Persze, van olyan, hogy az embernek egy fityingje sincs. Hó végén aztán pláne előfordul. De hogy hó közepén sincs egy petákja sem, sőt már albérletfizetés előtt se legyen... Tiszta őrültség utazásba feccölni úgy, hogy ilyen helyzetbe hozzam magam, téptem az agyam, amikor belevágtam a marseille-i kirándulásba. Persze van olyan, hogy épp nem fizet a megbízó, kámforrá válik, főleg, ha szabadúszók vagyunk, kiszolgáltatva ilyen-olyan viharoknak, mint jómagam - de épeszű ember nem ezt a lélektani és gazdasági pillanatot választja egy külföldi út időpontjául, hogy a bizonytalanság tetejébe még kölcsönökbe verje magát, amit ki tudja, mikor ad meg.
Szóval nem kevés kétellyel vágtam neki Provence-nak, mindenféle költségcsökkentő trükköt bevetve. Például hogy busszal teszem meg a Budapest–Marseille közti cirka 1500 km-es utat odafele, mert az ár töredéke annak, amibe a repülőút kerülne átszállással (miért is lenne közvetlen fapados járat). Továbbá couchsurfinggel oldom meg a szállást, vagyis jó szándékú idegenek kanapéin, matracain aludni, akik hajlandóak befogadnak otthonukba remélhetőleg jó szándékú idegeneket. No meg másodmagammal hazastoppolok, ha nem akad más szerencse.
Spontánnak ígérkezett ez a kiruccanás, de a fejemet fogtam, amikor indulás előtt öt nappal még nem kaptam pozitív választ a couchsurfinges honlapon a marseille-i illetőségű jó szándékú idegeneknek kiküldött kérvényeimre (naná, Franciaországban május 8. a Győzelem napja, a második világháború befejezésének ünnepe, ezen a héten mindenki elutazik vagy más látogatókat fogad, nem idegeneket). Ráadásul a busz menetrend szerint 4-én szombaton éjfél körül érkezik Marseille-be, ami nem kifejezetten jó közbiztonságáról híres város, és mit kezdek én ott egymagam, se szállás, se ismerős? Az utazás apropója Esztert meglátogatni, aki egy évig önkénteskedik Provence-ban, és Marseille-ben jönnek össze a barátok. De lehet, ebben a kényes időpontban sem Eszter, sem más nem tud majd fogadni az állomáson, én meg ott állok egymagam a csomagokkal a félelmetes Marseille-ben. Így álltak a dolgok utazás előtt öt nappal.
Már-már eldöntöttem volna, hogy hagyom a buszjegyet a francba, és az euróra szánt pénzt a lakbérre költöm (legalább nem tetéz egy újabb kölcsön), amikor indulás előtt három nappal érkezett két pozitív válasz a szálláskérvényeimre, és az egyik fiú azonnal ajánlkozott, hogy érkezésem éjjelén összeszed a pályaudvaron, mert Marseille ifjú hölgyeknek veszélyes hely, különösen éjfélkor. Ennyi lendület a sorstól elég is volt, hogy úgy döntsek, belevágok.
Persze ettől még nem találtam választ a kérdésemre, hogy miért vagyok hajlandó anyagi bizonytalanságba lökni magam egy utazásért? Igaz, Eszter is meglátogatott engem, amikor én tartózkodtam Dániában, és ő is minden bizonnyal hozott ezért áldozatot - de ez aligha nyomós indok. A választ csak érkezésem éjjelén találom meg a marseille-i pályaudvaron, ahol egy zongorát helyeztek el, fölötte felirattal, hogy tessék rajta bátran játszani (a köztéri zongora apropójáról még később), és az arra járók bátran le is ülnek, zongoráznak, klimpíroznak, ki-ki tudása szerint. Sajnos én még klimpírozni se tudok; nem tanultam zongorázni, amibe valahogy mindig belesajdul a szívem. Így hát csak hallgatom a zongorázókat. És ott találok választ, a zongorázást hallgatva a kérdésemre: csak azt sajnálhatjuk igazán, amit nem tettünk meg, amit kihagytunk. És én mindig a teljességre törekszem.
Szóval nem kevés kétellyel vágtam neki Provence-nak, mindenféle költségcsökkentő trükköt bevetve. Például hogy busszal teszem meg a Budapest–Marseille közti cirka 1500 km-es utat odafele, mert az ár töredéke annak, amibe a repülőút kerülne átszállással (miért is lenne közvetlen fapados járat). Továbbá couchsurfinggel oldom meg a szállást, vagyis jó szándékú idegenek kanapéin, matracain aludni, akik hajlandóak befogadnak otthonukba remélhetőleg jó szándékú idegeneket. No meg másodmagammal hazastoppolok, ha nem akad más szerencse.
Már-már eldöntöttem volna, hogy hagyom a buszjegyet a francba, és az euróra szánt pénzt a lakbérre költöm (legalább nem tetéz egy újabb kölcsön), amikor indulás előtt három nappal érkezett két pozitív válasz a szálláskérvényeimre, és az egyik fiú azonnal ajánlkozott, hogy érkezésem éjjelén összeszed a pályaudvaron, mert Marseille ifjú hölgyeknek veszélyes hely, különösen éjfélkor. Ennyi lendület a sorstól elég is volt, hogy úgy döntsek, belevágok.
Persze ettől még nem találtam választ a kérdésemre, hogy miért vagyok hajlandó anyagi bizonytalanságba lökni magam egy utazásért? Igaz, Eszter is meglátogatott engem, amikor én tartózkodtam Dániában, és ő is minden bizonnyal hozott ezért áldozatot - de ez aligha nyomós indok. A választ csak érkezésem éjjelén találom meg a marseille-i pályaudvaron, ahol egy zongorát helyeztek el, fölötte felirattal, hogy tessék rajta bátran játszani (a köztéri zongora apropójáról még később), és az arra járók bátran le is ülnek, zongoráznak, klimpíroznak, ki-ki tudása szerint. Sajnos én még klimpírozni se tudok; nem tanultam zongorázni, amibe valahogy mindig belesajdul a szívem. Így hát csak hallgatom a zongorázókat. És ott találok választ, a zongorázást hallgatva a kérdésemre: csak azt sajnálhatjuk igazán, amit nem tettünk meg, amit kihagytunk. És én mindig a teljességre törekszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése