Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. október 24., szerda

Valóságkonstruktőr

"A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása ezek mindegyike ...: Kapuk a Falon." /Aldous Huxley: Az érzékelés kapui/ 


     Tulajdonképp miért olyan jó (nekem) úton lenni, hogy szinte csak az éltet, mikor pakolhatom be újra a bőröndömet, ha csak pár nap erejéig is? Biztos találhatnék gyümölcsözőbb hobbit (hiszen ez nem hoz semmit a konyhára, sőt).
      Szeretek utazni, de nem a gyökértelenség hajt - habár húzom-halasztom a végleges letelepedést, egy-két gyökeret mégis jobb ereszteni, különben elvisz a szél (énekelte Halász Judit). Inkább a bizsergés, ami mozgásban tart, hogy vannak még rám váró, kinyíló kapuk...
     Alighanem az újabbnál újabb díszletezés inspirál (épp most), és nem az otthon. Ha csak egy árnyalatnyi is az eltérés, ennyi pontosan elég, hogy azt érezzem, egy másik valóságba csöppentem, vagy egy másik valóságba ringattam magam. Van még új a nap alatt, bár eget rengetni már nemigen lehet... én megelégszem annyival, ha a virtuális valóságaim sorába egy újat felvehetek. Új hely, új papírlap, amit teleskiccelhetek a magam örömére, ahogy én látom.

      Kiszabadulni abból, ami ismert, abban a reményben, hogy tartogat az élet meglepetést. Érezni, hogy a hétköznapok valóságán kívül létezik másik, és időnként nekem is kijár oda a belépés; hogy kinek milyen ez a másik, döntse el maga; némi üröm az örömben, hogy a szabadnap inkább a munkanaphoz, mint az ideákhoz hasonlít, úgyhogy végső soron mégis a hétköznapokból kell valamit kihozni. Persze az illúzió, hogy van az életünknek egy filmszerű, regénybe illő része, ahol mi játsszuk a kalandor, a nagy utazó főszerepét, vagy csak egyszerűen rendelkezésre áll egy másik valóság, ahol boldognak tudjuk magunk, vagy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk, valami andalítóan szép helyen, nos, sok pénzt megér ez az élmény, elég csak ránézni a velem együtt a bőröndjét huzigáló nyughatatlan turistahadra. Nagyot kaszál, aki mindehhez jó helyszínt biztosít.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik ez a bejegyzésed - egy húron pendülünk...
    Üdv. kavics

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. örülök, hogy bejött, ilyenkor tudja az ember, hogy nincs egyedül a világban (amúgy sincs, de ilyenkor végképp) :)

      Törlés