Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. január 6., vasárnap

Felice Befana!

La Befana vien di notte
con le scarpe tutte rotte
col vestito alla "romana"
viva, viva la Befana!

Porta cenere e carboni
ai bambini cattivoni
ai bambini belli e buoni
porta chicchi e tanti doni!

    Szokásomtól eltérően olyan bejegyzés következik, ami összhangban áll az idővel. Amikor megkérdeztem álmaim latin loverjét, mi az a Befana, csodálkozva kérdezte, hogy nálatok nincs? Igaz, inkább úgy kellett volna kérdeznem, hogy ki, neki pedig úgy visszakérdeznie, hogy hozzátok nem jön? A Befana ugyanis egy boszorkány, aki január 6-án látogatja meg az olasz házakat, és újév ünnepére édességet osztogat a gyerekeknek, ha pedig rosszak voltak, szenet, ami valójában fekete mázzal bevont cukorka. Álmaim latin loverje emlékszik rá, hogy gyerekkorában Forlí főterén a Befana napján megjelent egy boszorkánynak öltözött férfi seprűt lóbálva, és nyalánkságokat osztott az összesereglett, sivalkodó gyerekeknek, de azt nem tudja, tart-e máig e szép szokás a piazzán.
     Az Itáliában elterjedt népszokás lényege, hogy a boldog békeidőkben az olasz gyerekek nem karácsony, hanem vízkereszt napján kaptak csokoládét, cukorkát, szárított gyümölcsöt az előkészített zoknijaikba. A szakadt cipőben érkező Befana január 6-án lerakja ajándékait, és a közhiedelem szerint seprűjével kisöpri az óév minden nyűgét-nyavalyáját. Cserébe a háziak pár falat ételt és egy pohár bort készítenek ki számára, így írja le az enciklopédia. Az amerikai import Télapónak máig sem sikerült teljesen kiszorítani La Befanát, bár elhomályosítania igen; az olasz gyerekek mindkét ünnepen meglepetésre tarthatnak számot, illetve nyújthatják a markukat, különösen, ha a hagyományokat ápoló családból származnak.


     Több elképzelés él arról, honnan érkezett La Befana. Az egyik elmélet szerint neve az Epifania (vízkereszt) szóból, illetve a szó helytelen ejtéséből ered, ami egy görög gyökerekkel bíró latin kifejezés. A nyugati keresztény egyházak a napkeleti bölcsek újszülött Jézushoz tett látogatását ünneplik vízkereszt napján, a kereszténység keleti ága pedig Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban. Igaz, hogy a napkeleti bölcsek is ajándékokat hoztak, mint La Befana, de nemigen érteni, hogy jön a képbe egy boszorkány, hiszen a Befana nem mágus. Az ellentmondás kiküszöbölésére létezik egy kevésbé ismert keresztény monda, miszerint a Befana ifjúkori önmaga elvesztette újszülött gyermekét Jézus születésének idején. Fájdalmában megőrült, és álló nap házát söpörte. Ám Jézus születéséről hallva odahagyta a háztartást, és ajándékokkal felpakolva a kisded keresésére indult - ám azóta sem leli, viszont minden gyermekes házba betér, és a gyermekeknek adja ajándékait. Ahol pedig szükségét érzi, használatba veszi seprűjét.
     A másik elmélet szerint a Befana a Bastrina szó leszármazottja, aminek jelentése Strina ajándéka. Strina egy prekeresztény, szabin-római istennő volt, a Strina mellett Strenia néven is ismerték. Anno újévkor, Strina és Ianus tiszteletére a rómaiak ajándékokkal kedveskedtek egymásnak; olaszul a karácsonyi ajándék elnevezése ma is strenna. Valószínű tehát, hogy La Befana már a kereszténység előtt az olasz (latin) csizmán sertepertélt, a keresztény vallásatyák (amolyan korabeli social engineerként) pedig asszimilálták a szokást, és Strinából boszorkányt faragtak, esetleg őrült asszonyt. Bármit, csak ne istennőt.
     Persze megvan az oka, hogy a mitikus ajándékosztó nőalak épp boszorkánnyá alakult. Az európai népi kultúra úgy tartja, hogy a karácsony és a vízkereszt közötti időszakban érezhető legjobban a boszorkányok jelenléte; ebben a korán sötétedő, ködös-havas időben bármelyik sarkon rád vigyoroghat egyikük fogatlan szájával. A seprűs, varázsoló boszorkány alakja valószínűleg kelta gyökerű. E sorok írójának korábban nem kis meglepetést okozott, amikor egy térképen szembesült vele, hogy a kelták nem korlátozódtak a Brit-szigetekre, hanem az ókorban behálózták egész Európát; az Alpok vidéke, így a mai Észak-Olaszország kiváltképp fontos területük volt. Úgy szól a fáma, hogy a kelta közösségek papnőjük vezetésével a téli napforduló idején, amibe a mai vízkereszt is beletartozik, az erdőbe vonultak különféle ismeretlen szertartásokkal köszönteni az újra növésnek induló napot. Persze a keltákról és rítusaikról nincs túl sok megbízható ismeret. De úgy tűnik, a kelták misztikus, természettel kapcsolatban álló papnőiből, akiknek seprűje talán varázslatok eszköze lehetett, a gyermekeknek pedig szenet osztottak a téli napforduló idején a termékenység szimbólumaként (találgatások...) alakult ki a középkor üldözéseket elszenvedő boszorkányképe.
     A kora keresztény időkben Itáliában tehát adott volt Strina istennő és az ajándékozás szertartása, illetve kísértettek a kelta varázslónők és rejtélyes kellékeik, erdei hókuszkópuszaik... na ezt kellett átgyúrni vízkeresztté és napkeleti bölcsekké. Jól beleizzadhattak a keresztény atyák, abban biztos vagyok.

    Ahogy La Befana után nyomoztam, belebotlottam a Saturnáliába, a karácsony elődjébe. A Saturnalia a téli napforduló ünnepe volt az ókori Rómában a mai karácsony idején. Téli napfordulót már az ókori Görögországban és Mezopotámiában is ültek. Fogy a nap, nő a halálfélelem, míg végül utat tör magának az élet és a fény. Megkönnyebbülés évről évre. A Saturnaliát Szaturnusz isten dicsőségére tartották, és időtartamát, időpontját a római császárok szabályozták; ha nem így tettek, a plebs kerek egy hétig dínomdánomozott, és addig állt a munka. A császárok 3-4 napban rögzítették a Saturnalia hosszát, cirkuszi és gladiátorjátékokat rendeztek, és egyáltalán, éjjel-nappal folyt a vigadozás.
     Néhány apró részlet máig rejti a régi napfordulóünnepek romjait. Az enciklopédia említi, hogy a fagyöngy például a kelta napforduló maradványa: az erdei napfordulószeánsz részét képezte elvileg - egy kiadós, össznépi, rituális szeretkezés (mint az élet újjászületésének aktusa). A fagyöngy az okosok szerint az erdő szimbóluma. És mit szoktak karácsonykor a "kelták utódai" a fagyöngy alatt? Csókolózni...
     Nehéz a dolga a mindenkori social engineereknek, pont, mint a pszichológusoknak: kivakarni, kikaparni az emberi pszichéből a régi rögzüléseket, és a helyükre újakat telepíteni. De legalábbis átkódolni. Ám az ember már csak ilyen: ragaszkodik a mítoszaihoz és a hagyományaihoz.
     Tulajdonképp meddő, és bizonyos szempontból politikaszagú azon veszekedni, hogy Jézus születése vagy téli napforduló (hiszen a polémia ott és akkor kezdődött, hogy a hivatalos keresztény egyház észrevette, hogy pozíciókat veszt, és a hatalma fogy).
    Mert pszichológiai szempontból mi más adhatna megváltást, mint a szeretet és a fény újjászületése? A rítust tartsa meg ki-ki a maga módján. Személyi kérdésekről (hogy kinek szenteljük az ünnepet) ne nyissunk vitát.

Ui.: Most akkor a magyar–olasz párok gyerekei az ünnepi időszakban háromszor kapnak ajándékot, csokiözönt? (Mikulás, karácsony, Befana.) Majd odafigyelek, hogy rendesen mossanak fogat (ha esetleg...).

Forrás:
letöltés ideje: 2013.01.06.
 
   
 
     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése