Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. október 6., szombat

Vamos a la playa


         Végre a tengerhez érek, mert természetesen ki nem hagynám a lehetőséget, hogy láthassam, még ha nem is Barcelona dicsekszik a leghíresebb beach-csel. A nagy kékség itt sem fakóbb, mint máshol. A barcelonai strandnak megvan a maga szépsége, csak ez nem természeti, hanem metropoliszi szépség. A strand egyik végét lezáró, körszeletre emlékeztető épület egészen egyedi karaktert kölcsönöz a partnak, amit csak fokoz a strand másik vége felé emelt nagy, bronz színű, bálna formájú létesítmény. (Kedvelem, hogy a modern kor vívmányaira könnyű szabadon asszociálni.) Sőt, szabadtéri "konditeremmel" is felszerelték a plage-t, hogy az egyszeri beachelő a napozás és csobbanás közepette se feledkezzen meg az aktív pihenésről.
     Végre a nagy kékség és a dagályban csapkodó hullámok; elememben érzem magam kedvenc elememben, bár megelégszem annyival, hogy a víz, hideg és harcias lévén, ezúttal csak a lábaimat nyaldossa. Bemutatót tart egy-két beachboy és beachcica, kockahas, a mellkason nyoma sincs szerelempázsitnak, a lányok meg elmehetnének aerobic kazetta reklámnak, és mind bronzbarnák, természetesen, csak nem a szoláriumtól; tiszta California, legalábbis, amilyennek elképzelem. Persze a többség átlagos külsejű, hétköznapi ember, mint jómagam. Stírölöm a vízimentőket, csak diszkréten, bár gondolom, hozzászoktak már a pillantások kereszttüzéhez, különösen a hosszú, szőke hajú, a szépen formált, de nem túltengő izmaival.
      Korábban úgy gondoltam, csak azok a nők mernek monokinizni, akik a mellüket átlagosnak tartják - akié szép, az atrocitástól tart (elnézést uraim, de léteznek szatírok is), akié csúnyácska, az a szégyentől. Ahogy körülpillantok a barcelonai playán, rájövök hogy ez a feltételezésem egyszerűen marhaság, mert az monokinizik, akinek kedve szottyan rá - barna cicit szeretne, szorít a bikinifelső, némi exhibicionizmus, vagy legalább a tenger mellett hadd érezze magát felszabadultan. Minek szégyenlősködni, ez nem a korzó, hanem a természet lágy öle, hiszen a tengerpartot a természet szabta, még ha egy város települt is a szélére; mit számít, ki mit gondol.
      Eszembe jut gyerekkorom kedvenc könyve, az Andersen-féle Kis hableány Füzesi Zsuzsa indás hajú sellőivel. Abban a könyvben hevertek a hableányok fedetlen kebellel a vízparton, nem ám kagylóhéjdivat, mint a Disney-változatban; igaz, a mesebeli part vadregényesebb, nem ilyen civilizált. A zsúfolt városi strand homokjában heverve dédelgetem magamban a hableányélményt, a béklyók nélkül lubickolás életérzését. (Az Andersen-féle végkifejlettől eltekintek.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése