A látszat - fontos. Ez ki tudja, mióta így megy, és még egy ideig így lesz, akár tetszik, akár nem. Más kérdés, hogy hol milyen látszatot tekintenek előnyösnek. A skandináv megjelenés visszafogott: egyszerű sportcipő, farmer és lezser blúz/pulóver. Semmi kilengés, csak egyszerű formák. Az ilyet Olaszországban alighanem slamposnak tekintenék, mi ez a lógós hacuka, ami semmit nem sejtet az alakból. Skandináviában nem menő dolog mindennap Gucciban feszíteni; amíg ott voltam, többször hallottam a dánokat a rongyrázáson élcelődni; mert rongyrázás ott is akad, csak épp nem követendő példa.
Bezzeg... Az olasz divat nemcsak az olaszok fejlett szépérzéke miatt nőtte ki magát azzá, ami, hanem mert nagyon is megvan rá az igény és a fizetőképes kereslet Olaszországban, utóbbi főleg az ország északi részén. Ha a divattal kapcsolatban létezhet egyáltalán ilyen megállapítás, hát az olasz divat pont a skandináv ellentéte. Én úgy látom, az olasz módiból nem annyira a kifinomultság és a sikk sugárzik, mint mondjuk a franciából, és nem a tarka játékosság, mint a spanyolból, hanem imád flancos megoldásokban tobzódni. Őszintén szólva nálam időnként a csicsa határát súrolja. Legyen a ruhán valami, öv, csat, mindegy, csak csillogjon, és adja hírül, hogy viselője mily feltűnő (és kitűnő) egyéniség; nem lehet nem észrevenni. Egy jó autó pedig hallatszódjon hetedhét határon át, ugyanabból az okból, amiért egy női kollekció fénye világítsa be a mélykék déli éjszakát.
Van abban valami disszonáns (hol elszomorító, hol megmosolyogtató, hol kísértésbe ejtő), hogy a csillivilli ennyire egyenértékű a nagystílűséggel; miért nem pl. a nagylelkű számít nagystílűnek? A gyémánt magas értékét nemcsak kvalitásainak köszönheti, hanem annak is, hogy még véletlenül sem adnak el belőle túl sokat, mert menten kommersz és olcsó dologgá válna, ha mindenki tartana egyet a vitrinjében (a viszonylag megfizethetőnek számító Swarowski kristályról így summázta valaki Olaszországban a véleményét: olcsó orosz gyémántutánzat). Vajon elképzelhető olyan világ, ahol, teszem azt, a gyógynövények élveznének olyan presztízst (mondjuk mert kevéssé hozzáférhetőek az elsivatagosodás következtében), mint jelenleg a drágakövek, vagy az emberi szem számára tényleg a szikrázó dolgok jelentik a katarzist?
Szóval a pucc menő. Egy jelentős márkanév olyan a személyiségnek, mint tömés a lyukas fognak: remekül pótolja az önértékelési hézagokat. A ruha és a kütyü teszi az embert, főleg, ha drága; kiegészíti és felsrófolja az ember értékét. Remek eszköz, hogy különbnek érezzük magunkat azoknál, akik nem rendelkeznek ilyen márkajelzéssel (mint belépővel valami elitklubba). Igaz, a tömés kieshet, és a fog megint szuvas, ahogy a ruhacímke nélkül már megint azokká a bizonytalan, tétova lényekké válunk, és talán egy hajszállal kevésbé egyenes a tartásunk is. Csakhogy - legalábbis a divatban - a márka nem feltétlenül minőség: az anyag tapintásáról érezni, hogy könnyen foszlik, vagy két mosás után bolyhos, sok benne a műanyag, meg a varrása is szétszalad. Ha az embernek nem lenne önbizalomhiánya, ha ott belül egy kis mag tudná, hogy önmagában is értékes, egy csomó gagyit nem lehetne eladni; tulajdonképp gazdaságilag nem is célravezető magasan integrált, teljességgel működő személyiségeket kiképezni, hova lenne akkor a fogyasztói társadalom.
Szóval szeretjük magunkat megvillantani. Ez amolyan valakivé válni dolog, lehetőleg mások szemében. Bemutatni önnön kivételességünket, aztán fogadni érte a bókokat, és az a kis önmagunk ott belül megnyugszik, hogy ő akkor most értékes. Sokszor nem a produkció minősége számít, hanem hogy kiálljunk a porondra. Korábban figyelmeztettek, hogy a Rai, az olasz köztévé tele van blőd műsorokkal. Nem mélyedtem el igazán ebben a Raiban, egyszer néztem csak, épp valami olasz celeb csaj osztotta meg az arctalan publikummal termetes házi hüllőjével esett kalandjait, a hüllő is tiszteletét tette a stúdióban; ennél érdekfeszítőbb témát és nagyobb érdemeket nem sikerült besuvasztani a köztévé délelőtti talkshow-jába.
A gondolkodom, tehát vagyok a múlté, helyette éljük a látszom, tehát vagyok mentalitást. Persze az ember esendő, az élet útvesztőjében botladozva lavírozó lény, talán ezért nem sikerül mindig megkülönböztetnünk a giccset és a talmi csillogást a széptől. Ken Wilber írja A Működő Szellem rövid története című könyvében, hogy a felvilágosodás öröksége az a felfogás, hogy a dolgok azok, aminek észleljük őket, hogy a világ az érzékszerveinkkel megismerhető, méghozzá objektíven - no, ha ez a helyzet, nem árt felkészülni arra, hogy mások az érzékszerveikkel tapogatnak le, alkotnak rólunk képet, és mi valóban olyanok vagyunk, amilyen a rólunk kialakított kép.
Így esett, hogy a felhevült felvilágosodáskori gondolkodás egyik mellékterméke, nevezetesen a világ mint érzéklet, azaz a világ mint látszat feltételezés mára elburjánzott, és még a gondolkodás fontosságát is háttérbe szorította, mondhatni a gondolkodás gátjává vált. Wilber nincs túlságosan oda az az típusú szemlélet, tehát az objektív kívülről szemlélés ilyen mértékű túlsúlyba kerülésének a világ leképezésében (tessék, annyira beépült, hogy még a nyelv is ilyen tövű szavakat dob ki), jobban mondva a világ megértésében. És még sokan mások sincsenek oda érte. Wilber szerint ki kéne alakítani, rá kéne találni az az típusú megközelítés mellett az én és a mi típusú megközelítésre, és az előbbivel egyenértékűvé tenni az utóbbi kettőt. Aki így kapásból nem érti az én és mi típusú megközelítést (például az énbeszéd is ilyen, ez a blog pedig lényegét tekintve egy hosszúra nyújtott énbeszéd), nyugodtan asszociáljon, olyan nagyot nem tévedhet. Vagy járjon utána; megéri utánajárni, mert jókat mond ez a Wilber fickó.
Ui.: Persze elismerem, hogy az olasz divatnak a flancos mellett minőségi oldala is van. És - mint a divatnak általában - művészi is, bár ez nem a mai témánk. És bevallom, hogy nem vetem meg az olasz stílust, bár a csillivilli helyett inkább a rafinériára szavazok. (Na jó, ha hozzám vágnának valami Guccit, nem dobnám vissza elvből, bár lehet, eladnám, és hasznosabbra költeném a pénzt; de az is lehet, hogy viselném).
Ha a gagyit és a csicsát nem tudjuk megkülönböztetni a szépségtől, hogyan érezhetnénk a túlzás–extravagancia–exkluzivitás dimenziók közti vékony határvonalat (e három szó hivatott körülírni az olasz divatot)... Jó-jó, elismerem azt is, hogy ezek a bizonyos határvonalak kinél-kinél máshol húzódnak.
Irodalom:
Bezzeg... Az olasz divat nemcsak az olaszok fejlett szépérzéke miatt nőtte ki magát azzá, ami, hanem mert nagyon is megvan rá az igény és a fizetőképes kereslet Olaszországban, utóbbi főleg az ország északi részén. Ha a divattal kapcsolatban létezhet egyáltalán ilyen megállapítás, hát az olasz divat pont a skandináv ellentéte. Én úgy látom, az olasz módiból nem annyira a kifinomultság és a sikk sugárzik, mint mondjuk a franciából, és nem a tarka játékosság, mint a spanyolból, hanem imád flancos megoldásokban tobzódni. Őszintén szólva nálam időnként a csicsa határát súrolja. Legyen a ruhán valami, öv, csat, mindegy, csak csillogjon, és adja hírül, hogy viselője mily feltűnő (és kitűnő) egyéniség; nem lehet nem észrevenni. Egy jó autó pedig hallatszódjon hetedhét határon át, ugyanabból az okból, amiért egy női kollekció fénye világítsa be a mélykék déli éjszakát.
Van abban valami disszonáns (hol elszomorító, hol megmosolyogtató, hol kísértésbe ejtő), hogy a csillivilli ennyire egyenértékű a nagystílűséggel; miért nem pl. a nagylelkű számít nagystílűnek? A gyémánt magas értékét nemcsak kvalitásainak köszönheti, hanem annak is, hogy még véletlenül sem adnak el belőle túl sokat, mert menten kommersz és olcsó dologgá válna, ha mindenki tartana egyet a vitrinjében (a viszonylag megfizethetőnek számító Swarowski kristályról így summázta valaki Olaszországban a véleményét: olcsó orosz gyémántutánzat). Vajon elképzelhető olyan világ, ahol, teszem azt, a gyógynövények élveznének olyan presztízst (mondjuk mert kevéssé hozzáférhetőek az elsivatagosodás következtében), mint jelenleg a drágakövek, vagy az emberi szem számára tényleg a szikrázó dolgok jelentik a katarzist?
Szóval szeretjük magunkat megvillantani. Ez amolyan valakivé válni dolog, lehetőleg mások szemében. Bemutatni önnön kivételességünket, aztán fogadni érte a bókokat, és az a kis önmagunk ott belül megnyugszik, hogy ő akkor most értékes. Sokszor nem a produkció minősége számít, hanem hogy kiálljunk a porondra. Korábban figyelmeztettek, hogy a Rai, az olasz köztévé tele van blőd műsorokkal. Nem mélyedtem el igazán ebben a Raiban, egyszer néztem csak, épp valami olasz celeb csaj osztotta meg az arctalan publikummal termetes házi hüllőjével esett kalandjait, a hüllő is tiszteletét tette a stúdióban; ennél érdekfeszítőbb témát és nagyobb érdemeket nem sikerült besuvasztani a köztévé délelőtti talkshow-jába.
A gondolkodom, tehát vagyok a múlté, helyette éljük a látszom, tehát vagyok mentalitást. Persze az ember esendő, az élet útvesztőjében botladozva lavírozó lény, talán ezért nem sikerül mindig megkülönböztetnünk a giccset és a talmi csillogást a széptől. Ken Wilber írja A Működő Szellem rövid története című könyvében, hogy a felvilágosodás öröksége az a felfogás, hogy a dolgok azok, aminek észleljük őket, hogy a világ az érzékszerveinkkel megismerhető, méghozzá objektíven - no, ha ez a helyzet, nem árt felkészülni arra, hogy mások az érzékszerveikkel tapogatnak le, alkotnak rólunk képet, és mi valóban olyanok vagyunk, amilyen a rólunk kialakított kép.
Így esett, hogy a felhevült felvilágosodáskori gondolkodás egyik mellékterméke, nevezetesen a világ mint érzéklet, azaz a világ mint látszat feltételezés mára elburjánzott, és még a gondolkodás fontosságát is háttérbe szorította, mondhatni a gondolkodás gátjává vált. Wilber nincs túlságosan oda az az típusú szemlélet, tehát az objektív kívülről szemlélés ilyen mértékű túlsúlyba kerülésének a világ leképezésében (tessék, annyira beépült, hogy még a nyelv is ilyen tövű szavakat dob ki), jobban mondva a világ megértésében. És még sokan mások sincsenek oda érte. Wilber szerint ki kéne alakítani, rá kéne találni az az típusú megközelítés mellett az én és a mi típusú megközelítésre, és az előbbivel egyenértékűvé tenni az utóbbi kettőt. Aki így kapásból nem érti az én és mi típusú megközelítést (például az énbeszéd is ilyen, ez a blog pedig lényegét tekintve egy hosszúra nyújtott énbeszéd), nyugodtan asszociáljon, olyan nagyot nem tévedhet. Vagy járjon utána; megéri utánajárni, mert jókat mond ez a Wilber fickó.
Ui.: Persze elismerem, hogy az olasz divatnak a flancos mellett minőségi oldala is van. És - mint a divatnak általában - művészi is, bár ez nem a mai témánk. És bevallom, hogy nem vetem meg az olasz stílust, bár a csillivilli helyett inkább a rafinériára szavazok. (Na jó, ha hozzám vágnának valami Guccit, nem dobnám vissza elvből, bár lehet, eladnám, és hasznosabbra költeném a pénzt; de az is lehet, hogy viselném).
Ha a gagyit és a csicsát nem tudjuk megkülönböztetni a szépségtől, hogyan érezhetnénk a túlzás–extravagancia–exkluzivitás dimenziók közti vékony határvonalat (e három szó hivatott körülírni az olasz divatot)... Jó-jó, elismerem azt is, hogy ezek a bizonyos határvonalak kinél-kinél máshol húzódnak.
Irodalom:
- Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története. Ursus Libris, Budapest, 2009.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése