Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2017. április 25., kedd

Párhuzamok a magyar és a portugál kultúra között – és valami, ami teljesen máshogy sült el a két nép életében


Az a szóbeszéd járja, hogy a dél-európai népek lelkülete közül a portugáloké hasonlít legjobban a magyarhoz – lévén mindkét nép borongós, szomorkodó alkatú. Nincs egyetlen portugál ismerősöm vagy barátom se, így ezt a mendemondát amolyan városi legendának, pletykának tekintem (hozzáteszem, Lisszabonban ugyanolyan elkámpicsorodott arcokat láttam a metrón, mint amilyeneket Budapesten). Érdekes adalék mindehhez, hogy a portugáltanárom, akihez ősszel nyelvtanfolyamra jártam, hosszan sorolta egy alkalommal a magyar és a portugál kultúra/kultúrtörténet közti hasonlóságokat.

Például mindkét nép 19. századi irodalmában túlteng az elmaradottság motívuma, ami magában foglalja a perifériára szorulást, az avítt társadalmi és gazdasági működések fennmaradását, miközben máshol (Magyarországtól nyugatabbra, Portugáliától keletebbre, de mindkettőhöz viszonyítva: északabbra) már dübörög a modernizmus minden vívmánya. Portugáliában mindehhez járult még annak tapasztalata, egyszer már az aranykor küszöbén álltak, igaz, annak is már 3-400 éve volt; a magyarok számára inkább súlyosbította a helyzetet, hogy ők sosem álltak igazán az aranykor küszöbén, hanem 3-400 éve így ment.

Mindkét nép művészei, írói és arisztokratái a centrumra, azaz Párizsra vetették vágyakozó szemüket, és aki megtehette – vagy meg tudta lépni –, az odajárt töltekezni egy kis kultúráért. A lisszaboni arisztokrácia Párizs-imádatának köszönhetően a 19. század folyamán olyan érdekes elemek jelentek meg a lisszaboni portugál nyelvhasználatban, majd terjedtek szét a vidék felé minden irányban, mint például hogy a reggeli étkezés neve pequeno-almoço (francia eredeti: petit-déjeuner, azaz „kis ebéd”), vagy a raccsoló -r, amely a portugál nyelvben sem könnyebben kiejthető és mutatósabb, mint a franciában, no és néhány érdekes ékezet, amelyek korábban nem voltak jellemzőek a portugál nyelvre.

A századfordulóra Portugáliában is fellendült a kultúra, akárcsak Magyarországon. Ennek egyik jele volt, hogy mindkét országba begyűrűzött a divatos kávéházi kultúra. Amit Budapesten jelentett a Centrál, a New York, az Abbázia vagy a Hadik (stb.), azt Lisszabonban egy az egyben jelentette a Brasileira kávéház. Az üzlet megnyitásakor (19. század) a helyiség célja nem volt több annál, mint hogy Brazíliából importált kávét áruljanak. Ám ahogy fellendült a kávékultúra Európa más országaiban, magától adódott, hogy az üzletet kávéházzá fejlesszék 1905-ben. S nem kellett hozzá sok idő, hogy a korabeli értelmiségiek és művészek találkozóhelyévé nője ki magát a Brasileira. A hely befolyását mi sem mutatja jobban, mint hogy az espresso portugál megfelelője a bica szó, amely valójában egy mondat szavainak első betűjéből összerakott akroníma, és e mondatot egykor a Brasileira falára írtak ki nagy betűkkel: „Beba isso com açúcar”, azaz „Igya ezt cukorral”.

A Brasileira kávéház Lisszabonban, előtte Fernando Pessoa szobrával
forrás: wikipedia.org


Ahogy a Nyugat legnagyobb írói és költői a kávéházakban szerettek leginkább eszmét cserélni, alkotni, no és várni, hogy végre odatelefonáljon nekik a főszerkesztő egy megbízással, úgy a portugál modernizmus legnagyobb képviselőjének tartott Fernando Pessoa is a Brasileira valamelyik asztalán könyökölt legszívesebben. Vagy épp merengve figyelte a körülötte áramló világot. Vagy épp mindenféle karaktereket dolgozott ki magában és magából. Mondhatjuk, hogy Pessoa egymagában bontotta ki azt a portugál irodalomban, amit a Nyugat sok színes egyénisége képviselt a magyar irodalomban. Pessoa ugyanis nemcsak költő volt, hanem komplett költő alszemélyiségeket szült magából, akik mind egyedi stílusban, egyedi világlátással publikálták költeményeiket, saját nevükön (mármint Pessoa publikált az alszemélyiségek nevén, nyilván). A Pessoa-életmű egy része máig Álvaro de Campos, Ricardo Reis, Alberto Caeiro és egyéb szerzői nevek alatt olvasható – őket heteronímeknek nevezi az irodalomtudomány. (Bevallom, a heteroním kifejezéssel Pessoa kapcsán találkoztam először, és azóta sem tudnám megmondani, mit jelent. Miért nem alteregónak vagy alszemélyiségnek nevezik ezeket a figurákat? Mik azok a heteronímek, és miben különböznek pl. egy alteregótól? Ha valaki a témában illetékes épp erre jár, és egy válaszban helyrerakja számomra ezt a kérdést – nem baj, ha egyúttal engem is jól helyrerak, hogy még ennyit sem tudok –, azt megköszönöm.)


Ennyit a hasonlóságokról. A 20. század a két ország eltérő földrajzi (és geopolitikai) realitásainak köszönhetően elég másképp alakult a magyarok és a luzitánok számára, bár bizonyos szempontból mégis hasonlóan. Már ami a diktatúra felé való eltolódást illeti. Kérdés, hogy Magyarországon lett volna-e diktatúra a század második felében, ha nincsenek bizonyos világpolitikai paktumok. Mialatt Magyarország világháborúról világháborúra evickélt, és közben elenyészett az ország kétharmada és a századfordulón úgy-ahogy megtörtént gazdasági-társadalmi felzárkózás is, addig Portugália a kontinens szélén nagyhatalmi befolyás nélkül igyekezett úrrá lenni a kaotikus gazdasági helyzeten és az egyre irreálisabb állami költségvetésen, ami a köztársaság kikiáltását követő időszakot jellemezte, és persze a mindezt megfűszerező gazdasági válságon. Minimális sikerrel. Ilyenkor szoktak képbe kerülni a tekintélyelvű rendszerek és a diktátorok, és nem kellett sokáig várni, hogy Portugália politikai palettáján is feltűnjön egy rendet teremteni kívánó vezéralak, vezetéknevén Salazar. 1932 és 1968 között irányította az országot teljhatalmú miniszterelnökként, erősen jobboldali és vallásos szellemben. Több mint három évtizedes regnálása alatt Portugália gazdaságilag konszolidálódott, ám ez azt jelentette, hogy a nagytőkések agyonkeresték magukat, a parasztok és a munkások koplaltak (a nyomott béreknek köszönhetően), a politikai börtönök pedig nem ismerték a létszámkorlátot. (A „nemzeti érdekek” egy adott gazdasági kör érdekeivel egyenlőek, a többiek meg húzhatják az igát – ez a a felállás már-már archetipikusnak tekinthető.)

António Oliveira de Salazar,
aki ezen a fotón épp a békés polgári imidzset hozza
forrás: wikipedia.org

Habár a magyarországi és a portugáliai diktatúra ellentétes előjelű volt (az egyik balos, a másik jobbos), de ha listáznánk a diktatúrák kritériumait (ahogy például pszichiátriai diagnózisok felállításánál listázzák a tüneteket), jó sok kritériumhoz tehetnénk x-et mindkettőnél. Ha további hasonlóságokat keresünk, akkor szemünkbe ötlik a megdöntésükre tett kísérletben mindkettőnél szerepet játszó nagy adag idealizmus (oké, alighanem szintén archetipikus, hogy diktatúrákat csak idealizmustól fűtve lehet megdönteni). S a hasonlóságok ezen a ponton válnak végképp ketté, és mennek át teljes különbségbe, mert míg a magyarok forradalmából vérfürdő fakadt, addig a portugálokéból virágillat.

Ama neves napon, 1974. április 25-én a hadsereg középvezetői, a „kapitányok” katonai puccsot hajtottak végre. Salazar diktatúrájának végét az hozta el, hogy már a hadseregnek is elege lett belőle – pontosabban azoknak, akiket a gyarmatok megtartásáért vívott esélytelen és értelmetlen háborúba kívántak küldeni Afrikába és Ázsiába, nagyjából golyófogónak és azért, hogy a portugál vezetés fenntarthassa a gyarmattartó nagyhatalom nyilvánvalóan hamis imázsát. Ezek a katonák egyszerűen fogták magukat, és nem a harctérre, hanem másfelé vették az irányt a tankokkal. Már a puccs megkezdéséhez való jeladás sem nélkülözte a romantikát: előző éjjel 10 óra 55 perckor a rádióban felcsendült az E Depois de Adeus (És aztán a búcsú) című dal, amelyet abban az évben énekelt az Eurovíziós Dalfesztiválon Paulo de Carvalho; majd április 25-én 12 óra 20 perckor a Grândola, Vila Morena című nóta volt hallható az éteren, ami már nyílt ellenszegülés volt, lévén a nótát betiltották szocialista-kommunista felhangjai miatt. Ezt követően a hadsereg tankjai megindultak és elfoglalták a főváros stratégiai pontjait, mint például a rádiót, a televíziót és a repteret.

Graffiti az április 25-i forradalom emlékére
forrás: wikipedia.org


Habár a lakosságot előzetesen figyelmeztették, hogy maradjanak otthonuk biztonságos falai között, a lelkes portugálokat nem lehetett távol tartani a szabadság mámorától, nagy tömegekben az utcára özönlöttek, ünnepelni, hogy most végre elkergetik a diktatúrát. A lisszaboni virágpiacon halomban álltak a szegfűk, lévén épp szezonja volt, néhány katona szegfűket dugott a puskacsövébe, és ezzel a virágok át is vették a főszerepet a tankoktól, az emberek önfeledten dobálták őket szanaszét, beborították velük a tankokat, a katonákat és egymást; ezért becézik szegfűs forradalomnak a röpke egy napig tartó eseményeket.

A rezsim vezetői rövidesen külföldre távoztak – elengedték őket. A gyarmati háborúkat lezárták, miként magát az egész gyarmati kort is. Lisszabon híres vörös hídját, melyet eredetileg Salazar-hídnak neveztek, átkeresztelték Április 25. híddá. Egy év múlva sor került a szabad választásokra. Igaz, a forradalom 40. évfordulója alkalmából írt cikkekben visszatérő téma, hogy sem a demokrácia, de még az EU sem hozta el a forradalmat követően a nagy gazdasági felvirágzást Portugáliába, és hogy a portugál nép határozottan negatívan értékeli aktuális helyzetét.

 
Az Április 25. híd –
kapocs Lisszabon és Almada között


Ám legyen éppen akármilyen a gazdasági helyzet, a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját a portugálok mondhatják magukénak: a vértelen forradalmat és a forradalmat követő, vértelenül végbemenő demokratikus átmenetet. Interpretálja bárhogy az utókor a forradalom utóéletét, az egyszeri portugál kételyek nélkül tűzheti gomblyukába a szegfűt, vagy gyűjtheti csokorba a karján minden év április 25-én, hogy nekik sikerült átírni a vérfürdőbe és népirtásba torkolló forradalmak szintén archetipikus tapasztalatát, és létrehozni valami olyat, amiről azt hittük, csak az ideák világában létezik.


