A "h", ami nincs és mégis van

     A "h"-t nem ejtik a franciák, tanultam anno franciaórán. Kiírják díszként, talán megszokásból, hagyománytiszteletből, vagy mert ciki lenne, hogy más népek használják, ők meg azt sem tudják, mi fán terem ez az izé. Később mégis az az érzésem támadt, mintha a franciák "h"-t ejtenének minden szóban, mintha hozzátoldanának egy "h"-t szinte minden mássalhangzóhoz. A "t"-k, de főleg a "p"-k után állandóan felbukkan a "h" hang, olyan szervesen, hogy fül meg sem hallja már, mert teljesen beolvadt a környezetébe. Hadd engedjek meg magamnak egy kis gonoszkodást, hogy a sok "h"-val pumpált "p"-től olyan köpködős hangzása van a franciának, de egy francia megengedheti magának, hogy köpjön a világra, hisz azzal, hogy franciának született, minden önmagába vetett kételyt kipipálhat. Elnézést, kihagyhatatlan élc.

     Gondolkodtam mostanában ezen a jelenségen, hogy valami van, és még sincs. Hogy valami annyira beépült, annyira nem emelkedik már ki, hogy észrevehetetlen. Mint a francia "h". Anno az egyetemen, a pszichológia szakon egyik tanárom tett egy megjegyzést, hogy a pszichológusnak kutya kötelessége felismerni mások elhárításait, a sajátját nem, de másokét igen. Ez a hozzáállás annyira megdöbbentett, mi tagadás, elborzasztott, hogy sok egyéb tényező mellett egyik okává vált annak, hogy diplomázás után évekig nem akartam pszichológusként dolgozni.
     Sajnos később rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy nem vagyok pszichológus, még nem kerülöm el a pszichológusok legfőbb csapdáját. Tény, hogyha az embernek olyan szakmája van, legyen az bármi, hogy osztja közben az észt - ami minimum übermensch-sé érdemesít -, akkor rém könnyű vakká válni a saját gerendákra, mert mások szálkái valahogy kirívóbbak. Viszont attól függetlenül, hogy szeretnénk magunkat jobb embernek hinni másoknál vagy sem, mindannyian megfutjuk ezeket a köröket.
     Milyen köröket? A "h" alapesetét, ami van is meg nincs is, pontosabban úgy van, hogy első blikkre nincs, egy kis odafigyeléssel viszont meghallható, meglátható. Például egy kollégám állandóan nárcisztikus (pszichológus)kollégákat lát maga körül (a posztgraduális képzésen meg a számos mentálhigiénés intézetben, ahol dolgozik), és mivel én ezt a túltengést nem tapasztaltam a szakmában, arra jutottam, hogy ő érzi magát picinek mások között, nem pedig objektíve sok körülötte a nagy egójú, vagyis nárcisztikus ember. Vagy aki másokkal arrogáns, lekezelő, közben úgy mellékesen megjegyzi, "elképesztő brutalitásban él" (értsd: agyonhajtja magát a munkában), az belül nyúzza-tekeri magát kínzóeszközökkel, és a saját brutalitása sugárzik ki - az már a dolog pikantériája, ha az illető segítő szakember, és vannak is páciensei.
     A "h" alapeset gyökere, hogy másokat látunk, magunkat nem - egyszerűen így vagyunk összerakva anatómiailag (is). Ezt a vakfoltot nevezte C. G. Jung árnyéknak. Az árnyék egyik sajátossága, hogy magunkban utáljuk, szégyelljük, és amikor másokban észrevesszük, mert másokban mindig észrevesszük, akkor roppantul idegesít. A másik sajátossága, hogy úgy belénk ivódott, hogy a saját látóterünkből kiesik, mások számára viszont gyakran nyilvánvaló, hiszen megnyilvánul abban, amilyen a minket körülvevő közeg, másrészt kihallatszik mindenféle megjegyzésből, elszólásból (szoktam is morfondírozni, hogy írom, írom ezt a blogot, és egy élesebb szem már kiolvasta belőle az összes gyengeségem).
     Nyilván adódik a kérdés, hogyan oldjuk meg a "h" dilemmát, vagyis hogyan vegyünk észre valamit, ami mások számára evidens bennünk, viszont annyira hozzánk nőtt, hogy nekünk fel sem tűnik? Sajna ha választ adnék erre a kérdésre, akkor osztanám az észt, és elindulnék az übermenschkedés felé. Szerencsére erre semmi szükség, mivel a válasz már szóba került az iménti szösszenetben.
     Ami viszont elszomorít, hogy pont azáltal válok übermensch-sé, hogy ilyen erőkkel igyekszem elkerülni... Ördögi egy kör ez a pszichológusszakma.

Ui.: Tudom, hogy nemsokára karácsony, de mivel ilyesmiken jár mostanában az eszem, ezért lett ez a nyersanyag a szöveghez. Kedves Olvasók, fogadjátok szeretettel a pszichológiai gyorstalpalót.