Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. szeptember 30., péntek

Gondolatok az utazás demokratizálódásáról

Sok szempontból szerencsés embernek tarthatom magam. Ha listát írnák arról, mi mindenért vagyok hálás, előkelő helyen szerepelne az, hogy a lehető legjobbkor jártam egyetemre: az EU-csatlakozás idején voltam gólya, és a gazdasági válság kirobbanásának környékén hagytam el az egyetem óvó karjait (nos, ez utóbbi nem épp a legjobb időzítés volt). Ez azt jelenti, hogy akkor szakadt rám az egyetemisták szabad élete (értsd, sem a munkahelyi kötelezettségek, sem a család nem szólt bele a dolgaimba), amikor Magyarország határai átjárhatókká váltak, és elindult a fapados boom. Vagyis könnyedén és tényleg olcsón lehetett az EU-ba és vonzáskörzetébe utazni (az olcsóságból később lefaragott a gazdasági válság). Annyira könnyen és olcsón, hogy végigpörgetve akkori ismeretségi körömet, azokban az években mintha az utazás lett volna az egyetemisták első számú hobbija (diákmunkából remekül lehetett finanszírozni ezeket az utakat). Mindig akadt valaki, aki épp külföldön töltött egy szemesztert valami jó kis ösztöndíjjal, és akit persze meglátogathattunk; tavasszal Amszterdam, nyáron Szicília, ősszel Párizs – ez egy egyetemista átlagos évi utazási terve volt akkoriban, nem túlzok; persze kis költségvetéssel, semmi luxus. (A gazdasági válság első éveiben nem engedhettem meg magamnak, hogy annyit utazzak, mint egyetemistaként, most pedig már időm nincs sokat utazni – alighanem ezért is jelentik az egyetemista évek számomra az aranykort.)

Nem hiszek a kiváltságokban. Nem hiszem, hogy világot látni csak a kiváltságos és tehetős kisebbségnek lenne joga. Hálás vagyok az életnek, hogy akkoriban bejárhattam Európát, még ha „fapadosan” is (ismerek néhány most egyetemre járót, őket már nem csábítják ilyen remek lehetőségek). Ugyanakkor látnom kell azt is, éppen az útjaim során, hogy az, hogy az utazás a tömegek számára is elérhetővé vált, hozza létre a „turistafürtöket”, vagyis hogy lassan egymás lábát tapossuk és egymás utazását tesszük kellemetlenné. Hogy szó szerint nem férünk el Sintra és a többi tündéri kisváros terein, sőt lassan a legmenőbb nagyvárosok terein sem, amilyen Firenze, Barcelona vagy Prága (igaz, Prágában vagy hét éve jártam utoljára – vajon még mindig nem lehet egy tűt sem leejteni a főtéren?).

 Mozaik a Délről

S ez csak a kisebbik gond. Mert több utazó = még több repülőjárat = még több környezetszennyezés (autóval, busszal ugyanez). Több turista = több szemét, mert nyilván sokszor műanyag pohárból isszuk a kávét, napi többször pékségben eszünk (több zacskó), és persze a szemét gyakran a járdaszélen landol. Stb. Több százezer turista = több százezerszer ugyanez. „Fedezzük fel a világot!” mozgalom izgalmai ide vagy oda, az utazás demokratizálódása oda vezetett, hogy még egy lapáttal ráteszünk egyébként is hosszú környezetszennyezési bűnlajstromunkra.

Ugyanakkor tény az is, hogy aki épp kirándul, felfedez, az nem egy irodában terheli az elektromos hálózatot… Talán éppen az utazás demokratizálódása segít abban, hogy elkezdjük megkurtítani azt a bizonyos lajstromot. Sok utazó blogger írt arról, hogy éppen az utazásaik vezették rá őket a zöldebb életmódra, az elengedésre és a fogyasztói lét addiktív kényelmének hátrahagyására. Egyrészt annak érdekében, hogy lefaragják a költségeiket (igen, a tömegek utazásainak ez része maradt), lemondtak néhány, a környezetet terhelő luxusról. Vannak, akik lemondanak a repülésről, vagy igyekeznek kevesebbet repülni; inkább vonattal utaznak, akár keresztül egész Ázsián, tartson tovább az út, többet látnak a vonatablakból (persze ez nem a szűkre szabott szabadnapok műfaja). Kevesebb cuccot vásárolnak össze (például nők nem tömik többé a gardróbjukat) – mert minek? Nem visznek magukkal tízféle kozmetikumot tízféle műanyag tégelyben, és tízféle elektromos kütyüt sem.

Másrészt az ember előbb-utóbb elvetődik olyan helyre is, ahol a környezetszennyezés következményei nyilvánvalók, ami felérhet egy sokkterápiával.

A felkiáltás sokszor magában hordja a megnyugtató feleletet.

Snitt.

Szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, és a történelem ismétli önmagát. Ám ez a fene nagy utazási kedv mégiscsak amolyan 21. századi korszellemnek tűnik, furcsa modern hóbortnak, ahogy arra Yuval Noah Harrari szellemesen rávilágít Sapiens című könyvében:

„Vegyük például a külföldi nyaralás népszerű vágyát… Egy csimpánz alfahím sosem használná a hatalmát arra, hogy a szomszédos csimpánzhorda területén üdülhessen. Az ókori Egyiptom elitjének tagjai vagyonokat költöttek piramisok építésére, vagy a holttestük bebalzsamozására, de egyikük sem gondolt arra, hogy vásárolgatni menjen Babilonba, vagy síelni Föníciába.”

Ám az utazós blogokat olvasva olyan érzésem támad, hogy ez a furcsa, modern hóbort valami olyasmihez vezet, ami valóban nem új a történelemben: a kevésbé helyekhez és tárgyakhoz kötött, nomádabb életformák visszatéréséhez. De erről – talán – majd máskor.

Az idézet forrása:
Yuval Noah Harrari: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus, Budapest, 2015.

4 megjegyzés:

  1. Megnyílt a világ. Már nem férünk el benne, ahogy a bőrünkben sem.
    Hamarosan megnyomjuk (megnyomatják velünk) a reset gombot és kezdhetjük "előről". (?)

    Hm. Azt hiszem, vannak kiváltságos életek, bennük emberek, ahogy pechesek is. Karmánkból adódóan mikor épp melyik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon igazad van, és nagyon jól megfogalmaztad! Mármint azt, hogy nem férünk a bőrünkbe, és talán ezért nem férünk el a világban... Ez olyasmi, amiben magamra is ráismertem...
      A második gondolat kapcsán viszont az jutott eszembe, hogy én valahogy mindig kijártam magamnak, hogy meglegyenek azok a dolgok az életemben, amik elégedetté tesznek... hogy olyan életet alakítsak ki, amivel elégedett vagyok. És eszembe is jutott, bár nem szó szerint így, hogy talán ez a karmám, hogy mindig "kijárjam".

      Törlés
    2. Én is sokszor kapom magam azon, hogy épp nem fértem a bőrömbe, de akkor a gondiveselés kólint egyet a fejemre és visszatérek a helyes útra (remélem) :-)

      Kijárós vagy? Ez jó. Lehet én/mi is? Ezen most megint lesz egy kis időm gondolkodni. :-)

      Törlés
    3. Egyik barátnőm szokta mondani, hogy az ember sokszor nem azt kapja, amire vágyik, hanem ami tényleg jó neki. Ezt időnként nehéz elfogadni, de mégis tudok benne megnyugvást találni. Időnként pedig úgy alakul, hogy megkapom, amire vágyom, és aztán kalandosan és rázósan sül el. Ritka a nyugalom :)

      Törlés