Forrás:

Ui. 1.: Tisztában vagyok azzal, hogy teljesen értelmetlen összehasonlítani az '56-os forradalom és a szegfűs forradalom kimenetelét. A magyarok részéről tízszer annyi forradalmár idealizmusa sem írhatta válna át akkor a világpolitikai realitásokat. A portugáloknak kapóra jött, hogy a periférián élnek – egyetlen nagyhatalomnak sem volt fontos akkor, mi zajlik a kontinens szélén, pláne hogy egy aktuálisan népszerűtlen, szélsőjobbos politika rendszert küldtek át a másvilágra. Ehhez képest középen élni: olyan vidéken, ami átjáróház, ha népmozgásokról van szó, és ami mindig útba esik, ha nagyhatalmi terjeszkedésről – nos, ez a tény önmagában hordozza a történelmi hányattatásokat. Fiatal íróként azt a tanácsot kaptam, hogy kerüljem a didaktikusságot – mégsem bírok ellenállni, hogy megjegyezzem, épp e szerencsétlen körülmény miatt lehet célravezető az idealizmus egy részét taktikai érzékkel felcserélni (a diplomáciai érzék hosszú távon kifizetődő, ahogy az olasz történelem kapcsán már láttuk). (Az '56-os forradalom politikai realitásairól, illetve az ehhez kapcsolódó diplomáciai kérdésekről számomra hasznos olvasmánynak bizonyult Charles Gati Vesztett illúziók c. könyve; Osiris, Budapest, 2006.)

Ui. 2.: Ami az április 25-i forradalmat követő sovány realitásokkal való szembesülést illeti, eszembe jut Sonja Lyubomirsky pszichológus kutató elmélete a hedonikus adaptációról, melynek lényege, hogy érjen minket bármekkora öröm, lottónyeremény, menyegző, gyermekáldás, álmaink pozíciójának megszerzése stb., bizonyos idő elteltével visszatérünk az alap boldogság- (vagy boldogtalanság-) szintünkre. Pszichológiai törvényszerűség, hogy az ovációnak vége, és visszatérnek a szürke hétköznapok – egyszerűen megszokjuk a jó dolgokát, és egy idő után már fel sem tűnnek. Alighanem a portugálokkal is ez történt: a lelkesedés tüze nem tartott örökké (hisz nem lehet örökké száz fokon égni), és ismét megszokott borongós szemüvegükön keresztül szemlélik az élet folyását. (Oké, ez csak tipp, lévén – ahogy leszögeztem az elején – a portugálok melankolikus habitusáról szóló feltevés csak szóbeszéd.)

2 megjegyzés:

  1. Nem sokkal az után, hogy elkezdtem élni választott hazámban hallottam ezt az összehasonlítást egy német kollégámtól. "Imádom a magyarokat meg a portugálokat, olyan egyformán melankólikusak!" Német szóbeszéd..? :-O

    Heteroním - (sosem hallott) bogarásztam a német értelmezésben - egy speciális esete a homonímiának (jel.: Több fogalmi reprezentációt tudunk kapcsolni egy fonológiai reprezentációhoz, de ezek között nincs sem oksági, sem asszociációs kapcsolat." Wiki), pontosabban egy homográfiának (jel.: "A homográfia olyan szavak, amelyek azonos, de mindegyik saját külön jelentése van.") ami a szinoním ellenkezője (logikus). Egyébként a homográfia ellentetje a homofónia, amikor is a kiejtés megegyező, de a leírt változat különböző.
    ...
    Kész vagyok, aki jobban ért hozzá bogozza tovább, én egész melankólikus lettem e kifejezésektől. Megyek a hegyekbe... :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, én nem jutottam eddig ennek a homo- és hetero-izének az analizálásában :) de az ember mindennap megtudhat valami érdekeset... vagy valami furcsát.

      Törlés