Izzadság

2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016 júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal Firenzében és Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által látogatott helyein, mint 2015-ben? Mivel idén – várhatóan – nem megyek Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.

______________________________________________

Firenzében (s más hasonlóan öreg városokban) járva megrendítő belegondolnom nemcsak abba, hogy hányan koptatták már előttem ezeket az utcaköveket, hanem hogy hányféle életszemlélet és vallás szellemében élő, hányféle divatba öltözött ember vetette már szemét ezekre a házfalakra, hányféle reménnyel és céllal... A mai ember fejében olyan perspektívák és tárgyak képe kering, amilyeneket a régiek elképzelni sem tudtak, és mi sem foghatjuk fel, hogy a jövő emberei hogyan élik majd az életüket, például milyen közlekedési eszközöket használnak...
 

Firenze és az Arno – egy ritkábban fotózott szögből

Egyvalami biztos: amíg Firenze áll, turisták is lesznek. Ottjártamkor sem lehetett elférni tőlük, húztam a szám nem kevés öniróniával, ahogy a fantasztikus épületek közt sétáltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. A város jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy neves amerikai egyetemek vásárolnak vagy bérelnek itt épületeket, és áthelyeznek ide egy-egy tanszéket, átküldik a hallgatókat a tengerentúlról, hogy szívjanak magukba egy kis európai kultúrát. Mert ehhez – úgy vélik – Firenze a legalkalmasabb.

M. barátnőm, a vendéglátónk kívül a belvároson, de a közelében lakott, így tíz perc séta után a sűrűben találtuk magunkat. A csodás, pirosba, zöldbe, fehérbe öltözött dóm körül sétáltunk, amit megpillantva elszorult a torkom, pedig megszoktam már az európai kultúra vívmányait. A fiú, akik száz százalék, hogy a nagy Ő hasonlóan érzett, együtt fordítottuk a fejünket az erőt sugárzó, ám mégis elegáns campanile teteje felé, szomorkodtunk, hogy a keresztelőkápolnát épp felállványozták, de a mesterien megmunkált aranykapuzat megérte a tülekedést és a nyaknyújtogatást. Nem álltunk be egyik kétórás sorba sem, hogy megnézzük a dómbelsőt, a Brunelleschi-kupolát vagy felmásszunk a toronyba, nem-nem. Sodortattuk magunkat a tömeggel a sétálóutcákon a Piazza della Signoriáig, fejet hajtva az időtlenség előtt, nem figyelve a fotózó turistákra és kikerülve az árusokat. S azt hiszem, ha ötször ennyi turista járná Firenzét, és én egy lennék közülük, akkor is érezném ezt az áhítatot.

A dóm felé terelnek a szűk utcák

Pedig nem épp üdítő érzés ennyi ember közt szlalomozni, miközben folyik rólam az izzadság, ragadok, bűzlök, minden bajom van... de Firenze ezt is megéri. Amikor pedig már elég a tömeg, jöhetnek a kis utcák, egy kicsit kevesebb turistával, igaz, ugyanolyan szűkös hellyel, hiszen a sikátorokban a kevesebb turistát is ugyanúgy kerülgetni kell. S közben olyan kincsekbe lehet botlani, mint a templom, ahol Dante megpillantotta Beatricét, egy puritán zug az egész, néhány festmény, pad, de nem is kell több. Egy kis zug, ahol lezajlott a pillanat, amiből aztán egy mestermű sarjadt, és Dante számára egy spirituális út, no nem a házassághoz, hanem a belső istennővel való találkozáshoz, aki mindannyiunkban ott székel.

A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő remek érzéke van a vargabetűkhöz és a gasztronómiához, erről már írtam. S ahogy megkordult a gyomrunk, a jó megérzései a La Prosciutteriába vezéreltek, ahol sonkák lógnak a mennyezetről, és a polcok kézműves termékektől roskadoznak. A gyomrom nagyobb lelkesedéssel fogadta a szendvicset, amit itt vettünk, mintha bármilyen középszerű pizzát vagy pastát ettünk volna... Én a kéksajtos krémesre szavaztam cukkinivel és sonkával, a nagy Ő pedig a – disznófejhúsosra. Megkóstoltam, és tényleg mennyei, nem hiába ajánlotta a "séf"... S nemcsak az étel, amely emberi kéz nyomát hordta magán, hanem maguk a tárgyak is, a gonddal megmunkált vizesbutélia és társai mind-mind arról tanúskodtak, hogy a helynek lelke van, és hogy a La Prosciutteriában a vendéglátás szertartás, nem gépesített profittermelés.

Firenze igazi arca – őszintén, kell ez nekem...?

Ennyi zsivaj után távolodni szerettünk volna a belvárostól. Átkeltünk az Arno folyón, és felsétáltunk a Piazzale Michelangelóig, ahonnan egy Dávid szobor másolat tekint le a városra. Nem, ez még nem turistamentes övezet. De M. barátnőm a lelkünkre kötötte, hogyha feljebb sétálunk, egy temetőhöz és egy templomhoz (a becsületes neve Chiesa San Miniato al Monte) érünk, ahonnan pazar kilátás nyílik az egész városra és a toszkán tájra, ne hagyjuk ki. Igaza volt. Felcaptattunk emelkedő utakon és sok-sok lépcsőn, izzadság csorgott rólunk, az agyunkba tolult a hőség, és közben elhúzott mellettünk a Google Maps kocsija is (azóta ellenőriztük, és nem, nem vagyunk rajta a Google Mapsen Firenze utcatérképén). S mikor feljutottunk oda, ameddig menni lehetett, körülöttünk a párában kéklő hegyek, ciprusok csúcsa – és béke. Mert itt már olyan kevés turista volt rajtunk kívül, hogy egészen elhanyagolható; hiába lenyűgöző a kilátás, csak igen kevesen veszik a fáradságot, hogy eddig feltalpaljanak (bár busz is jár erre). A temetőben bóklászva ráakadtam Franco Zefirelli sírjára. Torokszorítás, ismét. Beültünk a templomba – hűsölni. S a néptelennek tűnő csendben, ahol nemcsak a madár, de senki nem jár, felcsendült egy kórus. Próbáltak, talán, nem feltételezve, hogy hallgatóik akadnak. A zsoltár betöltötte a teret, a fülemet. Mélyeket szippantottam az összetéveszthetetlen templomillatból (és a gyerekkoromból, amikor nagymamám oldalán ültem a templompadban). Egy kicsit kevésbé folyt rólunk az izzadság, kevésbé tapadt bőrünkhöz a ruha.

Minden belezsúfolódott ebbe a képbe...

Ui.: Minden (magyar) turistának: Firenzében tilos bliccelni! (Szerencsére mi sem próbálkoztunk ezzel, M. barátnőm előre figyelmeztetett.) Minden második járatra ellenőrök szállnak fel, és nem alkuképesek (élesben láttuk). A vonaljegy annyiba kerül, mint Budapesten (mellesleg a havi bérlet is annyiba kerül, mint Budapesten, megkérdeztem M. barátnőmet).