Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. december 15., csütörtök

Csodavárás

Toscanában igazán gazdagon mérik az egy városra, pardon, városrészre jutó díszes templomokat, grandiózus dómokat, katedrálisokat. Ahogy Pisában csodáltam a tágas, füves téren álló dómót, a keresztelőkápolnát és a ferde tornyot, majd Firenzében csillogó szemmekkel sétáltam a lakóházak közé szorított, ám a pisainál nem kevésbé méretes szakrális épületegyüttes körül (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő csak poénkodva jegyezte meg, "Nicsak, megint micsoda objektumok"), elmerengtem azon, hogy a késő középkor, kora renenszánsz embere micsoda várakozással, lelkesedéssel, kíváncsisággal sétálhatta körül az épülőfélben levő, már akkor a város jelképévé váló központot.

A legjobb selfie nyomában a pisai dóm előtt

Megszületett az illető Pisában vagy Firenzében, és talán első emlékei közt szerepelt az, hogy festett a remek épület, amikor háromévesen körültotyogta, és mekkora változások történtek, mennyit haladt előre a munka, mire néhány évtizeddel később élete alkonyához ért. Talán gyakran felidézte magában, milyen volt a dóm, mennyi híja volt, mikor utoljára arra vitt az útja, mondjuk a piacra menet. S látta ugyan, hogy a végét ő már nem éri meg (hisz az ilyen gigaprojektek megvalósítása több mint száz évbe telt rendszerint), sőt, az is kétséges, akad-e egyáltalán építész, aki ekkora teret kupolával vagy bármi módon befed (ez a kérdés a firenzei dóm esetében merült fel), de talán halad annyit előre a világ, a mesterek tudása, leleményessége, hogy a gyerekei meglátják, hogy Isten dicsőségének eme földi megnyilvánulása teljes pompájában, befejezve áll. Vagy hősünk talán a vidéki Toscanában élt, távolabb Firenze metropoliszától, egy kisebb városban. Időről időre a nagyvárosban akadt dolga, és mindig úgy intézte, hogy látogatása során útba ejthesse a készülő remekművet, és listázta magában, mennyit haladt előre a megvalósítás. S otthon is kíváncsian leste a híreket ismerőseitől, mi hír a dómról, beszélnek-e arról, hogy nemsokára az utolsó tégla, az utolsó szobor is a helyére kerül? Feszengve aggódott ő is, hogy ne adj' isten előbb szólítja magához az Úr, mint hogy megláthatná ezt a csodát. Nemhiába keresztelték a Campe dei Miracoli, azaz Csodák tere névre azt a tágas füves teret Pisában – a kor embere számára szinte felért egy csodavárással, ahogy évről évre több látszott a gigantikus, díszes objektumok szépségéből.

Mintha egy parkban üldögélnének-sétálgatnának az emberek,
nem pedig a pisai dómban

Ma meg... ha egy évig nem járok egy korábban jól ismert városnegyedben, ismét arra kanyarodva azt látom, épületek nőttek ki ott gombamódra. Többnyire magas, meglepő geometriájú üvegpaloták, talán nem az örökkévalóságnak, de bizonyosan reprezentatív igénnyel a jelenkor számára. A csoda – elmarad. Igaz, ma már a csoda Firenzében és Pisában is kisebb, ahogy turistatársaim gyűrűjében sétálom körbe a díszes "objektumokat". Nemhiába emlékeztet sok nagy gondolkodó, hogy a célhoz vezető út izgalmasabb, mint maga a beteljesülés.

 A firenzei dóm egyszerűen nem fért bele a képbe...

Snitt.

Vajon modern emberként átélhetem-e még a csodavárást? Láthatom-e, ahogy a szemem előtt megvalósul egy különleges építmény, ami fizikai valójában képes tükrözni a transzcendenciát? Igen. Barcelonában még pár évig, évtizedig épül a Sagrada Família, immár 1883 óta rendületlenül zajlik a gyönyörű terv aprólékos részleteinek formába öntése. S ma Barcelona repülővel nincs messzebb Budapesttől, mint Firenze metropolisza a toszkán kisvárosoktól a reneszánsz korában. Szinte a szomszéd város. Ha párévente arra visz az utunk, csillogó szemekkel járhatjuk körbe, vagy be is térhetünk, ha sikerül jegyet vennünk, befurakodva a turistahad közé, hogy mi minden készült el legutóbbi ittlétünk óta. Hány újabb alma-, citrom- és egyéb gyümölcsforma került fel a templomtornyokra, követve Gaudí és a modernizmus játékos szellemét? Vajon hogyan fog elférni ez a grandiózus építmény a téren – tényleg le kell bontani néhány házat, hogy a főkapuzat beférjen, ahogy a városi legendák állítják? Piszkálhat belülről sok-sok kérdés, hiszen nem látjuk a jövőt, még nincs itt a finis, amikor minden letisztul és eléri végleges formáját. Még vár ránk száz és száz meglepetés.

Csak semmi retusálás – az épülőfélben lévő Sagrada Família néhány évvel ezelőtti állapota
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése