Copyright

     Miért jó (nekem) egyik helyet a másik után látogatni, és újabbnál újabb valóságokba beleszagolni? Vagy inkább: mi hasznot hoz egyik helyről a másikra menni, és mindegyikről képet alkotni? Pontosabban: mire jók az újabbnál újabb valóságok, amiket egy-egy helyszínről leképezünk? Az életművét ki-ki a saját víziójából alkotja, a személyes valóságából. A másik látásmódjára aligha alapozhatunk, hisz nincs módunk belebújni, bár néha hasznos lenne... de épp elég a sajátunkat megismerni (és megbirkózni vele...).
      Az életmű: minden, amit teremtünk. Az alapanyagot nem mi állítjuk elő, mondhatni hozott anyagból dolgozunk, ki-ki abból, amivel találkozik, amit megismer, magáévá tesz. A semmiből nemigen nő ihlet, avagy a rendkívüli asszociációs készség teszi a géniuszt (bár persze arra születni kell).

      Ez így rendben is volna. De vajon mennyire illik elszipkázni és a sajátunkba belegyúrni mások ötleteit? Hol végződik a becsületes inspiráció és hol kezdődik az etikátlan plágium? Hol megy át a nagylelkűség lopásba? Nem tudnám megmondani. Nálam az írás és a gondolat kényes téma - mások gondolataival nem szoktam ékeskedni, akkor sem, ha vélhetően nem zavarná őket, hisz amúgy is idegen tollak; aligha venném jó néven, ha más a tőlem hallott gondolatokat cifrázná egy cikkben, pláne, ha csak szóban említettem az eszmefuttatást.
      Sokszor szívesen adok ötletet - olyat, ami előreláthatólag nem lesz része az Sz. E.-életműnek, vagy csak mellékszerephez jut, és nem érdekel (nem vagyok érdekelt abban), hogy azt mondjam, ez az enyém, én hoztam létre, én fedeztem fel, az én személyiségem terméke. Más elmeszüleményekre viszont kényes vagyok; nem arról van szó, hogy mások ne használják - hisz az a teremtés haszna, amit mások kapnak általa, amit majd továbbfejlesztenek - de kérek mindenkit, ahol illik, ne felejtse ki a hivatkozást.
     Lehet, mindez csak művészi hiúság. Az önmegvalósítás önössége a közjó helyett.
     A copyrightot nem visszük magunkkal a sírba (csak ha az asztalfiókba temettük a művet), és nem cserélnek rajta rögtön névtáblát, mint egy házon. Pár évtizedig, évszázadig megmarad a cégér, de a magvai feltartóztathatatlanul szétszóródnak, és mire a copyright lejár, a tartalom is mindenkié. Pontosabban: akkor jár le a copyright.

Inspired by Tami (TT)