölyög a Földközi-tenger és a híres sétány, ami elvileg kihagyhatatlan. A végállomásnál nem volt nehéz betájolni magunkat, épp az orrunk előtt kanyarodott el a felhajtó, előtte szupermarket és egy gyalogátkelőhely. A zebra az utolsó pont, ahol az autók megállnak, mielőtt nekidurálják magukat a sztrádának. Tóni vázolta a haditervet: én csak nyomogassam szépen a gyalogátkelő jelzőgombját, hogy pirosat kapjanak a kocsik, feltorlódjon a sor a felhajtó előtt, és ő, Tóni abban a pár (talán egy) percben, ami a piros lámpa előtt rendelkezésre áll, odapattan a sofőrökhöz, hogy nem vinnének-e el minket a legközelebbi autópálya-pihenőhöz... Habár a stoppolás java csak ezután jött, utólag visszanézve kétségtelenül ez volt a legabszurdabb helyzet, amibe keveredtünk (stoppolni egy közlekedési lámpánál az autópálya-felhajtó előtt)... Kedves Olvasók, mit saccoltok, mennyi ideig tarthat egy ilyen akció? Egy óráig, kettőig? Fél napig? Ti vajon mit mondanátok kettő még relatíve konszolidált külsejű stopposnak, aki odaszól a piros lámpánál, hogy légyszi, csak a következő benzinkútig? Hogy mennyi ideig nyomogattam a gombot szorgalmasan, és szaladgált Tóni a piros lámpánál fékező autókhoz, legalábbis a kisebb és kopott járgányokhoz (ilyen is akad Nizzában), mert náluk esélyesebb, vagy épp veregette a fejét egy fába feszültséglevezetésként a zöld jelzés ideje alatt? Tizenöt percig. Tizenöt perc elteltével ugyanis felvett minket egy rém kedves fiatal francia pár, belenéztek Tóni szemébe, és igent mondtak, behajtottak a szupermarket parkolójába, segítettek elrendezni a csomagjainkat, és már vittek is. Két PhD-hallgató, az egyik kémikus, a másik biológus. Alig akartuk elhinni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Cannes felé tartottak, visszafele, és annál a benzinkútnál tudtak letenni, ami mellett két órával azelőtt elhajtottunk az előző házaspárral. Látszott rajtuk, mennyire szeretnének többet segíteni, de minket már az is rettentően boldoggá tett, hogy végre haladunk, és ismét láthatjuk a nizzai stadiont az autóból. Kitettek hát a pihenőnél, és megkönnyebbült mosollyal integettünk utánuk, és valahogy jó érzés volt arra gondolni, hogy akad ember, aki kihúzzon a slamasztikából, hogy akad, aki jobb ember nálam (mert bevallom, hogy addig a napig nemet mondtam volna a stopposoknak a piros lámpánál).

 Ismét elhúzunk a nizzai stadion mellett
fotó: Tóni, az országokon átívelő

      A közlekedésben jártas kedves Olvasó nyilván feszülten várja a fejleményeket, tudva, hogy valahogyan még át kell jutnunk az autópálya túloldalára ahhoz, hogy irányba kerüljünk. A pihenő mögött egy park húzódott, és gyerekzsivaj hallatszott, Tóni körbeszaladt feltérképezni a helyet, mialatt én a csomagokkal vártam. Nemsokára azzal érkezett vissza, hogy közelben az átjáró az autópálya felett, csak kerítésen kell hozzá átmászni. Nekiveselkedtünk hát a kerítésnek, átemeltük a csomagokat (jobbára Tóni), felmásztunk, vigyázva lendítettük át a lábunkat a hegyes rácsokon, és hupp, ügyesen talpra érkeztünk. Csak sajnos a kerítést még két további rács követte az autópálya-felüljáró két végén, de persze Tóni erről nem világosított fel előre, jobbnak látta, ha mindig csak az újabb próbatétellel szembesülök... Szóval másztunk, mint a kisangyal (vagy kisördög inkább), majd a felüljárón lehajtott fejjel sunnyogtunk át, nehogy az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamera) rajtakapjon, de szerencsére nem kapcsoltak le, és a túlsó oldalon sikerrel verekedtük át magunkat a másik rácson is (+ a csomag). Végre a megfelelő irányban álltunk, a Nizza előtti utolsó benzinkútnál, még mindig a riviérai örvény kellős közepén, de gazdagabban ama tapasztalattal, hogy minden relatív, és a rossz helyzetet is meg kell becsülni, nehogy még rosszabbra forduljon.
     Dekkoltunk ismét a melegben, illetve felváltva igyekeztünk felhajtani egy fuvart: egyikünk a benzinkút kávézójában a csomagokkal várt, másikunk pedig a verőfényes napon állta a sarat (vagy inkább a betonból sugárzó hőt). A nizzai kalandból okulva szigorúan olasz kocsikra specializálódtunk, most már meg kell lépni az ugrást a határ túloldalára. A Riviéra örvénye nem enyhült, szombat délután négykor még mindig csak befelé szívta a jónépet, az arra vetődő olaszok is mind Nizzába vagy valamelyik másik városba tartottak a Côte d'Azurön, így sajnálattal (vagy anélkül) sorra nemet mondtak. Nem telt el sok idő, fél óra ha lepergett, én türelmesen támaszkodtam a könyökömre a kávézó egyik asztala mellett, amikor jött Tóni, hogy máris megvan a fuvar, kifogtuk az aranyhalat. Meglepetten pislogtam: ekkora mázli csak a nyugodt esélytelenek ölébe hullhat. Két olasz fickó, provence-i nyaralásukból hazamenőben, befogadott a kocsijába. Atyaég, ha nem szombaton, hanem csak vasárnap indulnak haza, vagy épp másik megállóhelyet választanak.... talán időtlen időkre megrekedünk - szaladt át bennem a gondolat, ahogy beszálltam, és ekkor fészkelte be magát a szívembe a bizonyosság, minden rendben lesz a végén. Minden elrendeződik, ahogy kell. Talán ha a hippipár kitesz ennél a benzinkútnál, azóta is itt várunk, míg meg nem érkezik végre ez a kocsi... Így legalább volt közben egy kis action, hogy legyen miről írni.
      Úton voltunk megint, kényelmesen hátradőlve, táblák, szalagkorlát, összevissza előző autók, és ismét a nizzai stadion, és magamban fohászkodtam azért, hogy ne kelljen újra látnom, ne csak aznap, de az elkövetkező néhány hónapban sem, mert ennyiszer épp elég volt. Átadtam magam a felszabadultságnak, mintha valóban kirepültem volna egy fojtogató örvényből, ami régóta megbéklyózott már, és éppen akkor, amikor azt hittem, végleg fogoly maradok, valami csodának köszönhetően engedtek a fizika törvényei. Mosolyognom kellett azon is, ahogy a két olasz fickó rendelésre hozta az "olasz férfi sztereotípiát", akár álmaim ex-latin loverje mellett is ülhettem volna, először a sebességkorlátozáson majréztak, hogy vigyázni kell, nehogy bírság legyen a vége a száguldozásnak, de persze közben becsülettel nyomták neki, ahogy egy olaszhoz illik, vagy amikor Tóni csokoládéval kínálta őket, pironkodva mondtak nemet, mert a vakáció és a habzsolás után most majd a fogyókúra ideje jön el (holott az egyikük kifejezetten keszeg alkatú volt). Egyszer valaki azt mondta, ha a hibáival együtt szeretünk valakit, szeretjük csak igazán, és akkor valahogy nagyon szerettem ezekért az apró gyarlóságokért az olasz férfiakat, kollektíven mindet (nemcsak akkor, egyébként is).
     Elhaladtunk a pazar látkép mellett, ami odafele úgy lenyűgözött, a dombok és hegyek között kanyarogva, ahonnan látni a Földközi-tenger kékjét, mint völgyből megnyíló végtelent.
     S közben az olaszok ontották a szót, és Tóni sem maradt alul, hisz neki is sok kalandja akadt már, olasz vidéken is. Megtudtam például, hogy Milánóban annyi a kocsi, hogy ad hoc módon intézik a parkolást, senki nem kap a szívéhez, ha elállja egy másik kocsi elől a kijutást, vagy rálóg az útra, a járdára; a parkolók mindenféle szabálytalan alakzatokat vesznek fel. Ha a helyzet úgy kívánja, odébb lökik, tolják az útban levő többi verdát, hogy a sajátjuk is beférjen a parkolók közé. Tulajdonképp a parkoló milánói autók a káoszelmélet leggyönyörűbb megvalósulása (legalábbis egy fizikus vagy matematikus nem tud meghatottság nélkül beszélni róluk). A kocsikáosz mindazonáltal felvet néhány gyakorlati problémát, amit a milánói városvezetés egyidőben úgy próbált orvosolni, hogy egyik héten a páros, másik héten a páratlan rendszámú autóknak engedélyezték a közlekedést. Csakhogy e rendelettel épp az ellenkezőjét érték el, mert a furfangos olaszok egyszerűen vettek még egy kocsit páros/páratlan rendszámmal, hogy mindkettő legyen, és végül kétszer annyi kocsi gyűlt fel, mint azelőtt.
     Közben elhagytuk Genovát, végre a hátunk mögött maradt a Côte d'Azur, és megbocsátottam a gonosz tréfát, amit űzött velünk; kibontakozott szívem csücske, az olasz táj, a hegyekkel, a gerincükön büszkélkedő városokkal, a templomokkal, várromokkal. Lassan árnyékba vonta a látképet a lemenő nap (jó pár órát haladtunk, ami olasz tempóval jelentős táv), és amikor megálltunk szusszanni egy autogrillnél, kedvesen azt mondtam az egyik olasznak a hegyek mögött lemenő napban gyönyörködve, hogy számomra Olaszország Európa legszebb országa. Valóban szép, helyeselt, bár egy dolog idelátogatni, és egy másik itt élni, mert a szemük láttára válik rommá az egész ország, fonnyad el, ami virágzott, és ha így megy, csak önmaga kísértete lesz, mint a Forum Romanum. Igen, erről hallottam én is, de nem akartam akkor szót vesztegetni erre, nem akartam beengedni e borús tényt abba a felhőtlen pillanatba, amikor úgy érezhetem, végre megállapodhatok egy lélegzetvétel erejéig. Nem volt kedvem tökéletlenségekkel szembesülni.
       Közben Tóni végigzongorázta magában az opciókat, hol szálljunk ki, és merre vegyük az irányt, legfőképp hogyan kerüljük ki a másik Kharübdiszt, Milánót, ami még a Riviéránál is erősebben szív befelé, és csak a véletlenen múlik, melyik irányban vet ki magából, a megfelelőben vagy egy vakvágányon. Meghánytuk-vetettük a dolgot az olaszokkal, és kiszálltunk egy útelágazásnál, egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés.

Snitt.
       

Hullámok

    Létrejönnek, majd semmivé válnak. Terjednek és áthaladnak, de meg nem maradnak. Energiát szállítanak, definíció szerint. Figyelem őket, és tisztulok. Ahogy a hullámok tovarohannak, egyszer szabályosan, másszor öntörvényűen, de mindig feltartóztathatatlanul, úgy hagy el engem is, ami bennem gomolyog. Mintha elszállítanák a piszkot, ami kivédhetetlenül rám csapódik, vagy amit óvatlanul összegyúrok magamban. Hálával tartozom nekik.
    A hullámokat figyelve megbékélek a gondolattal, hogy elvetélt igyekezet a ragaszkodás. Hogy ami keletkezik, legyen az tárgy, érzés, kapcsolat, hamvába hull az időben. Nem raktározódik el, és nem rakódik le. Egy ideig bennem él, majd - nincs vita - az elengedés jut osztályrészéül. Megkönnyebbülök.
    Talán később visszatér, új formában, egy másik áramlaton.

    Átutazunk - egymás életében, és minden helyszínen, ahol jelen vagyunk. És ez a "van" nem egy helyben állás, hanem hullámzás, élmény szerint.
    

A kiskakas meg a gyémántfényű tenger

     Nem tudom, kedves Olvasók, támad-e bennetek hiányérzet az eddigi marseille-i élménybeszámoló kapcsán, mert bennem bizony - magamat ismerve - támadna. Habár a kikötő környékén keringtünk már, de magát a tengerpartot még nem vettük célba, és hát mit ér tenger nélkül egy mediterrán út. Azt hiszem, számomra a marseille-i tengerpart a Régi Kikötőn túl, a Pharo parknál kezdődik, ameddig szerencsére csak kis része mászik el a Vieux Port környékére tömörülő turistahadnak. A Pharo parkból pazar kilátás nyílik a kikötőre, belátni az egymás hegyén-hátán zsúfolódó vitorláshajók erdejét, a Szent Viktor Apátság szikár késő románkori épületét, a dombokra felszaladó provence-i házakat, majd ahogy továbbhaladunk a park zöld gyepén, alkalmasint mezítláb, bár lehet, inkább az ösvényhez ragaszkodunk, előbukkan az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeuma intim kapcsolatban az erőd vastag falaival, a háttérben pedig egy impozáns katedrális (pardon, de elfelejtettem a nevét). Feltárul minden, amit az elmúlt napokban bejártunk, és már nem hajt a vágy, felfedezni, helyette béke költözik belénk, hogy mind e látóhatárt, ha csak egy villanásnyi szeletét is, és csak a szemünk szűkítette képben, de magunkévá tettük.
     Tisztulok a parkban, magam sem tudom, mitől. A korábbi kapkodó, ideges zihálás lassú, mély lélegzetekké változik. Ilyen érzés lehet, amikor alábbhagy egy asztmás roham, jut eszembe. S a parkban továbbsétálva előtűnik a tenger, izgága hullámaival, néhány sziklás fal szabdalja csak. Cibál a szél, melegít a nap, mert a hét eleji pityergő mediterrán tavasz végül átváltott szikrázó kora nyárba.  Napsütötte pad, párától friss levegő, és a szél kergette, távolba iramló hullámok akvamarin fodrai. Csend; csak a víztömeg morajlása a lábam alól, és a szél rángatta tárgyak, épített elemek vergődése; semmi érzés, vágy, szándék. Jó most a magány. Harmónia.

      A Pharo nem egy néma park, szó sincs róla. Itt zsibonganak a gyerekek, amiről már írtam, a Pharo Villa előtt felállított modern faszobrokon, mint közkinccsé tett játszótéren. Akkora a park, hogy megfér egymás mellett nyugalom és zsivaj. Innentől pedig csak egy ugrás, na jó, pár perc a tenger mentén végigfutó utca. A szél rángat, mint kéz a marionettbábut, csapkod, tépáz, lényegében szopat, gondolom, pedig csak a téli misztrál kisöccse, ahogy hallom. Már éppen rákanyarodok a sétányra, ami a part mentén visz, amikor megszólít valaki a hátam mögül. Nosza, action van, egy helybéli francia fickó, ezt ránézésre meg tudom állapítani, közlöm vele, hogy épp sétálni megyek, és megyek is tovább nyomban, de gyorsan zárja a kocsit, és elkísér, ha igénylem, ha nem; és tulajdonképp jól is jártam, hogy nem hagyott választási lehetőséget, mert még leráztam volna oktondi módon. Mert nemcsak kísér, gardíroz is.
    Itt lakik fent, a dombokon, és ezt alighanem magamtól is kitaláltam volna, ránézésre. A "fent a dombokon" ugyanis a marseille-i elitnegyedre vonatkozik, és a francia úriember úgy jár-kel az oldalamon, peckesen, elégedett mosollyal az arcán, mint kiskakas az olyan szemétdombon, amit beborít a sok gyémánt félkrajcár (pláne, hogy Marseille szemétben igazán nem szenved hiányt). Magyarán a fickó burzsuj. És a kocsi is, amit lezárt, hogy sebesen utánam rohanjon, Porsche. Sajnos csak franciául beszél, így a társalgás akadozó marad és csak hétköznapi témákat érint, pedig szívesen kifaggatnám, milyen az élet a Côte d'Azur puccos felén. Csak annyi derül ki, hogy már a negyvenet tölti idén, de nem talált egy derék hölgyet, és legyint is, hogy a reménnyel már felhagyott, de nem csikar ki belőlem sok együttérzést, mert az ember ölébe nem hullhat minden vigalom. Pláne, hogy amikor megjegyzem, milyen sok Mini futkározik Marseille utcáin, helyeslőn bólogat, hogy ez nagyon trendi így nyáron, nála is parkol otthon pluszban egy fekete.

      Korzózunk hát a marseille-i tengerparton, ő elégedett (önelégültbe hajló) mosollyal az arcán, láthatóan ő a legbüszkébb kiskakas széles e vidéken (velem az oldalán), és tartok attól, hogy észrevétlenül az én arcomra is átköltözött az ő arckifejezése. Játszom az érzéssel, hogy egy csapásra különleges figyelemre igényt tartó személyiséggé avanzsáltam. A szél még jobban rángat, ha lehet fokozni, de én annál boldogabb vagyok, és ha meggondolom, a bőrömet mintha masszírozná, nem túl kíméletesen - kellemes és kellemetlen egyszerre. Bekukkantunk egy útba eső strandra is, kicsi, kommersz és élénk, pont az ilyet szeretem. A kiskakastól megtudom, hogy Marseille-ben négy beach várja a nagyérdeműt, ezek közül az ő kedvence a Cassis-ban levő plage (eszembe jut, hogy Cassis mintha külön település lenne, legalábbis az jött le ottjártamkor, de az ő szemében biztos belemosódik a nagyváros határaiba). A part mentén mindenféle érdekesség akad, a legszelesebb kiszögellésben emlékmű az I. világháborúban elesetteknek, szobor és egyéb díszítő építmény, vendéglátóipari egységek, mögöttük pedig a fürge ritmussal mederbe terelt, illetve inkább kifelé terelt hullámok sora. Végtelenül tiszta ez a nap, úgy érzem.
       Közben ide-oda verdesi a hajamat a szél, a kiskakas hajából pedig kifújta a zselét, nem győzi elsimítani (pedig nem is kócos vészesen). A kiskakas mindig jelzi, hol forduljunk le, hol sétáljunk be valamelyik utcán, mert ott gyönyörű a látvány, például itt a hídról, vagy amott a Corniche táján, és valóban, milyen szerencse, hogy mellém csapódott, mert nélküle minderről lemaradtam volna. Valóban mesébe illő a dombokon felmászó villák sora, alattuk pedig az öbölben sziesztázó kis csónakok; még egy-két luxusszálloda is megfér a látképben. Pálmák és - még egyszer, utoljára - levendulaszínű zsalugáterek. Így volt teljes a marseille-i hét, hogy a város egymás után láttatta minden arcát, utoljára az előkelőt is. S immár ott, ahol a hullámok harciasan ütik a tengerpart betonfalát, a kiskakas, igazítva egyet a drága ing gallérján, amit visel, búcsút vesz tőlem, úriember módjára. Eddig  jött velem, útjaink szétágaznak ezen a ponton.

A melankolikus pszichoanalitikus

     Utolsó marseille-i szállásadónk a kertvárosban él, egymáshoz megtévesztően hasonlító utcák valamelyikében, ahol nagy a csend és sok a fa. A házát keresve szerencsére megkülönböztető jelzéssel bír a rézszínű tábla a kerítésen, J-L. H. psychoanalyste; mindahányszor visszatérünk a napi programból, erről jövünk rá, hogy a megfelelő helyen járunk a kertvároslabirintusban. A szóban forgó úriember ugyanis húsvér pszichoanalitikus, praxissal, több évtizednyi tapasztalattal, a ház alagsorában berendezett rendelővel, ahol két fotel és az analízishez használt dívány (couchsurförök kíméljék) is megtekinthető. Soha nem jártam még pszichoanalitikus rendelőjében, így aztán mindkét ott töltött estén visszafojtott lélegzettel vágok át a szobán a vendégek számára fenntartott alagsori fürdőszobához, megilletődve, tisztelettel, ami egy olyan helyiségnek kijár, ami sok titok tudója, még ha a berendezés poros mivolta arra utal is, hogy ez a rész immár használaton kívüli.
      Lassan az egész ház is használaton kívüli lesz, árulja el J.-L. H. és a látvány, ugyanis a pszichoanalitikus költözés előtt áll. Dobozok, egy-egy sarok tele bútorral, más sarkok meg épp ellenkezőleg, teljesen üresek, és mindent elborított már a por. Nem oszt, nem szoroz néhány további szétpakolt csomag - most minden itt tartózkodó útközben van. A ház immár a múlt utolsó felvonása, a pszichoanalitikusi rendelő felszámolás előtt, a szellemisége új tér felé tart.
      Több szobában egy rakás festmény egymásnak döntve; Eszter nagyon helyesen ismeri fel, hogy házigazdánk keze munkái; nem is igazi pszichológus, akiben nem lappang művészi véna. A rendelőben több doboz szakkönyvvel tele; válasszak közülük bátran, végül Karen Horney valami feminista témájú kötete mellett döntök, franciául, naná, jó lesz téli estékre. Választhatnék akármennyit, mert mind e sok szakkönyvnek kiselejtezés lesz a sorsa, hacsak meg nem mentem; nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom őket menteni.
      Szótlan, de befogadó ez a ház, még így porosan, felfordulva, kibelezve is, mit számít, hogy idegenek járnak a romokon. Mert ez a kupac, ezek a tárgyak valaminek a romjai. Eszter és Tóni, az országokon átívelő sejt itt valami bánatot, fájdalmat, talán gyászt, amit alátámaszt, hogy a pszichoanalitikus bizony sokat iszik, esténként több borosüveg is előfordul, illetve kiürül az asztalon (senki sem próféta...). Mosolyog, társalog, sőt, érdeklődik, figyel teljes valójával (szakmai ártalom), de félig máshol van, illetve tulajdonképp mindegy is, hogy ki van itt vele. Persze kedves ember legyen, akire nem túl kizsigerelő odafigyelni teljes valójával. Közben kiderül, hogy három gyerekéből kettő külföldön, egy valahol egyetemen; az anyjukról nem derül ki semmi. Csak az tuti, hogy küszöbön áll a költözés és a nyugalomba vonulás.
     Figyel, de nem rezdül... borzasztó lehet ez egy pszichoanalitikusnak.
     Még a jobbik eset, hogy figyelni van kire, és úgy érzem, végre kölcsönös a szívesség, mi is teszünk valami jót a puszta jelenlétünkkel, itt egészen egyenlő a mérleg nyelve. Utolsó reggel kivisz minket kocsival a közeli metróállomáshoz, hogy ne kelljen szenvedni a csomagokkal; úgyis fel kell vennie pár embert. És ahogy sétálunk az aluljáró felé, észreveszünk néhány várakozót a lábaiknál nagy hátizsákkal - mérget vennénk rá, hogy ők lesznek a következő turnus a pszichoanalitikus öngyógyító terápiájában.

Közkincs

      2013-ban Marseille tölti be Európa egyik kulturális fővárosának megtisztelő tisztét, bár a Provence-ban önkénteskedő Eszter mesélte, hogy a környező rendezettebb, konszolidáltabb és tisztább városokban élők röhögőgörcsöt kaptak a hír hallatán. Tény, hogy Marseille-nek nincs olyan arca (értsd: egyik arca sem a sok közül), ami beindítaná a magaskultúrával kapcsolatos asszociációkat.
      Eddigi életem során Pécsen és Nagyszebenben kaptam el hasonló rendezvényt, és az élményeim alapján a marseille-i sem volt gyatrább a többinél. Tulajdonképp a szisztéma azonos, csak más-más árnyalatokkal. Természetesen vétek lenne nem megragadni az alkalmat és leakasztani pár millát az EU-ról egy nagyszabású kulturális létesítmény felhúzására (ha jól emlékszem, a pécsi Zsolnay Negyedet nem sikerült befejezni a kulturális évad időtartama alatt). Marseille például egy új múzeumba ruházott be, stílszerűen az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumába (MuCEM), egy termetes üvegkockába közel a Régi Kikötőhöz, amit rendben át is adtak a kulturális évad kezdetén. Az épület közvetlenül a tenger mellett kapott helyet az erőd szomszédságában, a körülötte futó sétányt szinte nyaldossa a víz, és szikrázik a fény az egész konstrukción, ahogy a fénypászmák szikráznak a fodrozódó tengeren. A MuCEM üvegfalán szabálytalanul hullámoznak a vonalak, mintha a tenger kétdimenziós mintázatát bámulnánk, az épület mögött pedig a tenger folytatja a hullámzást háromdimenzióban. Mintha egyazon folyamat különböző szakaszai lennének. A MuCEM a szárazföld utolsó kiszögellése kíván lenni a nyílt vízen, de egy kissé a már a víz is maga - a célja, hogy átmenetet képezzen.

     A kulturális fővároskodás másik célja a közösségi terek felrázása és benépesítése. A Vieux Port előtti téren elhelyeztek egy igen szellemes művet, ami szinte vonzza maga alá a jónépet: néhány tartóoszlopra egy méretes tükröt helyeztek, ami fejjel lefelé visszatükrözi az alatta kavargó színes jövés-menést. Csak kissé hátravetjük a nyakunk, és máris meglátjuk, milyennek látszunk felülről a magunk valójában, no meg a többi ember itt körülöttünk, feltűnik egy eddig ismeretlen szemszög, ahonnan a bibliai mindenható nézne minket, vagy az, akinek a bibliai mindenhatót az egyszeri hívő évszázadokig képzelte. Vajon az egyszeri hívőnek eszébe juthat a tükör alatt a jó magaviselet követelménye? Én mindenesetre rá vagyok kattanva a az építményre, és mások is, ahogy az alatta összeverbuválódott tömeget elnézem. Nem rettent el a visszatükrözés, hogy most aztán felhagyhatok minden illúziómmal, hisz az arcomba ötlik a tökéletlenségem, ha mondjuk zilált vagyok, vagy ha épp rosszkedvű és csúnya (a kettő együttjár), vagy épp láthatóan hiú és kellemkedő. Nem érzem magam sem nagyszerűnek, sem silánynak, pontosabban mondva nem küszködök azzal, hogy hol silánynak, hol nagyszerűnek érzem magam, nincs mitől félnem tehát. "Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete" – írja Oscar Wilde. Máshonnan közelítve a témát: kifürkészni önmagunkat egy életen át tartó felfedezőút kezdete. Hisz csak azt szerethetjük valóban, akit ismerünk, ám szeretet nélkül nem lehetséges megismerni - olvastam eddig vagy öt szerző tíz könyvében.

      Marseille a pénzforrások egy - számottevő - részét nagyon ügyesen önpromóra fordította. Egy komplett pavilon, ráadásul a központi és állandó kiállítás tárgya a mediterrán életérzés, kultúra és maga a város, a látkép, a történelme. A rendezők egyszerűen felkértek kortárs művészeket, hogy hozzanak össze valamit a témára; a szándék átlátszó, és a végeredmény sem túl izgalmas. Persze igyekeztek összegyűjteni minél több megközelítést: akad a dombokon hullámzó és a város felett repkedő 3D-s útifilm, a város történelmét röviden levetítő időszalag, mindenféle képzőművészeti alkotás és kisplasztika; művészetbe csomagolt reklámfogások széles tárháza. Néhány egymás melletti elfüggönyözött fülke, amikben a piros, sárga vagy narancsszínű fotelokba telepedve a Mediterráneum különféle kakofóniáit hallgathatjuk, ahogy egy-egy művész lelki fülével megálmodta: sirályok, hajók, nyikorgó kerítésajtók, robogók esetenként karambolozva; a fülkékhez rövid szöveg arról, amit hang nem ad vissza, a narancsfák illata, füge íze, egy kávézó előtt összeverődött hevenyészett tömeg, amint elharapott franciasággal bonyolít valami ügyletet.

     Leginkább azért szeretem a kulturális főváros rendezvényt, mert lépten-nyomon bele lehet botlani egy kiállításba, egy installációba, szinte minden napra jut program, így valamit csak elkap a látogató a pár nap alatt, amit ott tölt. Megtöltik és felékesítik a tereket, mint a tenger melletti szép Pharo parkot, ahonnan körbejárva rálátni a kikötőre, majd kilátni a nyílt vízre, és ahol a park közepén álló villa előtt elhelyeztek néhány modern szobornak nevezett fából applikált alkotást, amiből mindenre asszociálnék, csak nem a szobor szóra. Pedig szobrok ezek a javából... csak nem terek és épületek díszének szánt, csodálni való testek, amit legfeljebb óvatosan és áhítattal tapogatunk össze (oh, mily grandiózus), hanem az élet sűrűjébe kívánkozó, részévé váló formák. Vagy csak a sok gyerek tekinti életre valónak a faszobrokat, úgy másznak és csúsznak rajtuk, mint játszótéri játékokon, és senki, sem szülők, sem tiltó táblák nem kergetik le őket. Mintha éppen ez lenne a szobor rendeltetésszerű használata, teret biztosítani a gyerekzsivajnak...

      Öröm látni, ahogy a szobrokon utat tör magának a zabolátlan jókedv, nincs pisszegés, vigyázzállás, riasztórendszer (kérem, ez múzeum), helyette nézd, milyen jól lehet itt kapaszkodni, húzódzkodni, még egy bukfenc is belefér, és az se baj, ha a ruha beleakad és elszakad. Ki tudja, talán épp e célból pakolta őket ide a művész... És milyen kár, hogy alapjáraton nem pakolják tele ilyen vicces vagy vicceskedésre alkalmas elemekkel a tereket, hogy a városoknak nem jut eszébe felkérni pár művészt telepakolni. Olyan természetessé és közkeletűvé tenni a művészetet, mint a vajas kenyér. Hol van az megírva, hogy fő funkcióként a közlekedést és a pénzköltési lehetőségek kialakítását kell előtérbe helyezni a köztereken?
     Fejembe veszem - arra inspirált a kulturális főváros -, hogy mostantól másként közeledek azon kevés térhez, amit módom van alakítani (sokan vagyunk, kevés tér jut mindenkire) - komponálok, színharmonizálok, művészetté installálom a sarkot, a tárgyakat, amik a kezeim közé kerülnek, legyen az bármi, kendő vagy növény. Tudatosabban kihasználom a szobába betérő fény útját, hogy mire hulljon, mit járjon át... Lehessen nálam is belebotlani valami szépbe... Átlényegítem, ami semleges, majd visszaalakítom, hisz mégis rendelve van valamire. Art brut a kuckómban; hozzáadott érték.

      Koncertet is kifogtunk; épp ez a kulturális főváros lényege, valami horogra akad így is, úgy is. De nem ám klasszikus zenét - nem is Marseille lenne, ha nem a népre gondolna még a program összeállításakor is. Szabadtéri koncert a központi pavilon mellett (meséltem róla, ez az önpromó helyszíne), és össze kell kaparnom az emlékeimet, olyan rég volt már, május elején, de úgy rémlik, stílszerűen valami afrikai vonal, inkább kommersz, mint kurrens, de persze azért tudtak pár ritmust. Egész szép tömeg kivonult, összejött (ez volt a cél), hisz ez egy prominens kulturális event, egy társasági esemény. Megjelent az afrikai Marseille is, már akik épp ráértek, és nem a boltjukban (pardon, bazárukban) tevékenykedtek, ütötték el az időt; áramlott és vonaglott a party (értsd: a kulturális event), lazán, sallangmentesen, élvezve a lehetőséget, hogy kaptak egy kis EU-s pénzt, hogy kedvükre pöröghessenek.

Kirakat

Paul Cézanne: Mont Sainte-Victoire

(letöltés helye: commons.wikimedia.org)

     Ki nem hagynánk Aix-en-Provence-t, Provence egykori központját, ma kedvelt kirándulóhelyet, amelyre a Sainte-Victoire hegy vet óvó árnyékot. Aix-en-Provence-t úgy mutatták be, hogy egy kis ékszerdoboz, ami hasonlóan viszonyul Marseille-hez, mint Szentendre Budapesthez, ráadásul első szállásadónk mesélte, hogy még bulizni is átjárnak Marseille-ből, így hát a magam részéről komoly elvárásokat tápláltam Aix irányába. Aix alighanem tényleg betölti Provence esszenciájának szerepét... erre abból következtetek, hogy amióta visszaértem Magyarországra, többen is, amikor elbeszéltem, merre jártam, egy nagy sóhaj kíséretében, elrévedő tekintettel visszhangozták: "oh igen, Aix..." - de semmi, semmi más nem szól amellett, hogy Aix-en-Provence hordozna valami tüneményes, megérintő aromát. Számomra nem.

    A város tagadhatatlanul szép. Nem olvastam róla dicsőítő útikönyvpasszusokat, mindazonáltal ilyenek minden bizonnyal léteznek, és elképzeléseim szerint valahogy hasonlóan szólhatnak: A bájos, egymást útvesztőként keresztező belvárosi utcákon csatangolva megcsodálhatjuk a provanszál építészet puritán eleganciáját, elmerülhetünk a homok- és levendulaszín emblematikus kombinációjában, belevethetjük magunkat a nyüzsgő terekbe, hűsölhetünk a terebélyes platánok alatt, vagy épp szusszanhatunk az ezeregy szökőkút káváján, amelyek minden, de legalábbis minden második sarkon frissítő vízcseppeket pumpálnak az utcák levegőjébe. A gótikus óratorony szilárd, ám kecses pontot képez az időben, egyúttal a város gazdag múltját is szimbolizálja. A kultúra szerelmesei ejtsék útba a Pavillon Vendome-ot, amely talán legszebb képviselője a város szépszámú barokk palotájának és kúriájának - az épületben gazdag festménygyűjtemény kapott helyett, kertje pedig kanyargó-hullámzó, formára nyírt fáival, geometrikus elrendezésével a méltán híres francia kertművészet impozáns alkotása. E város és a környező vidék képe beleégette magát híres szülötte, Paul Cézanne retinájába és elméjébe is, és számos festményhez szolgált számára múzsaként. Magyarországról érkezők számára különösen szívdobogtató lehet a helyi Vasarely Múzeum (bár az otthoni, Vasarelynek szentelt múzeumokba jutányosabb áron is bejuthatunk - a szerk.).

      Valahogy így. Hangsúlyozom, a leírtak igazak. Ám ottjártunkkor, és talán ez volt a bibi, május 8-án, a nemzeti ünnepen annyi turista szállta meg a várost, hogy kiszorították azt a sajátos atmoszférát, amire ismerőseim gondolhattak, mély sóhajokat eregetve kebelükből Aixről álmodozva. A bájos és szűk utcákat járva szinte a kirakatokhoz passzírozódtunk a többi kiránduló hömpölygő áramától - mondhatni saját magam tükörképe nyomta ki magamból a szuszt. A boltok természetesen mind nyitva tartottak a jeles ünnepnapon, hisz a turisták csak akkor tudnak tejelni, amikor erre járnak; bolt bolt hátán, vagy étterem, vagy kávézó, mindegy, csak szórd a pénzed - már ha van -, mi más szórakozást találhatna magának a nép egy nemzeti ünnep napos délutánján. Az évszázadokon keresztül jelentős önállóságot élvező Provence büszke fővárosa mára egybefolyó kirakatsorrá vedlett, a korszellemnek lefeküdve a provence-i életérzés helyett zsibvásárjelleget öltött magára.
      Szóval Aix-en-Provence nem férkőzött közel a szívemhez. Sőt, még csak unikumnak sem tartom: építészeti szempontból, pláne időtállásból minden második, de legalábbis harmadik olasz város hasonló nívót képvisel, persze a saját építészeti stílusában, és el tudom képzelni, hogy más, általam ismeretlen vidékek települései is tömegesen képviselik ugyanezt a színvonalat. Csak e más vidékeken esetleg a városvezetés kevésbé ruházott be marketingesekbe és reklámszakemberekbe.

       Elalélnom nem sikerült, de végül csak találtam kedvemre valót. A városház téren, az óratorony és a platánok alatt autentikus virágpiac tarkállott, és a sok turista között sok olyan arcot is látni lehetett, akik érezhetően ide tartoztak (nem lógott róluk fényképezőgép és az öltözékük nem épp kirándulós). Emberek adtak-vettek, megköszöntek, csacsogtak, elköszöntek; a kirakat mögött zajlottak a provence-i mindennapok. A legjobb az egészben, hogy egy utcával arrébb a szomszédos téren következett a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és fűszerpiac, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Tüzes színű és bódító illatú fűszerek sora kis zacskókban, a világ minden országának fűszerei, még paprika is, és persze el kell csábulnom egy kis provence-i keverékre, mégiscsak adjuk meg a helynek a tiszteletet. Érett, orrbamászó sajtok a legkülönfélébb ízesítésben, levendulaméz és persze mindenféle termékek levendulából; dekoratív, Cézanne-festmények részleteivel díszített levendulapárnácskák, hadd kapjanak a turisták igényes szuvenírt. Méretes olajbogyók hat-hét féle ízesítéssel, kedvencem a "preparation de mon pere", "apám receptje alapján", ami valóban ízében hordozza az olívabogyó elkészítésének generációk által felhalmozott és megőrzött tudását, na, ebben végre van esszencia. És ekkor szagot fogok, megcsapja az orrom, igen, kétségtelenül vanília, a gyengém... olyan áron, ami Magyarországon is kifejezetten jónak számít, csakhogy a rúd kétszer olyan hosszú, kétszer olyan vastag és kétszer olyan illatos, mint ami Magyarországon kapható... Feltankolok, naná, és megbocsátom Aixnek az elkurvulást, immár részletkérdés csupán, hogy a város önmagában, a turistahordák nélkül eltartana-e három piacot, mert amúgy még egy piacba belebotlunk majd, a ruhapiacba... Ha magamba tekintek, tudatában vagyok, hogy savanyú a szőlő, amiért egy rakás város szerte a világon rendelkezik ugyanolyan kvalitásokkal, mint Aix-en-Provence, és nem fair, hogy utánuk nem áhítoznak (és nem pörgetik fel a gazdaságukat).

     A felemás hangulatú aixi kirándulást a couchsurfing tette - természetesen - pozitívvá és igazán emlékezetessé. Szállásadónk ezúttal Eszter egyik önkéntes ismerősének pasija/párja (kinek hogy), egy olasz srác, aki Aix egyetemén hallgat filozófiát, és korábban egyikünkkel sem találkozott, csak 5 nappal érkezésünk előtt igent mondott a kérésre, hadd szálljunk meg egy éjszakára. Rém laza és rém barátságos. Csak dobjuk le magunkat, és dobjuk fel a lábunk, ha úgy tetszik, a székre, a szófára, a bőröndök mehetnek bármelyik sarokba, a kajánk meg a hűtőbe, ahol épp üres zugot találunk. Ő maga a kanapéra dől, pontosabban elnyúlik, szétfolyik, alapjáraton ilyen hatást kelt a tartása, de még amikor a bringáján ül, sem látni tőle egyenes vonalat, hullámozva, kiszámíthatatlanul csámborog, vigyázni kell, nehogy a kerék elé tévedjek. Elképesztően szétesettnek tűnik, de valahogy mégis a helyén van (talán épp így van rendben). Sörözgetünk négyesben, hisz mi mást is csinálhatnánk Aixben, és akkor jut eszébe, hogy ne lepődjünk meg hajnalban, amikor a lakótársa hazaér a munkából, bár a lakótárs biztos meglepődik majd, mert elfelejtette felkészíteni a jöttünkre. Vacsorát rögtönöz a fagyasztóból, halat és töltött padlizsánt, ami épp készleten van. Hazafias olasz módjára nem szereti a francia konyhát, sőt, Aix-en-Provence-t sem komálja, mert kicsi és unalmas, de legalább rövid úton el lehet jutni a tengerhez - nem egészen tiszta, hogy akkor minek itt veri el az idejét, de végül is legyen ez az ő gondja.
      Lelkesen meséljük, hogy belekeveredtünk a helyi piaci mindennapokba. Nem érti, mit vagyunk úgy oda, hisz Budapest büszkélkedhet Európa leghíresebb és egyik legnagyobb piacával (ja, a Fővám téri vásárcsarnok, esik le hamarost). Ezen nem állunk le elmélkedni, máris továbblendül a beszélgetés, csak később üt szöget a fejembe, hogy ezzel mondott valamit. Ő alighanem valami olyasmit akart kifejezni, csak - hiába filozófustanonc - nem bontotta ki ilyen mélységig a gondolatot, hogy mit ajnározzuk ezeket a felvágós franciákat, amikor nálunk is van ilyen holmi, ilyen jelenség, és ugyanolyan jó, vagy még jobb az övéknél (ha olasz vonatkozású dolog lenne, akkor magától értetődően jobb lenne a franciákénál). Belegondolva, Budapesten két piactól is negyed óra távolságra lakom, igaz, ezek nem szabadtéri piacok, hanem fedett vásárcsarnokok, és nem mellesleg évek óta hetente itt vásárolok be, nem szupermarketben. Anno gyerekkoromban, a vidéki városban, ahol felnőttem, rendszeresen jártunk anyámmal a helyi ruhapiacra, ami pont olyan szabadtéri, zsúfolt és tülekedő volt, mint amit Aixben végigjártunk, bár talán annyira nem tömött és lábtaposós, mint amelyikbe Marseille-ben belekeveredtünk. És tulajdonképp ismerek egy recycling ékszereket készítő lányt, aki rendszeresen árul bolhapiacokon, egyszer én is elnéztem oda, és megelégedésemre nem kevés külföldi turista akadt, aki lendített egy keveset a vergődő üzletmeneten. És legalább két ruhapiac hangulatú designvásárt tudok Budapesten, ami hetente-kéthetente kipakol, és nem import árut, hanem helyben készült iparművész cuccokat, amelyek mindegyike eléri ötletben és kivitelben a Cézanne-mintás levendulapárna színvonalát.
      Ha mást nem is adott számomra a híres Aix-en-Provence, mint a tanulságot, hogy rájöjjek, esetenként a máshol nem tud többet vagy különbet az otthonomnál (vagy nem jogos mindig kritikusan kevesebbnek érezni az otthonom), és az ismerősben friss szemmel körülnézve feltűnhet, hogy ami máshol tetszett, otthon is rendelkezésre áll, nos, már akkor megérte odamenni és körülnézni. Csak a vanília, a fene vigye el, valahonnan le kell akasztanom egy boltot vagy egy kontaktot, hogy gondoskodjak az utánpótlásról, mert a jövőben nem fogok kibékülni ennél silányabb minőséggel.

Ui.: Tulajdonképp már akkor gyanakodhattam volna, amikor Aix-en-Provence-t a provence-i Szentendreként jellemezték. És ahogy Szentendrére menni akkor esik jól, amikor épp ilyen portékára vágyom, Aix-en-Provence-hoz is olyan hangulattal jó közeledni, ami illeszkedik a hely arculatához.

Mimikri

      Újra és újra rájövök, hogy a tavasz Délen is rapszodikus. Néhányszor előfordult már, hogy az április végét, május első felét választottam egy földközi-tengeri úthoz, mindig azzal a naiv elvárással, hogy nyári melegbe és strandidőbe érkezem (mintha délebbre az örök napfény paradicsomi vidéke nyújtózna), ám ottlétemet mindahányszor meghatározta az ív, ahogy a borongós égtől eljutok a napfénytől duzzadó beachig.

     Ezúttal a pirospozsgás kárpát-medencei kora nyárból csöppentem a pityergő mediterrán késő tavaszba. Marseille-ben szunyókált a város a szemerkélő esőben május első vasárnapján, egy teremtett lélekbe nem ütköztünk jó darabon az utcán; a sokarcú kerületek sokféle arcú lakói csak kinéztek az ablakon reggel, és hagyták, hogy visszahúzza őket az ágy. Az idő beborult kedélye vonakodva hátrált meg ottlétem egy hete során. Aznap is, amikor Cassis-ba indultunk, a Marseille-hez közeli fürdővárosba, kételyeket támasztott bennünk a szürke felhőtömeg, ami ugyan nem tűnt áthatolhatatlannak, de szeszélyeskedésre hajlamosnak annál inkább.

     Cassis felé a provence-i tájban kanyarog a busz, a sziklák mögül valódi provence-i falvak bukkannak elő és bújnak vissza, amiket romantikus regényekhez használnak díszletként. Beleképzelem magam a házakba, a regényekbe, a lelkületbe. A házak szinte beolvadnak a sziklák közé, ugyanazt a homokszínű árnyalatot viselve, mint a kőzet. Tartózkodnak az elrugaszkodott megoldásoktól, és ragaszkodnak a levendulaszínekhez a zsalugátereken, még a zöld zsalunak is levendulaszínű hatása van, mintha ekként mutatnák be áldozatukat a vidék jelképévé és ütőerévé vált növénynek. Egységesek, diszkrétek, összesimulók - ízlésesek.  A provence-iak élik a tájat, és együtt kívánnak lélegezni vele, erről árulkodik számomra a falvak mimikrije; sosem vetemednének arra, hogy megkárosítsák. Vajon csak a szürke idő miatt tűnik álmatagnak a vidék, vagy egyébként sem híve a nyüzsgésnek, töprengek. Ezekbe a falvakba inkább visszavonulni jönnek, mint pezsegni - a pezsgéshez berendezték egy kicsit odébb a Côte d'Azur puccos részét -, folytatom a beleképzelést; megnyugodni jönnek, elmélkedni az élet törött, csorba, egyedien mintázott, néha nehezen egymásba illeszthetőnek tűnő cserepeiről, amik aztán váratlanul egységes felületté állnak össze, ha elég bátrak vagyunk sokáig nézni őket. Azt hiszem, ezekben a falvakban áfonyalekvárt főznek és levendulaszappant készítenek a háziasszonyok, nem kényszerűségből, hanem mert ezeket tartják az élet legörvendetesebb tevékenységeinek. Persze a regényekben mindig jóképű férfiak költöznek a szomszéd házba, de ennyi csúsztatás még megbocsátható (meg miért ne költözhetnének?).

Cassis

      Cassis sem túl élénk az eső lógó lába alatt, de vidám helynek tűnik a kávézókkal, a furcsán csupasz és hullámzó ágú fákkal és a kikötővel. Az öbölben pihenő yachtok fölé a halványbarna, sziklás provence-i hegyek borítanak ernyőt, miként a kanyargó provence-i utat is ők kísérték az előbb. Nem Cassis kedvéért jöttünk ki a nagyvárosból, hanem az útért, ami visszavisz oda. El is indulunk a kikötőtől, a magas kerítések mögé és dús mediterrán kertek közé rejtett villák sora mellett, és ahogy belesek a kerítések résein, látom, hogy azért itt is megengednek maguknak némi humoros túlkapást, levendulaszínű tetőcserepek személyében - sokféle úton megnyilvánulhat a provence-i identitás. A villák tornácai, a kerítések rácsai mögül ezüstkéken felénk kandikál a tenger, megcsillan, mintha kacsintana.

      Elhagyjuk a lakott vidéket. Körülöttünk a nyers sziklák és a darabos provence-i növényzet, örökzöldek, ág-bogak, tüskék, könnyű beléjük akadni, karcolásokat gyűjteni; szívósak, hisz tűrni kell a követ, a napfényt és mindenekelőtt a tépázó misztrált, a kegyetlen szelet, az élet viharait. Nem tanultak simogatni. A sziklák néznek némán, nem bírálnak, hagyják, hogy a magunk módján járjunk az elénk állított akadálypályán; néha azért segítenek egy-egy jól helyezkedő kiálló kővel annak, aki beléjük akar kapaszkodni. Láthatatlanul viselik a sok ezer egymást követő, egymásra rakódott lábnyomot, ki ekként fordult, ki akként csúszott; ha nyomolvasó lennék, talán észrevennék ezt-azt, így azonban csak a magam tudására támaszkodhatok a haladásban.

      Nem a robusztus táj miatt gyürkőztünk neki a gyalogos visszaútnak. A természet, pontosabban a geológia mintha a harmónia utáni vágyát lehelte volna ebbe a partszakaszba: a nyílt tenger felől kisebb-nagyobb öblök mélyednek a hegyek közé, oltalmazó nyúlványai a határtalan, bárhova beszivárgó, mindent kivájó víznek. A nagy nyíltság védett zugai a felfelé húzó, állhatatos magaslatok őrzésében. A helyiek Calanque-nak (kb. völgyes tengerparti öböl)  nevezik e képződményeket, és több túraösvényt alakítottak ki, amik fel-le hullámoznak a bérceken, szikláról sziklára, míg levezetnek valamelyik tengernyúlványba. Egyik öböl vitorlások lelőhelye, és egészen szűk torok kapcsolja az anyavízhez, egy másikból a két szikla szűkítette nyak mögül látszik az egyre szélesedő, kitárulkozó víztömeg; ahány öböl, annyi forma, annyiféle kapcsolódás. Sok történetet láthattak ezek a helyek, morfondírozok, lopakodó hajókat, sanda szándékokat, csonka testeket, jó modor helyett farkastörvényeket. Az öblök és a hegyek befogadták azt is, akiket a város kivetett. Nem ellenkeztek, de ha tudtak volna szólni, sem teszik, mert számukra mind egy, akik az ég alatt pergetik.

     A túra nehéz. A terep csúszós, helyenként ingatag. Átgondolok minden lépést, megfontoltan helyezem a talpam az ösvény alakulásába. Felfelé lihegek, feszítem az erőm, a víz kevés, egyre csatakosabb vagyok az izzadságól; aztán lefelé - mindig a lefelé rejti a legnagyobb buktatót, könnyen magával ragad az elővételezett megkönnyebbülés. Nem itt akarok kisiklani, utasbiztosítást sem kötöttem; de ha nekivágtam, engedelmeskednem kell a hegy törvényének.
    Meg-megállok, befogadni a tájat, kapjak valami szépet, legyen értelme ennek a fújtatásnak. A felhők szétoszlottak, szétkergette őket a fény; próbáltak többször összesűrűsödni, végül elvonultak esőt vonzóbb tájak felé. Virít a nap a hegytetőn, az ég telt kék, enyhítő árnyék sehol. Egyik magaslat a másik mögött honol, szilárdan lecövekelve, mindenfelé sziklák sorakoznak a beléjük kapaszkodó darabos növényzettel. Néhány más lihegő szeli még a rögöket rajtunk kívül, mint eltévedt hangyák a konyhaasztalt. Tartjuk a célt, ahogy a csúcsok is tartják magukat; meríteni akarunk a magaslatból, számolva azzal, hogy aki azt hiszi, magasabbra törhet, az zuhanhat a legmélyebbre. Gyakorolom a figyelmet és a türelmet, remélve, hogy a hegyháton járva közelebb jutok mindahhoz, ami a kövekben összegyűlt, a hegy tömegéhez, amiben elraktározódott a keletkezéstörténet, a talpak formája, léptek iránya (nemcsak emberiek). Leülök és belesimulok, a lehetőségek szerint.


   
     Súlyos számomra a hegyek világa, szilárd és szikár, tömény és tömör; itt nem lehet megúszni féligazságokkal, mindent vagy semmit tesz magáévá, aki a magaslatra tör. Menten belefájdul a fejem. De pont abban a pillanatban, amikor összeroppantana a súly és ami belesűrűsödött, a sziklaláncok mögött feltárul a tenger, légiesen és végeláthatatlanul. Előtűnnek a körbeölelő öblök, mögöttük pedig a nagy nyíltság, ahova tetszés szerint kiáramolhat, vagy ahonnan visszahúzódhat, aki a hullámokat szeli. Oszlik rólam a nyomás, ahogy megérzem a vizet, ami a maga híg módján csak van, létezik, és közben átjut mindenen, eljut mindenhova. Tudom én, hogy kell a szikla, a rendületlen, a hajthatatlan, de én jutni szeretek, mint a lehetőségek szerint kanalizálódó víz. A szikla számára nincs rohanás, a víz számára ellenállás nincs. Türelmes típus mindkettő a maga módján.

      A gerincről nézve egy távolabbi perspektíva is észrevéteti magát: még egy határ húzódik, illetve elmosódik túlnan a kékben. Ég és a tenger mintha átvennék egymás színét, egy árnyalaton vibrálnának, és kettejük elkülönülése, ha egyáltalán, arra a sávra tehető, ahol mintha megnövekedne a közös színkoncentráció. A távolban a kétféle minőség többé nem szétválasztható; momentán ugyan nem adott a lehetőség, hogy belerepüljek mondjuk egy vitorlázórepülővel, de egyébként sem hiszem, hogy ily módon közeledve elérném az egybeolvadás helyét. Állok megigézve, belemerülök, a lehetőségek szerint. És még nem tudom szavakba önteni, mit fejez ki számomra ég és tenger összevegyülése.
      Belemerülök, és úgy érzem, ezen a helyen minden pillanat arra vár, hogy valaki éber figyelemmel belelépjen azért, hogy jelen legyen benne; arra vár, hogy kitáguljon egy jelenlétnek. De örökké itt sem tart, és arra ocsúdok, hogy a többiek már elhúztak, vágtatok utánuk át a hegyháton (a vágtatás természetesen a körülményekhez igazított költői túlzásként képzelendő el).
      Már ereszkedünk lefelé, a hegyek törvényét követve; a tenger fölé magasodó szomszédos sziklafalon mászók csoportja, köteleken lógva, függeszkedve a metszéspontokon; mintha egy képernyő mögött lennének, a felkapaszkodók, a szikla, a tenger, mi meg ideát, aktuálisan soron következők. Egészen lent, a mélyben a kővel-kaviccsal bélelt öblök, és bennük fürdőzők, napozók csoportja. A lábukat lógatják, a hideg vízzel lemossák a forróságban testükre tapadt ragacsot. Ejtőznek, az öböl tágulatát szemlélve, fellélegezve, áhítattal. Szokatlanul parányiak.

Ui.: Tulajdonképp a Földközi-tenger medencéje is egy kiterjedt, sokféle formát tartalmazó öböl.

Az utolsó két fotót Tóni, az országokon átívelő készítette.