A nő illata

"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/

    Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
     Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
    Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.

Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org

     Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia -  és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.

    Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
     Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.

A múzsa

Erátó, a kilenc múzsa egyike, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója

antik római szobor, 2. század, forrás: wikipedia.org

    A nő illata, mágikus pillantása, puhán betakaró hajfürtjei... mind ismerjük ezt, bár nőként mintha a saját mítoszunkat egy tőlünk független káprázatként élnénk meg, különösen amikor átszaladnak rajtunk a hangulatok, a tányértörés és a premenstruációs szindróma.
     Nőnek lenni - számomra - olyan belülről, mintha egy hullámvasúton száguldoznék fel-alá, és a vasúti pályát csapongó érzelmeim alakítanák. Tudom én, hogy vannak kiegyensúlyozott nők, de őszintén, ők biztos ügyesen kontrollálják magukat, és a mélyben bennük is előfordul érzelmi kilengés. Viszont ha kívülről nézem magam, mondjuk a párom szemével, vagy a szembejövő férfiak kitágult pupillájával, mintha valami éteri jelenés lennék, aki olyan érzelmi állapotokat csihol a másik nemben, aminőket nélkülem, az egyszeri nő nélkül nem élnének át. (E rövid eszmefuttatást nem dicsekvésnek szánom: a kedves nőnemű Olvasó is bizton csihol ilyeneket, még ha nincs is tudatában.)
     Mona Lisa, Madame Pompadour vagy Audrey Hepburn sokat mesélhetne arról, hogyan nyomja rá bélyegét egy férfi életére a nő. Ám legalább ilyen sokatmondó, ahogy a nőt magát átgyúrják, átlényegítik további célokra, míg végül a káprázat, ami nem is képezte szerves részét, testet ölt egy különálló formában.
      Nézzünk egy-két példát. Itt van például a közlekedési eszközök gyártása terén igényességükre kényes olaszok ismert bringamárkája, a Bianchi, minőségi gyártástechnológia, tartós és letisztult konstrukció, tudjuk, no meg a névjegyükké vált halvány türkizzöld szín (a celeste). Imhol következik a celeste és a Bianchi összefonódásának legendája...
     Eduardo Bianchi, aki kerékpár- és gépműhelyt nyitott a 19. század végén Milánóban, és néhány év leforgása alatt komoly elismerésre tett szert kerékpárok gyártása terén, szakmai pályafutásának egyik csúcsaként elkészíthette az olasz királyi pár drótszamarát. Sőt, a fenséges mama Signore Bianchira bízta lánya biciklióráit is, és miközben a gyáros tekerni tanította a királylányt, magában sokszor megcsodálta a drága gyermek különleges zöld szemszínét. Heuréka, mi sem kölcsönözne egyedibb varázst a termékeinek, mint ez a türkizes árnyalat! És lőn ötlet és márkaépítés.
     Vagy vegyük az olaszok likőrjét, a ki tudja milyen fák milyen gyümölcséből erjesztett vörös színű Camparit, ami az ízvilág kikísérletezése mellett világéletében nagy hangsúlyt helyezett a marketingre. A márka 150. születésnapjára 3 ismert kortárs képzőművészt (Avaf, Tobias Rehberger és Vanessa Beecroft) bíztak meg, hogy tervezzenek egyedi címkét a limitált számú ünnepi palackoknak. A három művészből kettő az italből kiszűrődő nőies tüzet kívánta a címkén megjeleníteni, és egyikük Nina Simone és Nefertiti alakjából kölcsönözve komponálta meg a rajzot, másikuk pedig a vörös színnel összhangban egy vörös loboncú hölgyben vélte kikristályosodni a Campari-esszenciát. A nő diadala, gondolhatnánk.

     De gondolhatjuk azt is, hogy a világtörténelem során örökösen kihasználnak minket, nőket, nem elég, hogy a testi adottságainkat, még a kisugárzásunkból is profitot nyernek, és nem létezik olyan passzus az emberi jogi törvényekben, ami alapján pert indíthatnánk, ha esetleg tolakodónak találjuk, hogy alapanyagot csinálnak belőlünk. És jogdíjat sem szedhetünk az ihletosztogatás után, a fene vigye el.
      A nő köszönje meg a méltatást, és sütkérezzen a kivételes figyelem sugaraiban - vághatnak vissza a művészek. Tulajdonképp egyetértek: az udvarlók és rajongók, habár legtöbbjük nem ismeri valójában szívük hölgyét, mert egy pillantásba igény és alkat szerint mindent belelátnak, a bennük gyúló érzésekért és inspirációkért cserébe fizetség gyanánt egy fontos dologgal ajándékozzák meg a múzsát: önbizalommal.
     Mit lehet tenni: a múzsa teljesítse kötelességét, vagyis létezzen továbbra is, ahogy eddig, és nyugtázza elégedetten a bókokat. Ha van egy kis ideje, gondolkozzon el arról, ki ő valójában a mélytűzű pillantás mögött. És ne adja fel a reményt, hogy élete során jön egy-két férfi, aki nem belelát a tekintetébe, hanem mögé.
      
    
     

A 2013-as Verdi-emlékév tanulságai

    A tavalyi évben múlt 100 éve, hogy Giuseppe Verdi magára öltötte porhüvelyét, hogy aztán hosszúra nyúlt életútja során széthintsen valamennyicskét a benne kavargó zenéből. Ezen emlékezetes születés alkalmából az Olasz Kultúrintézet olasz kulturális évadot hirdetett kis hazánkban (és feltételezem, egyéb helyeken is).
     A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
     Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
    Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...

     Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
     Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
     Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
    Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.

http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/

Sikk

     Ha valaki francia földön születik, származzanak bármilyen náció közül a szülei, akkor franciának számít - mesélte anno franciatanárom. Sőt, amint valaki megkapja a francia állampolgárságot, automatikusan belép a francia nemzet soraiba - tette hozzá. Látszott, hogy nagyra tartja ezt a gyakorlatot, mint a franciák nyitott, befogadó habitusának bizonyítékát.

      Franciaországba aztán jöhetnek a bevándorlók, és jönnek is, szó se róla. Említettem korábban, hogy Marseille-t nevezik a Maghreb fővárosának, no meg hogy Eszter szerint Marseille Afrika egy pontja Európában (vagy hogy is fogalmazott?), ez az a pont, ahol minden afrikai sikeresen megvetheti lábát az öreg kontinensen. Boltot nyitnak, üzletelnek; a bevándorlónegyedeket kihagytam, amikort ott jártam, így nem tudom, mivel foglalatoskodnak még, mindenesetre az ő számlájukra írják a rossz közbiztonságot.

     S ez még távolról sem az összes szín a palettán. Tóni, az országokon átívelő - talán emlékeztek még kedvenc főhősünkre, kedves Olvasók - küldött nekem egy írást az elmúlt évek francia nemzetiségi politikájáról (a címe: Francia nemzetiségi  politika az elmúlt években; fájdalom, szerző és egyéb hivatkozási pont nincs a szövegben). A cikk szerint Franciaországban hemzsegnek a kisebbségek: bretonok, németek, korzikai olaszok, flamandok, baszkok, katalánok (úristen, csak ki ne hagyjam valamelyiket), ehhez jön még 5 millió muzulmán, ám a nemzeti kisebbség fogalma jogilag ismeretlen az országban. Aki Franciaország területén születik vagy állampolgárságot nyert, az automatikusan francia, a cikk szerint azonban a francia nemzethez tartozás joga = franciásítás. Vagyis hiába tartod magad bretonnak, katalánnak, arabnak, az anyanyelved hivatalosan francia, a történelmed a francia történelem, az ételed a francia konyha remeke stb. Ezáltal válik Franciaország a kisebbségi elnyomás mintapéldájává.

     A számomra ismeretlen szerző ezt a gyakorlatot a francia forradalom idejére és a jakobinus diktatúrára vezeti vissza. A Bourbonok nemigen törődtek alattvalóik nemzetiségével, nekik elég volt a maguk franciasága, ám jöttek a jakobinusok, és kétségbeesetten látták, hogy az ország sok lakosa a nyelvi különbségek miatt, illetve a francia nyelv ismeretének hiánya miatt nem szerezhet tudomást az őket megillető jogokról. A francia nyelv kötelező ismerete így vált a szabadság, egyenlőség, testvériség eszközévé és zálogává, illetve a mindenkit megillető állampolgári jogok biztosítékává. Franciaországban azóta is él a polgári nemzet fogalma: az államhoz tartozás biztosítja nemcsak az állampolgári jogokat, hanem a nemzethez tartozást is. Mondhatni az állampolgári jogok magukban foglalják a nemzethez tartozás jogát, a francia nemzetet pedig a francia nyelvvel kötik össze. A francia állam garantálja a testvérekből álló francia nemzet minden tagjának az egyenlő jogokat és a szabadságot, és hogy még véletlenül se kallódjon el senki, a legjobb, ha mindenki egységesen franciául beszél (hogy érthetnéd meg a jogaidat a francia törvényekből, ha nem tudsz franciául, ha???).

      A gyakorlat azóta sem változott. A francia állam minden bizonnyal felismerte, hogy egy csomó nyűgtől megkíméli magát - például kisebbségek parlamenti képviseletének kérdése stb. -, ha hagyja a nemzetiségi politikát a maga nemlétezésében (mert hát mivé lenne Franciaország ereje, ha feldarabolnák az egységét). Persze így is generáltak maguknak egy-két problémát, hisz azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudni, megindult a harc a kétnyelvű helységnévtáblákért, majd elkezdték alapítgatni a kisebbségi nyelvű iskolákat, ráadásul a korzikai olaszok megpróbálták elszakítani Korzikát az anyaország testétől, és még a muzulmánok is jöttek a vallásukkal meg a fejkendős asszonyaikkal, akiket látványos "másságuknál" fogva képtelenség volt asszimilálni az egységes és egyforma Franciaország képébe. Tehát folyton kilóg a lóláb.

      Számomra, a kis magyar nemzet leányának számára van a történetnek egy további tanulsága is. Ha összevetem a hazai nemzeti hovatartozási kérdést a franciáéval, érzek egy érdekes interpretációs különbséget. Az itthoni helyzetet úgy foglalnám össze, hogy léteznek bizonyos áramlatok, amelyek - számomra - azt sugallják - némi erőszakos felhanggal -, hogy aki nem esküszik fel a magyar nemzeti jelképekre (nyelv, történelem, turul stb.), az idegenszívű, és nem hazájához hű magyar. Ezzel szemben a franciák milyen elegáns és rafinált köntösbe burkolják ugyanezt: gyere körünkbe, és tied a jog, a szabadság és minden lehetőség, mit csak az ország kínál. Cserébe fogadd el ezt meg azt, építsd magadba a francia kultúrát, és élj, ahogy a franciák élnek, de milyen csekélység ez ahhoz a bőséghez képest, ami rád vár! Ugye-ugye? Azt hiszem, ezt hívják diplomáciának. És sikkes megoldásnak, amiről olyan híresek a franciák.

       

A "h", ami nincs és mégis van

     A "h"-t nem ejtik a franciák, tanultam anno franciaórán. Kiírják díszként, talán megszokásból, hagyománytiszteletből, vagy mert ciki lenne, hogy más népek használják, ők meg azt sem tudják, mi fán terem ez az izé. Később mégis az az érzésem támadt, mintha a franciák "h"-t ejtenének minden szóban, mintha hozzátoldanának egy "h"-t szinte minden mássalhangzóhoz. A "t"-k, de főleg a "p"-k után állandóan felbukkan a "h" hang, olyan szervesen, hogy fül meg sem hallja már, mert teljesen beolvadt a környezetébe. Hadd engedjek meg magamnak egy kis gonoszkodást, hogy a sok "h"-val pumpált "p"-től olyan köpködős hangzása van a franciának, de egy francia megengedheti magának, hogy köpjön a világra, hisz azzal, hogy franciának született, minden önmagába vetett kételyt kipipálhat. Elnézést, kihagyhatatlan élc.

     Gondolkodtam mostanában ezen a jelenségen, hogy valami van, és még sincs. Hogy valami annyira beépült, annyira nem emelkedik már ki, hogy észrevehetetlen. Mint a francia "h". Anno az egyetemen, a pszichológia szakon egyik tanárom tett egy megjegyzést, hogy a pszichológusnak kutya kötelessége felismerni mások elhárításait, a sajátját nem, de másokét igen. Ez a hozzáállás annyira megdöbbentett, mi tagadás, elborzasztott, hogy sok egyéb tényező mellett egyik okává vált annak, hogy diplomázás után évekig nem akartam pszichológusként dolgozni.
     Sajnos később rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy nem vagyok pszichológus, még nem kerülöm el a pszichológusok legfőbb csapdáját. Tény, hogyha az embernek olyan szakmája van, legyen az bármi, hogy osztja közben az észt - ami minimum übermensch-sé érdemesít -, akkor rém könnyű vakká válni a saját gerendákra, mert mások szálkái valahogy kirívóbbak. Viszont attól függetlenül, hogy szeretnénk magunkat jobb embernek hinni másoknál vagy sem, mindannyian megfutjuk ezeket a köröket.
     Milyen köröket? A "h" alapesetét, ami van is meg nincs is, pontosabban úgy van, hogy első blikkre nincs, egy kis odafigyeléssel viszont meghallható, meglátható. Például egy kollégám állandóan nárcisztikus (pszichológus)kollégákat lát maga körül (a posztgraduális képzésen meg a számos mentálhigiénés intézetben, ahol dolgozik), és mivel én ezt a túltengést nem tapasztaltam a szakmában, arra jutottam, hogy ő érzi magát picinek mások között, nem pedig objektíve sok körülötte a nagy egójú, vagyis nárcisztikus ember. Vagy aki másokkal arrogáns, lekezelő, közben úgy mellékesen megjegyzi, "elképesztő brutalitásban él" (értsd: agyonhajtja magát a munkában), az belül nyúzza-tekeri magát kínzóeszközökkel, és a saját brutalitása sugárzik ki - az már a dolog pikantériája, ha az illető segítő szakember, és vannak is páciensei.
     A "h" alapeset gyökere, hogy másokat látunk, magunkat nem - egyszerűen így vagyunk összerakva anatómiailag (is). Ezt a vakfoltot nevezte C. G. Jung árnyéknak. Az árnyék egyik sajátossága, hogy magunkban utáljuk, szégyelljük, és amikor másokban észrevesszük, mert másokban mindig észrevesszük, akkor roppantul idegesít. A másik sajátossága, hogy úgy belénk ivódott, hogy a saját látóterünkből kiesik, mások számára viszont gyakran nyilvánvaló, hiszen megnyilvánul abban, amilyen a minket körülvevő közeg, másrészt kihallatszik mindenféle megjegyzésből, elszólásból (szoktam is morfondírozni, hogy írom, írom ezt a blogot, és egy élesebb szem már kiolvasta belőle az összes gyengeségem).
     Nyilván adódik a kérdés, hogyan oldjuk meg a "h" dilemmát, vagyis hogyan vegyünk észre valamit, ami mások számára evidens bennünk, viszont annyira hozzánk nőtt, hogy nekünk fel sem tűnik? Sajna ha választ adnék erre a kérdésre, akkor osztanám az észt, és elindulnék az übermenschkedés felé. Szerencsére erre semmi szükség, mivel a válasz már szóba került az iménti szösszenetben.
     Ami viszont elszomorít, hogy pont azáltal válok übermensch-sé, hogy ilyen erőkkel igyekszem elkerülni... Ördögi egy kör ez a pszichológusszakma.

Ui.: Tudom, hogy nemsokára karácsony, de mivel ilyesmiken jár mostanában az eszem, ezért lett ez a nyersanyag a szöveghez. Kedves Olvasók, fogadjátok szeretettel a pszichológiai gyorstalpalót.

Liaison

      Vajon az egyszeri franciában, amikor a liaison szót használja, felötlik egy-két sikamlós gondolat legalább tudat alatt? Elvégre a liaison mindenféle-fajta viszonyt jelent... Például a francia nyelvben azok a szóvégi mássalhangzók, amelyek egyébként némák, meghúzzák magukat, mintha ott se lennének, amikor magánhangzóval vagy néma h-val kezdődő szót előznek, hirtelen megnyilvánulnak, hírt adnak létezésükről, vagyis kiejtendőnek minősülnek. Hozzátapadnak, hozzákapcsolódnak az utánuk jövő szóhoz, mintegy megkönnyítve a két szó közti átjárást a nyelv számára. Ez a hangkötés, vagyis a liaison egyik alapesete.
      Aztán van ugye a másik fajta liaison, maga a liezon, ami kiejtve is annyira szexi, hogy hangutánzó szónak is beillik; az is rájön a jelentésére, akinek nincs hozzá franciás előképzettsége. Definíció szerint légyott, szerelmi viszony. Egy titkos-tiltott románc, amiről - főleg a tizenkilencedik században - az egész társaság tud, a konvencióknak engedelmeskedve mégis mindenki úgy tesz, mintha nem látna és hallana semmit, és az elkövetők is úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Majd az 1960-as években a szexuális forradalom hatására a liezonok titokzatosságát felváltja a közeledés és a közösülés nyíltsága, maga a szó pedig - legalábbis a magyar nyelvben - divatjamúlttá válik. Nyilván örülünk, hogy immár nem szükségszerű a bujkálás, a meg nem történtté tevés; igaz, ma már nem liezonjaink vannak, hanem kavarásaink, szexpartnereink, rossz esetben házasságtöréseink. Párkapcsolataink vannak, kihirdetett kéz a kézben járás. Mintha kikopott volna a sikamlós íz, eltűnt volna a sejtető kacarászások romantikája.
      Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy az egyszeri francia tudna nekem mesélni mindenféle pikáns modern liaison-sztorit, vagy akár még a hangok közti liaisonról is úgy beszélni, hogy egy egészen másfajta liaison jutna eszembe (kettő közti átjárás a nyelvnek, meg a hozzátapadás reménytelen bolond szerelemtípusa és hasonlók).
     A liaison mindenesetre csak átalakul, de sosem veszti el önmagát, bármilyen formát is öltsön, mindig ugyanazt képviseli a világban. A megfoghatatlan valami, amit liaisonnak nevez a francia, segít, hogy csökkenjen köztünk a távolság. Segít áthidalni az elszigeteltséget.

Inspired by Eszter

Rések, nyílás/zárók

"Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta..., a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz, vagy a könnyű?"
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/

     Arra vágytam, hogy könnyedén, gondolatok súlyától nem nyomva és háborgatva végighullámozzak Marseille-en és Provence-on; felkapjak, megízleljek és elejtsek élményeket, félúton a turizmus és a helyismeretszerzés között. Aztán észrevétlenül, apránként belecsúsztam. A fejlemények akként alakultak, bontakoztak egymásból, hogy az újabbnál újabb helyzetekbe lépve valahogy elhagytam a komfortzónámat. Sőt, anélkül, hogy elhatároztam volna vagy magamban felkészültem volna rá, inkább tudat alatt, egészen velős kérdésekkel is szembe kellett néznem. Belecsúsztam a nehézbe, finoman belebillentem, ám ez nem járt együtt azzal, hogy szenvednem kelljen. Na jó, csak egy picit.
     Máig hihetetlen, hogy hat napon keresztül idegeneknél vendégeskedtem, a vendégeskedés teljes értelmében. Amolyan furcsa vízióként tudnám leírni, hogy létezik egy láthatatlan közösség, a kanapékínálók és kanapékeresők szövetsége, akik várják és beengedik magukhoz a világot, vagy épp felkerekednek és nekiindulnak, bízva abban, hogy lesz valahol egy üres szófa vagy matrac nekik fenntartva, (ezek a szerepek átalakulnak egymásba, persze), és ebben a közösségben egészen más viszony kapcsol a többi emberhez. A másokba és a világba vetett bizalomnak egy általam eddig nem ismert szintje. Mert a kanapékínálókat és -keresőket csak annyi köti össze, hogy épp egy helyen vannak a világban, az egyik arra jár, a másik ott él, de ez a nüansznyi egybeesés elég kötelék a befogadáshoz.
      Persze a dolog nem úgy ment, hogy egyszer csak azt mondtam: "Szezám, tárulj", és lőn a csoda az életemben. Inkább azt gondoltam, hogy jó-jó, megpróbálom, mert itt ez a kényszerhelyzet, hogy olyan szoros a büdzsé, hogy ha nem próbálok ki alternatív megoldásokat, vagyis nem próbálok meg pusztán mások szívességére támaszkodni, akkor el sem érdemes indulni, viszont mivel mégiscsak idegenek, nem árt résen lenni, mert ki tudja, ki fia-borja, és milyen a másik ember személyisége és szándéka. Ezt rögzítettem magamban a marseille-i pályaudvaron várva.
     Résnyire nyitott ajtóval azonban nem lehet couchsurfölni, sem stoppolni. Amint belenéztem az első szállásadó szemébe, aki begyűjtött a pályaudvaron, rögtön éreztem, hogy minden rendben, hogy jó lóra tettünk, és kijjebb tártam az ajtót. És minél kijjebb tártam az ajtót, annál több jött be cserébe, remek egyéniségek és nekem juttatott jó cselekedetek özöne. A komfortzónával együtt közben elhagytam régi sztereotípiákat is: például nem egy gendarme-ot ismertem meg, hanem egy embert, aki amúgy gendarme, és meglepve tapasztaltam, hogy míg az előbbi képhez hozzátartozik egy gumibot, addig az utóbbihoz nem, és mennyivel jobb az utóbbival találkozni, mint az előbbivel (a gumibottal kapcsolatos teljes igazságot persze nem ismerem).
     Rájöttem, hogy teljesen más látkép tárul elém, ha kitárom az ajtót, mint ha csak résnyire engedem; és hogy a látásmódom rajtam múlik.
     Ahogy haladtunk előre a tíz napban és az országok között, végül már nemcsak egy újabb fotelben vagy autósülésen foglaltam helyet, hanem az érzésbe is egyre biztosabban süppedtem bele, hogy a világ - úgy általában véve - barátságos hely, és lehet rá számítani, hogy a megfelelő módon rendelkezésünkre bocsátja részeit, ha szükségünk van rá (ahogy majd minket is mások rendelkezésére bocsát). Már amennyiben igent mondunk rá, és integrálódunk a szövevényeibe. Megízlelve ezt az érzést, hol a könnyebb utat választva, hol a nehézre térve, talán egyszerre járva mindkettőt, elindultam a kötődés felé.

Ui.: Emlékeztek, kedves Olvasók, a zongorázással kapcsolatos hiányérzetre? Jelentem, azóta zongoraórákat veszek...  

A konzumerizmus után

     Ha egyetlen mondattal megpróbálnám (és meg is próbálom) megfogalmazni, mi volt a hektikus marseille-i út tanulsága, azt mondanám, hogy ami kezdetben a legnagyobb hátránynak, sőt gátló tényezőnek tűnt, az vált végül a legnagyobb előnyévé. Vagyis, hogy ez egy low-budget trip volt. Amit pénz híján nem tudtunk a szokásos úton-módon biztosítani magunknak, szállást hotelben és repülőjegyet, ahhoz emberek jóindulatára támaszkodva jutottunk hozzá. Végül arra jöttem rá, hogy egy szálló vagy egy foglalt jegy megkönnyítették volna ugyan a dolgunk, ám sterilebbé tették volna az utat, így azonban óhatatlanul mélyebbre merültünk a hely szövevényében, jobban megközelítve a zajlást és a benne részt vevő alakokat. El kellett érnünk őket, mert csak ők segíthettek hozzá, hogy legyen hol álomra hajtani a fejünk, aztán előrejussunk a hazaúton.
     Nem mondhatom, hogy alapesetben szomjaznék a pénzre. A pénz tisztán szükséges dolog számomra. A pénz olyan a megélhetésben, mint az önértékelés a személyiségben - szoktam mondani -: ha túl kevés van belőle, az is gond, mert cselekedeteinket és kapcsolatainkat a hiányok betömögetése mozgatja, ha meg túl sok van, betegessé válnak a tendenciák, felfuvalkodunk. A pénztelenséggel nem volt nehéz megküzdeni útközben (addig a szintig egész könnyen együtt lehet vele élni, ha szurolt belénk némi lelemény, amíg nem sérülnek az alapvető létfunkciók, magyarán kajára telik), és a meglepetés erejével bírt, hogy amint feladtam a pénzzel kapcsolatos elvárásaimat, berögződéseimet, rövid időn belül milyen sokat kaptam cserébe. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy a "menjek, ne menjek?" őrlődése nem az objektív körülményeim miatt motozott bennem, hanem a félelem okán, amit magam gyúrtam a körülményeket kétségbeejtőnek értelmezve.

     Mindezzel nem fogalmaztam meg semmi egyedülállóan formabontót. Néhányan amolyan neohippiként arra teszik fel az életüket, hogy kiutat találjanak a pénzalapú rendszerből. Ilyen például Mark Boyle, aki megkísérli, a szó legszorosabb értelmében vett kísérletként, pénz nélkül élni. Sutba dobta a bankszámláját és a hitelkártyáját, leleményesen megkereste a módját, hogyan maradjon fenn nélkülük. Adományként hozzákerült egy lakókocsi (még a pénztelenséghez is kell indulótőke), amivel egy biogazdaság mellé parkolt, és az "ottlakásért" cserébe heti három nap dolgozik a farmon, ezáltal a saját élelméről is gondoskodik. Folyóban fürdik, a természetben talált alapanyagból készít szappant és fogkrémet (ez utóbbit ánizskaporból és halcsontőrleményből), és az angolvécét komposztvécére cserélte. Biciklivel közlekedik (a bringa nem eszik benzint). Elektromossághoz egy napelem segítségével jut, amit még a kísérlet megkezdése előtt vásárolt, és a biogazdaság internetét használja, hogy kapcsolatban maradjon a nagyvilággal, az internethasználatért cserébe pedig hagyományos foglalkozásokra tanít gyerekeket a farmon. Közben telik-múlik az idő, már csak azért is, mert a modern technika nyújtotta könnyítési lehetőségek nélkül jóval több időt igényelnek az olyan alapvető tevékenységek, mint a közlekedés, a mosás, vagy pardon, a szarás, mert ugye egy komposztvécét nem addig tart kiásni, mint lehúzni egy angolvécét. Közben azonban más problémák maguktól megoldódtak: Mark - megszabadulva a kétes eredetű élelmiszerek okozta gyomorbántalmaktól és a tunyító irodában üléstől - a természetes terményeket fogyasztva és a sok testmozgás hatására (a biciklizés és a mezőgazdálkodás is edzős műfaj) kicsattan az egészségtől. Jelenleg pedig azzal van elfoglalva, hogy másokkal együttműködve létrehozza az Egyesült Királyság első freeconomic közösségét.
     Nézzünk egy másik példát, lelkes lokálpatrióta módjára egy hazait. Már korábban hallottam egy-két anekdotát, aztán egy cikkbe is belefutottam a kis somogyi faluról, ahol önfenntartó ökoéletmódra rendezkedtek be az őslakosok és a beköltözők. A pénztelenséget ugyan nem tudták maradéktalanul megvalósítani, de azért törekednek rá becsülettel: az élelmet egyrészt ki-ki a saját háza táján termeli, másrészt a gabonát a közösség együtt termeszti és őrli meg, majd minden család kenyeret süt a saját házi tűzhelyénél. Ha felesleg képződik, beindul a cserekereskedelem. Fával fűtenek, igyekeznek megújuló energiából áramot csiholni, és tartózkodnak a modern vegykonyhák termékeitől (vagyis nem járnak drogériába, hanem maguk készítenek tisztító hatású szereket). Gondolom, nem meglepő, hogy a napi nyolcórás munkába sem soroztatják be magukat. De ha nem foglalkoztatja őket senki, vajon mivel foglalkoznak? Sajtkészítéssel, gyógynövénytermesztéssel, méhészkedéssel, kézműves tevékenységekkel.
     Valahogy így... Bevallom, nemhogy Mark Boyle-lal nem beszéltem, de egyelőre a Somogy megyei faluba sem zarándokoltam el terepszemlét tartani, szóval ezeket az infókat - pletykának kell tekinteni. Ami viszont tuti, hogy hála égnek a megrögzött konzumerizmus nem a fejlődés egyedüli útja, ezt most már tudom. Másra is lehet alapozni, mint a pénz, illetve hogy a pénz adta biztonság, ami a gazdasági buborékokkal együtt úgyis kipukkan, csak valami furcsa illúzió, ez egyre nyilvánvalóbbá válik, a pénz immár csak egy szám a bankszámlánkon, ami különféle tranzakciók hatására ingázik. Ám jelentem, ez az  illúzió elengedhető anélkül, hogy belepusztulnánk. Sőt, abba pusztulunk bele, ha megrekedünk és ragaszkodunk a régihez, ami már megfojt. Ugyan az átalakulás, egy krízisből való felívelés nem mehet végbe anélkül, hogy megjárnánk a halál pillanatát (megszűnne az előző létezésmód), de aztán az élet megy tovább, halad, áramlik, és közben kibontakozik, teret hódit az új. Reméljük. Ámen.

Ui.: Remélem, valahol, valamikor születik majd egy olyan bejegyzés is, amit nem a pénziszony írat velem, hanem az afölött érzett lelkesedés, hogy a pénz mennyi hasznos és üdvös cselekedetet tehet lehetővé.

http://www.theguardian.com/environment/series/moneyless-man
http://www.origo.hu/nagyvilag/20130516-elet-penz-nelkul-mark-boyle-kiserlete.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Mark_Boyle_(Moneyless_Man)
http://www.pozitivnap.hu/belfold/a-hazai-kozosseg-ahol-penz-nelkuli-vilagot-probalnak-teremteni