Völgyzugoly

     Ha Szlovénia a megtestesült Középfölde, hát Bled hordozza Völgyzugoly örökségét. Ehhez kétség sem fért az első pillanattól fogva, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, befordultunk a kocsival a bledi tópartra.
     Bledhez közeledve egy jól meghatározható szakasztól kezdődően megváltozott a táj, a dombokból kinőttek az Alpok felhőbe vesző csúcsai, a gyomromban pedig megjelent egy furcsa szorító érzés, ami a hegyek között fog el, hogy menten agyonnyom valami hatalmasság. Ám ahogy az esti szürkületben a súlyos hegyek közül kikanyarodtunk a tó körül vezető útra, és szemünk elé tárult a rezzenetlen víztükör, bennem szakadt a lélegzet, mintha varázslat igézett volna. Úgy lebegett a vízen a sziget és rajta a templom, mint itthagyott lakhelye egy régi istennőnek, aki merő jóságból egykori híveinek adományozta szépsége egy darabját a kegyhelybe zárva.  Nincs az a filmes díszlet, cirádásra épített kastély, ami a bledi tóvidéknél hűbben idézné azt az emberfeletti, tekintetet babonázó, meg nem érinthető szépséget, amit Tolkien a tünde népbe sűrített. El tudnám hinni, hogy tündék lépkednek a bledi tó körüli fákon, csak tartósan itt kéne élnem, elhinném, hogy itt ül Arwen és Galadriel, láthatatlanul, türelemmel figyelve az emberi ténykedést. Milyen szerencse, gondoltam parkolás után, mielőtt a kempingben nekifogtunk a sátorállításnak, hogy a sziget és egy kanyar eltakarják előlünk a tó szemközti partvonalát, ahol a sok grand hotel kapott helyet.

     Nem mondhatnám, hogy április végén melegünk lett volna a Júlia-Alpok lábánál  a sátorban. Mégis jóval kevésbé fáztunk - sőt, semennyire, hisz két test melege képes legyőzni az éjszaka hidegét -, mint egy évvel korábban, egy esős éjszakán Szlovéniában, ahol mások jóindulatán múlt, hogy lett fedél a fejünk fölé. S reggel, mielőtt kinyitottam a szemem, ismét eszembe idéztem sok év tapasztalatát, hogy az élet legyőzi a fázást és a rettegést.

     Persze az embernek aligha jut eszébe a hidegtől borzongani, ha olyan hajnal kellős közepén fekszik, ami a bledi kempingben jutott osztályrészünkül: a fákon élő rengeteg madár köszöntötte egymást és az életet, küldte az éterbe, ami a torkán kifért. Madárdallal takaróztunk, szemünk csukva, éreztük, hogy Gaia beburkol és őriz. Míg végül talpra állított minket a kíváncsiság. A sátorból kilépve kerülgettük a vadkacsapárokat, akik nem zavartatták magukat az emberek láttán, sőt kitartóan, már-már szemtelenül koldultak; minden bizonnyal sok juttatáshoz szoktak a természetélményt értékelő turistáktól.
     Pár lépésre a sátortól terült el a tó. Víztükrét csak néha csapkodta madárszárny vagy egy szívós úszó, aki a hideg áprilisi vízben végezte a reggeli tempózást. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik a víz, mint önálló élőlény, aki hagyja, hogy felszínén történjen mind e játszadozás, egyébként csak van, létezik, fennmarad, tündelényéből ember nem vesz el, és nem is ad hozzá. Mindazonáltal hálát adtam az égnek, hogy az előszezonban érkeztünk, egészen biztosan nehezebben férkőztem volna az élmény mélyéhez, ha körös-körül egymást tapossák a turisták. Így se rajongtam azért, hogy a madárzenét hamarosan túlüvöltötte a part menti kávézóból a '80-as évek német popzenéje.

     Csónakot béreltünk és beeveztünk - jobban mondva a srác evezett, aki száz százalék, hogy a nagy Ő - a bledi szigetre a kis barokk templomhoz. A tó partján jó pár helyen bérelhetünk csónakot, sőt evezőst is a csónak mellé; az evezősjelöltek unottan, könyökölve várják, hogy lecsapjon rájuk egy lelkes kiránduló. Csónakázás közben tágra nyílt szemmel ittuk a látványt, a pogány istennő hagyatékát. Közeledett a sziget, a templom, néhány esőcsepp hullott, és nem messze a csónakunktól egy hattyú úszott méltóságteljesen, ránk se rántva, mint egy faluban a beköltözőkre az őslakosok. A szigeten szerencsére sikerült elkerülni egy csoport ázsiai turistát, fényképezőgépeket táskákba süllyesztve épp akkor tértek vissza csónakjukra, amikor kikötöttünk. Meglestük, ahogy a hattyú építi fészkét, egy padon ülve hallgattuk a harangszót. Hagytuk, hogy bekebelezzen minket az örökkévalóság.
 

 

     Várt még egy vár is a tó partján, egy sziklás kiszögellés tetején, ahova békés ösvény vitt a hegy oldalán kanyarogva. A várat kikerültük, és a sziklán ülve kandikáltunk ki, szlovén sört kortyolgatva. Szemünk előtt a rezzenéstelen bledi tó és a tavat körülölelő hegyek, a hegyoldalon házak és utak cikkcakkos vonala, a tóról pedig felszól hozzánk, idemosolyog a sziget és a pogány istennő szentélye, ami barokk templommá vedlett át. Eszményi mesedíszlet. Járnak itt tündék, egészen biztos, hogy ülnek a sziklán, csak már nem hiszünk bennük.

     Másnap elkocsiztunk a Júlia-Alpok belsejébe, a Triglav Nemzeti Parkba. Lenyűgöző ormok, zsenge zöld lombkoronák és friss vizű patak, alpesi táj, ahogy a nagykönyvben megírták. Felmásztunk a Slap Savicához, Szlovénia híres vízeséséhez. Egy helyütt az ösvény szélén egy sikló falta épp zsákmányát. Néhányan, több náció arra járó tagja, néma ámulattal figyeltük a természet e mindennapos közjátékát, szinte lábujjhegyen osontunk tovább. Följebb két kislány kapargatott valamit az avarban; magyarul beszéltek. Figyeltem, vajon kiszúrom-e a magyar szülőket a kirándulók színes özönéből; rövidesen szembejött egy férfi és egy nő, arcukon a sajátos nyomorúság. Már azelőtt tudtam, hogy szavaik elértek volna hozzám. A célnál, az ösvény végén nagy robajjal zúdult alá a vízesés, hideg vízpermettel telítve a levegőt, mi is kaptunk belőle a kilátóban lihegve az emelkedő után. Kószáltunk a hegyoldalban egy félreeső ösvényen, utunkat minduntalan kidőlt fák keresztezték vastag törzsekkel, földből kifordult vaskos gyökérzettel; átmásztunk felettük, átbújtunk alattuk - nem hiányzott az emberi kéz rendezőereje.
     
     Már hazafelé hajtunk, amikor a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és aki nagyon ért hozzá, mikor kell lefordulni a tervezett útvonalról, fékez, és lehajt egy tó mellé, ami fák védelmében terül el. A tó vize valószínűtlenül tiszta, áttetszik minden kavics. Hegyek óvják, ember nem rondít bele, nem akaszkodik rá vendéglátóegység. A távolban egy emberpár fúj fel épp egy gumicsónakot, csónakázni akarhatnak a lassan közelgő estében. Csak a víz felszínét érintjük meg, épphogy belelépünk. A tó fodrozódik, szembenéz az éggel, magára veszi az élénkzöld lombkoronák tükörképét. Önmagában táplálja a teljességet. Hallani és érezni, hogy körülöttünk motoz rengeteg élőlény. Üldögélünk, és hálát adunk ezért a vendégségért.
     A bledi tónál a fiú, aki (tudjátok...) elvéti a kanyart a kemping felé, ezért a másik irányba iramodunk a tó körül. Éppen a megfelelő szögből látunk, hogy még kapjunk pár percet a naplemente ciklámen vonalaiból.

     Utolsó tóparti reggelizésünket megzavarta egy hattyú. Lassan úszott a part felé, és mi szándékairól mit sem sejtve összekészítettük a szendvicsünket. Kíváncsian figyeltük, ahogy kimászott partra, ám eztán felpörögtek az események, mert egyenesen felénk tartott, én hitetlenkedve álltam fel a padra, hogy mi lesz itt, harci helyzet?, a hattyú meg elkapta a párom lábát, rendesen harapdálni kezdte. A száz százalékig nagy Ő nem volt rest, lerázta magáról a hattyút, és visszavonultunk az autó fedezékébe, molesztáljon mást a mohó madár. Az eset óta - mi tagadás - megcsappant rajongásom a hattyúk iránt.

Középfölde

      Ha tavasz, akkor utazom. Ugyan nem fut olyan régóta ez a blog, hogy a kedves Olvasó ismerhesse a tavaszi utak évente ismétlődő ritmusát az életemben, de évtizednyi utazói naptárom bizony azt sugallja, hogy nálam tavasszal történik a "nyaralás". Vagyis az év e szakában gyűjtöm be a hétköznapokból való kiszakadás pozitív töltését, és ha ez elmarad, meglátszik az összévi hangulatomon.
     Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.

    Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
     Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
    Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.

    Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
     A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.

 

     Ahogy egyre beljebb értünk az országban, szemünket legeltetve a zöld hullámokon, elindult az emlékvetítés a belső mozivásznomon: mintha duplán hullámzott volna a fű a szélben, mintha duplán ringatott volna az autósülés, egyszer a jelenben, és egy másik, egy évvel korábbi jelenetben.
    Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
    Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.

A nő illata

"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/

    Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
     Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
    Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.

Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org

     Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia -  és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.

    Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
     Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.

A múzsa

Erátó, a kilenc múzsa egyike, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója

antik római szobor, 2. század, forrás: wikipedia.org

    A nő illata, mágikus pillantása, puhán betakaró hajfürtjei... mind ismerjük ezt, bár nőként mintha a saját mítoszunkat egy tőlünk független káprázatként élnénk meg, különösen amikor átszaladnak rajtunk a hangulatok, a tányértörés és a premenstruációs szindróma.
     Nőnek lenni - számomra - olyan belülről, mintha egy hullámvasúton száguldoznék fel-alá, és a vasúti pályát csapongó érzelmeim alakítanák. Tudom én, hogy vannak kiegyensúlyozott nők, de őszintén, ők biztos ügyesen kontrollálják magukat, és a mélyben bennük is előfordul érzelmi kilengés. Viszont ha kívülről nézem magam, mondjuk a párom szemével, vagy a szembejövő férfiak kitágult pupillájával, mintha valami éteri jelenés lennék, aki olyan érzelmi állapotokat csihol a másik nemben, aminőket nélkülem, az egyszeri nő nélkül nem élnének át. (E rövid eszmefuttatást nem dicsekvésnek szánom: a kedves nőnemű Olvasó is bizton csihol ilyeneket, még ha nincs is tudatában.)
     Mona Lisa, Madame Pompadour vagy Audrey Hepburn sokat mesélhetne arról, hogyan nyomja rá bélyegét egy férfi életére a nő. Ám legalább ilyen sokatmondó, ahogy a nőt magát átgyúrják, átlényegítik további célokra, míg végül a káprázat, ami nem is képezte szerves részét, testet ölt egy különálló formában.
      Nézzünk egy-két példát. Itt van például a közlekedési eszközök gyártása terén igényességükre kényes olaszok ismert bringamárkája, a Bianchi, minőségi gyártástechnológia, tartós és letisztult konstrukció, tudjuk, no meg a névjegyükké vált halvány türkizzöld szín (a celeste). Imhol következik a celeste és a Bianchi összefonódásának legendája...
     Eduardo Bianchi, aki kerékpár- és gépműhelyt nyitott a 19. század végén Milánóban, és néhány év leforgása alatt komoly elismerésre tett szert kerékpárok gyártása terén, szakmai pályafutásának egyik csúcsaként elkészíthette az olasz királyi pár drótszamarát. Sőt, a fenséges mama Signore Bianchira bízta lánya biciklióráit is, és miközben a gyáros tekerni tanította a királylányt, magában sokszor megcsodálta a drága gyermek különleges zöld szemszínét. Heuréka, mi sem kölcsönözne egyedibb varázst a termékeinek, mint ez a türkizes árnyalat! És lőn ötlet és márkaépítés.
     Vagy vegyük az olaszok likőrjét, a ki tudja milyen fák milyen gyümölcséből erjesztett vörös színű Camparit, ami az ízvilág kikísérletezése mellett világéletében nagy hangsúlyt helyezett a marketingre. A márka 150. születésnapjára 3 ismert kortárs képzőművészt (Avaf, Tobias Rehberger és Vanessa Beecroft) bíztak meg, hogy tervezzenek egyedi címkét a limitált számú ünnepi palackoknak. A három művészből kettő az italből kiszűrődő nőies tüzet kívánta a címkén megjeleníteni, és egyikük Nina Simone és Nefertiti alakjából kölcsönözve komponálta meg a rajzot, másikuk pedig a vörös színnel összhangban egy vörös loboncú hölgyben vélte kikristályosodni a Campari-esszenciát. A nő diadala, gondolhatnánk.

     De gondolhatjuk azt is, hogy a világtörténelem során örökösen kihasználnak minket, nőket, nem elég, hogy a testi adottságainkat, még a kisugárzásunkból is profitot nyernek, és nem létezik olyan passzus az emberi jogi törvényekben, ami alapján pert indíthatnánk, ha esetleg tolakodónak találjuk, hogy alapanyagot csinálnak belőlünk. És jogdíjat sem szedhetünk az ihletosztogatás után, a fene vigye el.
      A nő köszönje meg a méltatást, és sütkérezzen a kivételes figyelem sugaraiban - vághatnak vissza a művészek. Tulajdonképp egyetértek: az udvarlók és rajongók, habár legtöbbjük nem ismeri valójában szívük hölgyét, mert egy pillantásba igény és alkat szerint mindent belelátnak, a bennük gyúló érzésekért és inspirációkért cserébe fizetség gyanánt egy fontos dologgal ajándékozzák meg a múzsát: önbizalommal.
     Mit lehet tenni: a múzsa teljesítse kötelességét, vagyis létezzen továbbra is, ahogy eddig, és nyugtázza elégedetten a bókokat. Ha van egy kis ideje, gondolkozzon el arról, ki ő valójában a mélytűzű pillantás mögött. És ne adja fel a reményt, hogy élete során jön egy-két férfi, aki nem belelát a tekintetébe, hanem mögé.
      
    
     

A 2013-as Verdi-emlékév tanulságai

    A tavalyi évben múlt 100 éve, hogy Giuseppe Verdi magára öltötte porhüvelyét, hogy aztán hosszúra nyúlt életútja során széthintsen valamennyicskét a benne kavargó zenéből. Ezen emlékezetes születés alkalmából az Olasz Kultúrintézet olasz kulturális évadot hirdetett kis hazánkban (és feltételezem, egyéb helyeken is).
     A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
     Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
    Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...

     Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
     Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
     Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
    Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.

http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/

Sikk

     Ha valaki francia földön születik, származzanak bármilyen náció közül a szülei, akkor franciának számít - mesélte anno franciatanárom. Sőt, amint valaki megkapja a francia állampolgárságot, automatikusan belép a francia nemzet soraiba - tette hozzá. Látszott, hogy nagyra tartja ezt a gyakorlatot, mint a franciák nyitott, befogadó habitusának bizonyítékát.

      Franciaországba aztán jöhetnek a bevándorlók, és jönnek is, szó se róla. Említettem korábban, hogy Marseille-t nevezik a Maghreb fővárosának, no meg hogy Eszter szerint Marseille Afrika egy pontja Európában (vagy hogy is fogalmazott?), ez az a pont, ahol minden afrikai sikeresen megvetheti lábát az öreg kontinensen. Boltot nyitnak, üzletelnek; a bevándorlónegyedeket kihagytam, amikort ott jártam, így nem tudom, mivel foglalatoskodnak még, mindenesetre az ő számlájukra írják a rossz közbiztonságot.

     S ez még távolról sem az összes szín a palettán. Tóni, az országokon átívelő - talán emlékeztek még kedvenc főhősünkre, kedves Olvasók - küldött nekem egy írást az elmúlt évek francia nemzetiségi politikájáról (a címe: Francia nemzetiségi  politika az elmúlt években; fájdalom, szerző és egyéb hivatkozási pont nincs a szövegben). A cikk szerint Franciaországban hemzsegnek a kisebbségek: bretonok, németek, korzikai olaszok, flamandok, baszkok, katalánok (úristen, csak ki ne hagyjam valamelyiket), ehhez jön még 5 millió muzulmán, ám a nemzeti kisebbség fogalma jogilag ismeretlen az országban. Aki Franciaország területén születik vagy állampolgárságot nyert, az automatikusan francia, a cikk szerint azonban a francia nemzethez tartozás joga = franciásítás. Vagyis hiába tartod magad bretonnak, katalánnak, arabnak, az anyanyelved hivatalosan francia, a történelmed a francia történelem, az ételed a francia konyha remeke stb. Ezáltal válik Franciaország a kisebbségi elnyomás mintapéldájává.

     A számomra ismeretlen szerző ezt a gyakorlatot a francia forradalom idejére és a jakobinus diktatúrára vezeti vissza. A Bourbonok nemigen törődtek alattvalóik nemzetiségével, nekik elég volt a maguk franciasága, ám jöttek a jakobinusok, és kétségbeesetten látták, hogy az ország sok lakosa a nyelvi különbségek miatt, illetve a francia nyelv ismeretének hiánya miatt nem szerezhet tudomást az őket megillető jogokról. A francia nyelv kötelező ismerete így vált a szabadság, egyenlőség, testvériség eszközévé és zálogává, illetve a mindenkit megillető állampolgári jogok biztosítékává. Franciaországban azóta is él a polgári nemzet fogalma: az államhoz tartozás biztosítja nemcsak az állampolgári jogokat, hanem a nemzethez tartozást is. Mondhatni az állampolgári jogok magukban foglalják a nemzethez tartozás jogát, a francia nemzetet pedig a francia nyelvvel kötik össze. A francia állam garantálja a testvérekből álló francia nemzet minden tagjának az egyenlő jogokat és a szabadságot, és hogy még véletlenül se kallódjon el senki, a legjobb, ha mindenki egységesen franciául beszél (hogy érthetnéd meg a jogaidat a francia törvényekből, ha nem tudsz franciául, ha???).

      A gyakorlat azóta sem változott. A francia állam minden bizonnyal felismerte, hogy egy csomó nyűgtől megkíméli magát - például kisebbségek parlamenti képviseletének kérdése stb. -, ha hagyja a nemzetiségi politikát a maga nemlétezésében (mert hát mivé lenne Franciaország ereje, ha feldarabolnák az egységét). Persze így is generáltak maguknak egy-két problémát, hisz azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudni, megindult a harc a kétnyelvű helységnévtáblákért, majd elkezdték alapítgatni a kisebbségi nyelvű iskolákat, ráadásul a korzikai olaszok megpróbálták elszakítani Korzikát az anyaország testétől, és még a muzulmánok is jöttek a vallásukkal meg a fejkendős asszonyaikkal, akiket látványos "másságuknál" fogva képtelenség volt asszimilálni az egységes és egyforma Franciaország képébe. Tehát folyton kilóg a lóláb.

      Számomra, a kis magyar nemzet leányának számára van a történetnek egy további tanulsága is. Ha összevetem a hazai nemzeti hovatartozási kérdést a franciáéval, érzek egy érdekes interpretációs különbséget. Az itthoni helyzetet úgy foglalnám össze, hogy léteznek bizonyos áramlatok, amelyek - számomra - azt sugallják - némi erőszakos felhanggal -, hogy aki nem esküszik fel a magyar nemzeti jelképekre (nyelv, történelem, turul stb.), az idegenszívű, és nem hazájához hű magyar. Ezzel szemben a franciák milyen elegáns és rafinált köntösbe burkolják ugyanezt: gyere körünkbe, és tied a jog, a szabadság és minden lehetőség, mit csak az ország kínál. Cserébe fogadd el ezt meg azt, építsd magadba a francia kultúrát, és élj, ahogy a franciák élnek, de milyen csekélység ez ahhoz a bőséghez képest, ami rád vár! Ugye-ugye? Azt hiszem, ezt hívják diplomáciának. És sikkes megoldásnak, amiről olyan híresek a franciák.

       

A "h", ami nincs és mégis van

     A "h"-t nem ejtik a franciák, tanultam anno franciaórán. Kiírják díszként, talán megszokásból, hagyománytiszteletből, vagy mert ciki lenne, hogy más népek használják, ők meg azt sem tudják, mi fán terem ez az izé. Később mégis az az érzésem támadt, mintha a franciák "h"-t ejtenének minden szóban, mintha hozzátoldanának egy "h"-t szinte minden mássalhangzóhoz. A "t"-k, de főleg a "p"-k után állandóan felbukkan a "h" hang, olyan szervesen, hogy fül meg sem hallja már, mert teljesen beolvadt a környezetébe. Hadd engedjek meg magamnak egy kis gonoszkodást, hogy a sok "h"-val pumpált "p"-től olyan köpködős hangzása van a franciának, de egy francia megengedheti magának, hogy köpjön a világra, hisz azzal, hogy franciának született, minden önmagába vetett kételyt kipipálhat. Elnézést, kihagyhatatlan élc.

     Gondolkodtam mostanában ezen a jelenségen, hogy valami van, és még sincs. Hogy valami annyira beépült, annyira nem emelkedik már ki, hogy észrevehetetlen. Mint a francia "h". Anno az egyetemen, a pszichológia szakon egyik tanárom tett egy megjegyzést, hogy a pszichológusnak kutya kötelessége felismerni mások elhárításait, a sajátját nem, de másokét igen. Ez a hozzáállás annyira megdöbbentett, mi tagadás, elborzasztott, hogy sok egyéb tényező mellett egyik okává vált annak, hogy diplomázás után évekig nem akartam pszichológusként dolgozni.
     Sajnos később rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy nem vagyok pszichológus, még nem kerülöm el a pszichológusok legfőbb csapdáját. Tény, hogyha az embernek olyan szakmája van, legyen az bármi, hogy osztja közben az észt - ami minimum übermensch-sé érdemesít -, akkor rém könnyű vakká válni a saját gerendákra, mert mások szálkái valahogy kirívóbbak. Viszont attól függetlenül, hogy szeretnénk magunkat jobb embernek hinni másoknál vagy sem, mindannyian megfutjuk ezeket a köröket.
     Milyen köröket? A "h" alapesetét, ami van is meg nincs is, pontosabban úgy van, hogy első blikkre nincs, egy kis odafigyeléssel viszont meghallható, meglátható. Például egy kollégám állandóan nárcisztikus (pszichológus)kollégákat lát maga körül (a posztgraduális képzésen meg a számos mentálhigiénés intézetben, ahol dolgozik), és mivel én ezt a túltengést nem tapasztaltam a szakmában, arra jutottam, hogy ő érzi magát picinek mások között, nem pedig objektíve sok körülötte a nagy egójú, vagyis nárcisztikus ember. Vagy aki másokkal arrogáns, lekezelő, közben úgy mellékesen megjegyzi, "elképesztő brutalitásban él" (értsd: agyonhajtja magát a munkában), az belül nyúzza-tekeri magát kínzóeszközökkel, és a saját brutalitása sugárzik ki - az már a dolog pikantériája, ha az illető segítő szakember, és vannak is páciensei.
     A "h" alapeset gyökere, hogy másokat látunk, magunkat nem - egyszerűen így vagyunk összerakva anatómiailag (is). Ezt a vakfoltot nevezte C. G. Jung árnyéknak. Az árnyék egyik sajátossága, hogy magunkban utáljuk, szégyelljük, és amikor másokban észrevesszük, mert másokban mindig észrevesszük, akkor roppantul idegesít. A másik sajátossága, hogy úgy belénk ivódott, hogy a saját látóterünkből kiesik, mások számára viszont gyakran nyilvánvaló, hiszen megnyilvánul abban, amilyen a minket körülvevő közeg, másrészt kihallatszik mindenféle megjegyzésből, elszólásból (szoktam is morfondírozni, hogy írom, írom ezt a blogot, és egy élesebb szem már kiolvasta belőle az összes gyengeségem).
     Nyilván adódik a kérdés, hogyan oldjuk meg a "h" dilemmát, vagyis hogyan vegyünk észre valamit, ami mások számára evidens bennünk, viszont annyira hozzánk nőtt, hogy nekünk fel sem tűnik? Sajna ha választ adnék erre a kérdésre, akkor osztanám az észt, és elindulnék az übermenschkedés felé. Szerencsére erre semmi szükség, mivel a válasz már szóba került az iménti szösszenetben.
     Ami viszont elszomorít, hogy pont azáltal válok übermensch-sé, hogy ilyen erőkkel igyekszem elkerülni... Ördögi egy kör ez a pszichológusszakma.

Ui.: Tudom, hogy nemsokára karácsony, de mivel ilyesmiken jár mostanában az eszem, ezért lett ez a nyersanyag a szöveghez. Kedves Olvasók, fogadjátok szeretettel a pszichológiai gyorstalpalót.

Liaison

      Vajon az egyszeri franciában, amikor a liaison szót használja, felötlik egy-két sikamlós gondolat legalább tudat alatt? Elvégre a liaison mindenféle-fajta viszonyt jelent... Például a francia nyelvben azok a szóvégi mássalhangzók, amelyek egyébként némák, meghúzzák magukat, mintha ott se lennének, amikor magánhangzóval vagy néma h-val kezdődő szót előznek, hirtelen megnyilvánulnak, hírt adnak létezésükről, vagyis kiejtendőnek minősülnek. Hozzátapadnak, hozzákapcsolódnak az utánuk jövő szóhoz, mintegy megkönnyítve a két szó közti átjárást a nyelv számára. Ez a hangkötés, vagyis a liaison egyik alapesete.
      Aztán van ugye a másik fajta liaison, maga a liezon, ami kiejtve is annyira szexi, hogy hangutánzó szónak is beillik; az is rájön a jelentésére, akinek nincs hozzá franciás előképzettsége. Definíció szerint légyott, szerelmi viszony. Egy titkos-tiltott románc, amiről - főleg a tizenkilencedik században - az egész társaság tud, a konvencióknak engedelmeskedve mégis mindenki úgy tesz, mintha nem látna és hallana semmit, és az elkövetők is úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Majd az 1960-as években a szexuális forradalom hatására a liezonok titokzatosságát felváltja a közeledés és a közösülés nyíltsága, maga a szó pedig - legalábbis a magyar nyelvben - divatjamúlttá válik. Nyilván örülünk, hogy immár nem szükségszerű a bujkálás, a meg nem történtté tevés; igaz, ma már nem liezonjaink vannak, hanem kavarásaink, szexpartnereink, rossz esetben házasságtöréseink. Párkapcsolataink vannak, kihirdetett kéz a kézben járás. Mintha kikopott volna a sikamlós íz, eltűnt volna a sejtető kacarászások romantikája.
      Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy az egyszeri francia tudna nekem mesélni mindenféle pikáns modern liaison-sztorit, vagy akár még a hangok közti liaisonról is úgy beszélni, hogy egy egészen másfajta liaison jutna eszembe (kettő közti átjárás a nyelvnek, meg a hozzátapadás reménytelen bolond szerelemtípusa és hasonlók).
     A liaison mindenesetre csak átalakul, de sosem veszti el önmagát, bármilyen formát is öltsön, mindig ugyanazt képviseli a világban. A megfoghatatlan valami, amit liaisonnak nevez a francia, segít, hogy csökkenjen köztünk a távolság. Segít áthidalni az elszigeteltséget.

Inspired by Eszter