Az eltűnt idő nyomában

     Ha az olasz tájra gondolok, nem egy emberi kéztől háborítatlan vidék képzik meg a fejemben, hanem hegyek és dombok az oldalukról, csúcsaikról letekintő kővároskákkal, de legalábbis kőházcsoportokkal, amik olyan természetességgel foglalnak helyet, mintha a hegy meghívására termettek volna ott. Az épített környezet nem lerombol, elvesz valamit, hanem belesimul a tájba, mintha az a hegycsúcs a tornyát égnek szegező templomra várt volna a világ kezdete óta, mert az teszi őt tökéletessé. S egy ilyen városkában járva érezni, ha csend van, a csend alól, ha pedig emberek zajonganak, akkor a zaj közül, hogy kiszűrődik valami lüktetés; a kövek lélegzése, mert a múltat lélegzik ezek a falvak és városok, és az idő lüktet az utcáik alól. A jelenbe átvedlő múlt lélegzése ez, de megesik, hogy a lélegzetvétel már szaggatott, nehézkes, ilyenkor tudni lehet, hogy eddig tartott, hogy nemsoká vége.

     A hegyek oldalában gyakran üresen tátonganak a házcsoportok, üvegtelen ablakok, beomlófélben levő tetők, foghíjas falak, mint nálunk az alföldi tanyavilág romjai, mert hát ki tudná az ezredfordulón az életét egy olyan helyen berendezni, ahonnan nehéz megközelíteni a civilizációt? Még a napi betevőt sem igen lehetne megkeresni (talán elő lehetne teremteni a tájból, de ahhoz meg érteni kéne). Szóval elköltöztek a meredek kőutcákról és kőházakból, ahogy nálunk is elköltöztek a zsákfalvakból és a tanyavilágból.
     Persze nem mindenhonnan. Itt van például a középkori városképet várfalastul-mindenestül őrző Urbino, az egykori hercegi központ, aminek a reneszánsz idején felszedett kulturális tartalékai máig kitartanak. Ehhez az kell, hogy legyen nagy múltú, ma is működő egyetem, impozáns dóm, reneszánsz paloták, híres képtár, tehát legyen, amiért ma is érdemes odamenni, akár ott tölteni pár hónapot, évet. És beleszerelmesedni a jelenben lüktető, múltat lélegző városkába, ami anélkül, hogy skanzenhangulatot árasztana (a corso és a piazza még mindig éltet), felér egy történelemórával Itáliáról. Aztán vannak más városkák, amikkel semmi baj nincs azon kívül, hogy túl magasra törekedtek; itt a hegy tetejéről le lehet költözni a hegy lábához, megalapítani az újfalut, és ott fejlődni, városiasodni, könnyen bekapcsolódni mindenféle gazdasági vérkeringésbe, fent az ófalut pedig megtartani nyaralónak, például Toscanában, ami után úgyis kapva kapnak a turisták. A civilizációból időnként kivonulni is akarnak, nemcsak oda bevonulni.

     De - ahogy az olasz tájon utazgatva látni - nem minden kőtelepülés tudja átmenteni magát a jövő számára, minél kisebb, minél nehezebben megközelíthető, annál kevesebb eséllyel. Nagyon sokan buknak el végleg. Minden bizonnyal az összes helyszín el tudná mesélni a maga történetét arról, hogyan és miért indult sorvadásnak. Oliver Sacks neurológus számol be esetei közt egy Toscanából származó festőről, aki egész életművét annak szentelte, hogy újra és újra vászonra vesse szülőfaluja elsorvadás előtti pillanatát, amikor még élettől pezsegtek, és nem ürességtől kongtak az utcák. Oliver Sacks páciense elbeszélése alapján leírja, milyen események kötötték össze a pezsgést a kongással. A kis falu Toscana hegyei közt bújt meg (mivel Sacks könyve nem ma jelent meg, lehet, azóta írmagja is alig maradt), és már az etruszk időkben teraszos földművelés folyt ott, kétezer éve olívát és bort termeltek; jó ideig megfeleltek a célnak a szűk, kanyargós, lépcsőzetes utcák, amiken csak szamárháton lehetett közlekedni. A falu legmagasabb pontján csúcsosodó régi templomon nem fogtak az évszázadok. S míg az idő telt, bonyolódott, az elzárt faluban egyformán csordogált az élet, és az ott élő családok számára csak egymás jelentette a világot. Aztán persze beütött a krach, és még az eldugott toscanai faluba is bevonult a második világháború a náci csizmákban menetelve. A náci vész elől a lakosság elmenekült, és mikor újra előmerészkedtek, sok házat lerombolva, kifosztva, az életet adó földeket, gyümölcsösöket tönkretéve találták. A falu próbált újjáéledni, de az összetiport szántókat és gyümölcsfákat nem tudták teljesen helyreállítani. Sokan feladták, és máshol próbáltak szerencsét, mint Sacks festője is, aki hiába tanult eredetileg asztalosnak, az elszegényedő faluban nem lett volna elég munkája. A település hanyatlott, a korábbi 500 lakos pár évtized alatt 60-70 főre fogyatkozott, jobbára csak az idősek maradtak; a munkaképes generáció elvándorolt. Sok lett az üres ház. Szaporodtak a megroggyant tetők, az üvegtelen ablakok.
     Így múlik el a világ dicsősége. És nemcsak a történelmi Itáliáé.

Forrás:
Oliver Sacks: Antropológus a Marson. Álmai vidékén c. fejezet (175-209. o.). Osiris Kiadó, Budapest, 2004.