Paradicsom

    

Giorgio de Chirico: Piazza d'Italia

Toscana az idővel olyanná vált számomra, mint egy álomkép. Fel tudom idézni a színeket, az illatokat, a fényt, és táplálnak ezek a jelenetek. S ezzel nem vagyok egyedül... Alighanem a több tízezer turista, aki a toscanai dombokat, a kővárosok utcáit rója, és elragadtatott élménybeszámolókat ír blogokra, úti magazinokba és útikönyvekbe, hasonlóan érez.

Amikor megvettem a repülőjegyet a "szomszéd városba", nemcsak egy fizikai helyszínre vettem jegyet, hanem egy mitikus helyre is, amelyet behálóznak a Toscanával, az olasz vidékkel kapcsolatos asszociációk, az előttem itt járók benyomásai, amelyekkel festményeken és regényekben találkoztam. Az élmények rengetegébe vettem jegyet, amelynek hívószava: Itália. Amikor érvényesítették a beszállókártyámat, a tiszta fény vidéke és a szépség hőforrásai felé lépkedtem.

Minden lépéssel eltávolodtam attól a fizikai helytől, ahol a hétköznapjaimat élem. Eltávolodtam a hétöznapok érzésétől... az esős ősztől vagy épp a téli fagytól (épp hol jár az év kereke), az utcákon és utakon siető, nyűgös és dühös emberektől, a napi bosszúságoktól. Arra, hogy éreztem magam Toscanában, vajmi kevés hatással bírt az, hogy történetesen Firenze tele volt egymás lábán taposó turistákkal, vagy ott is értek bosszúságok, például hogy késett a vonat. Mert, valahol mélyen, semmi sem rendíthetett meg abban a meggyőződésemben, hogy én most a Dél magasztos, ragyogó (varázslatos, festői stb.) paradicsomában járok. S ennek a hitnek és érzéshalmaznak a forrása én magam voltam, nem az olasz táj – és vagyok azóta is.