"Nem lehet ez másként, minthogy ennek a népnek a vérében van a fórumélet, és ha kell, a forgalom rovására is lefoglal magának az utcából annyi területet, ahol néhány száz ember, aki egymásnak sem szoros ismerőse, sem tagtársa, valóságos álló klubbá alakul össze. Az embernek nem is kell behunynia a szemét, csak egy kis fantáziával felöltöztetnie ezeket az embereket tógába és egyéb római viseletbe, hogy előttünk éljen a régi Róma, ahogy hihetetlenül kis területen annyi élénk embert tudott összezsúfolni." /Szini Gyula, A római corso, 1908/
Ősz elején, amikor mint minden évben, menetrend szerint sor került a design hétre Budapesten, kapva kaptam egy olasz programon. Az Olasz Intézetben Fabio Novembre építész és designer állította ki tálcáit, illetve nyitotta meg kiállítását. A tálcákat egy-egy olasz piazza inspirálta: minden darab más-más város főterét mintázta, a tálcák alapja a tér alaprajzát, oldaluk pedig az épületek sziluettjét formázta. Hagyomány, ötletesség és sikk ötvöződött a tálcákban, és anyaguk sem holmi bóvli, hanem egytől egyik ezüstözött sárgaréz, hogy a csillogás se maradjon el. Signore Novembre abszolút rászolgál a hírnevére.
Az esztétikai élmények mellett már csak a komikum kedvéért is érdemes volt útba ejteni a megnyitót. A művész urat természetesen könnyű volt azonosítani, elárulta a talpig fekete szerelését megkoronázó vörös nyersbőr kabát. Ám amikor elkezdte a megnyitóbeszédet, és a buongiornot az a bizonyos olaszos karlendítés követte az összezárt ujjakkal, és mindegyik ujját egy-egy méretes aranygyűrű ékesítette, nos, erősen vissza kellett fognom a nevetést, pláne, hogy Novembre továbbra is intenzíven gesztikulált az ujjaival és a gyűrűkkel. A megnyitóbeszéd közben természetesen flörtölni kezdett a polgármesteri hivatal dekoratívan dekoltált kolléganőjével, de, ahogy egy mellettem álló hölgy megjegyezte, milyen nő, aki nem keveredik öt percen belül flörtölési szituációba egy délolasszal.
A művész úr a flörtölés és gesztikulálás közepette (előbbihez ugyebár szem, utóbbihoz kéz szükséges) elbeszélte, hogy a tervezés során azért esett választása a piazzákra, mint fő motívumra, mert a piazza valami sajátosan olasz, és több, mint egyszerű tér: a mindennapok színtere, itt sűrűsödik az élet. S valóban, ottjártamkor figyeltem is, hogy minden út a piazzát keresztezi, és nemcsak átsietnek rajta az emberek, hanem a padon üldögélnek, vagy álldogálnak a biciklijüket támasztva, esetleg egy kávézó teraszán diskurálnak, és nem is egymásra figyelnek beszéd közben, hanem a körülöttük mászkáló emberekre, ki mit visel, vajon miben sántikál, és legfőképp, hoz-e aznap új epizódot a városi szappanopera. A korzón és a piazzán egyaránt szabadtéri asztalokkal várnak a bárok és éttermek, így ősszel pléddel felszerelve, hogy az ember elcsábuljon egy kis napfényre, kávéra, és élvezni a városi díszmenetet. Bár ez a kedves szokás kis hazánkba is átgyűrűzött már, kávézóteraszok plédekkel a székeken, és Budapesten meglepődve láttam, hogy még novemberben is, amikor pedig itt már csíp a levegő, még mindig sokan kint foglalnak helyet; talán őrizgetnek egy kis mediterrán életérzést a hidegben, vigasztal és felvidít, ha azt képzeljük, öt-tíz fokkal magasabbra kúszik a hőmérő higanyszála. Egy másik érdekes szokás még nem terjedt át: Urbinóban és Forlíban is észrevettem, hogy a belvárosban lakók, idősek és fiatalok is, az ablakukon kihajolva teljesen leplezetlenül mustrálják az utcai sürgés-forgást. Nem állítom, hogy tömeges szokás az ablakon bámészkodás, de határozottan előfordul.
Róma, a jó ég tudja melyik piazza a sok közül
Snitt.
Tettem egy keserédes (értsd: tragikomikus) felfedezést is a kiállításmegnyitón. Természetesen volt ital és harapnivaló a megnyitóbeszédek után. Én naiv a barátnőmmel először a kiállított tálcákat jártuk végig. Meglepődve vettük észre, hogy kicsorbult az egyik tálca széle; az ember azt hinné, ilyen drága műveket komoly elővigyázatossági intézkedések mellett szállítanak, de lehet, a művész úr csak flegmán bedobta őket a Minijébe, aztán átkocsizott a sztrádán. Mire az asztalok felé vettük az irányt, már csak a maradékát láttuk az ételnek, apró falatkák az elvárható olasz eleganciával, garnélarák, pármai sonka stb., de úgyis számoltam azzal, hogy korábban kell kapcsolni, ha itt valaki enni óhajt. Egy pohár pezsgőt nagy nehezen kiküzdöttünk magunknak, de, nem túlzok, percekig álltunk érte sorba. Majd észrevettem, hoznak még pár tálca nasit, de mire odaértem volna, már szét is kapkodták; kulcsfontosságú a jó pozicionálás. Még furcsálltam is, hogy ilyen leplezetlenül megrohamozzák a pincért.
Pezsgőzgetés közben összehaverkodtunk egy lánnyal. Ő világosított fel, hogy a kiállításmegnyitókra törzsgárda jár, szakmai ártalomból ő több ilyen eseményen részt vett az utóbbi időben, és sok állandó arcot felismer itt is. No nem azért a nagy érdeklődés, mert Budapesten ekkora a kultúraéhség. A lány mesélte, hogy egy ízben elkapta egy beszélgetés fonalát, két törzsvendég információt cserélt, melyik megnyitón várható a legjobb svédasztal, kitesz egy jó vacsorát. Esztétikából és komikumból nem, csak a szervizből lehet jóllakni. A magyar kreativitás a napi betevő előteremtésében is megmutatkozik. Dolce vita alla ungherese.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése