Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. június 12., vasárnap

Nekirugaszkodás

„…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…” – írja Joseph Campbell. Számomra az utazások, a kulturális találkozások a megismerés eszközét jelentik, ablakot a világra; az élmények szövegbe öntése pedig a feldolgozást. Amikor átlépek egy országhatárt, önmagam határait is meghaladom; s miközben különböző helyszíneket választok úti célul, valójában a belső középpontomhoz szeretnék odatalálni.


Majdnem két éve, hogy e blog (eddigi) legutolsó bejegyzésében azt írtam, úgy érzem, távolodom a Déltől, pedig az azt megelőző két évben (sőt már sokkal korábban) minden alkalmat megragadtam, hogy tiszteletem tehessem nála. S miután számot vetettem azzal, mi mindent kaptam a Mediterráneumba tett utazásoktól, amelyek jellemzően hektikusra sikerültek, elköszöntem az olvasóktól, magam sem tudva, hogy lesz-e még bejegyzés, legfeljebb csak bízva benne.

Azt is írtam, hogy érzem, az élet nem afelé terel, hogy elérjem az óceánt, ami a szívem vágya volt – ehelyett az apró szlovéniai tengerszemeknél találtam meg a lelki békémet. Majd visszaindultam oda, ahonnan elindultam…

Ám én olyasvalaki vagyok, aki befejezi, amit elkezdett. S ahogy akkor a távolodást, most ismét a közeledést érzem, valami nálam nagyobbhoz, és azt, hogy az élet nagy társasjátékában dupla hatost dobhatok végre.

Most tehát új fejezet kezdődik a blogban, és ebben a végére érek annak, amit elkezdtem, évek halogatása és várakozása után elmegyek Európa nyugati sarkáig – ám, ahogy megszokhattátok, kedves Olvasók, nálam sehova sem visz egyenes út, csak vargabetűk. S míg az óceánig eljutok, tekergek itt-ott, nyitott szemmel, hátha az élet elém vet egy-két megízlelni való lehetőséget.



Éberen figyelek, mert minden, amivel találkozom, új, váratlan felfedezéseket nyithat meg, és bízom abban, ahogy négy éve is (atyaég, hova tűnt az idő?), hogy számos meglepetésben lesz részem – hogy megtalál majd az átütő, minden várakozást felülmúló serendipity. Remélem, hogy belé botlok, mint már annyiszor, és felismerem.

S főképp bízom abban, hogy végre megértem rá.

2 megjegyzés:

  1. Szeretem, ahogy írsz (bár ezt már szerintem mondtam) és hiányzott is, most örülök.
    Bevallom visszaolvastam a linkeket is, mert már nem mindenre emlékeztem. De nem is ez a lényeg, mert az érzés, amit az írásod keltett az megmaradt. Mindig az érzés marad meg - ez a lényeg számomra. :-)

    Azt gondolom az élet mindig afelé terel, ahol lennünk kell. Nem ahol lenni szeretnénk, hanem ahol dolgunk van. Követek egy-egy camino-st, érdeklődve olvasom megélt napjaikat az út során (ahogy Coelho is írt róla) van, hogy kitérőket, plussz köröket futunk. Gondoljuk ezt, pedig jól lehet nem is.

    Pár napja jöttünk haza a vágyott óceántól. Nem minden úgy alakult, ahogy képzeltem. Utólag számot vetve megértettem, hogy önmagamhoz jutottam el vele, -mint minden egyes utazással- ami történt, ahogy történt azért, mert ilyen vagyok. Magamat láttam, mint még soha. Ahogy Te is írod hasonlóan. Annyi különbséggel, hogy a belső középpontomhoz jutottam, de anélkül, hogy azt szerettem volna.

    A váratlan szerencsét felismered, ha érezni fogod. Én éreztem. Lehet a férfiak ismerik fel, mi nők érezzük.:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmmm... Számomra az a legnagyobb kihívás - és ez biztosan az írásaimból is látszik - elfogadni, hogy épp merre terel az élet... Túlságosan akarós és küzdős típus vagyok. És igen, ahogy írod, utólag kiderül, hogy fontos minden vargabetű.
      Egyszer Dániában eljutottam a középpontomhoz. Nem akartam, vagy nem oda akartam eljutni, pont ahogy írod, de egészen váratlanul megtörtént. Akkor is írtam blogot, nehéz visszakeresni, melyik bejegyzés szól erről, talán ez:http://eurotripstepone.blogspot.hu/2012/06/i-have-had-my-vision.html Nagyon kemény volt odáig eljutni. Mint amikor az ember váratlanul kitalál egy barlangból (a hős-mítoszok is gyakran erről szólnak, ahogy Joseph Campbell ír róla; egy pszichológiai irányzat "hős útjának" nevezi ezt a belső utat).
      Néha mintha megközelíteném a középpontom azóta is...

      Az óceán számomra az időzítésről, a várakozásról szólt, de erről majd írok... Kivárni, hogy beérjenek a dolgok. És a megfelelő emberrel érjenek be. Mivel az akarás a gyengém, a türelem a leckém :) De aztán pont olyan volt, amilyennek megálmodtam - és éppen ez volt benne a hihetetlen.
      Figyelem majd az élménybeszámolód a blogodon :)

      Törlés