Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. július 8., péntek

Evolúció

Az apró, öreg villamos úgy siklik fel és le Lisszabon belvárosi utcáin, mint egy sebesen mászó bogár: a legszűkebb helyekre is bejut, bebújik, majd ügyesen kioldalaz, és egy merész fordulattal változtat az irányán. A villamos kicsi és sárga; a faberakásos beltérben zsúfoltan állnak az utasok, a sok turista és a néhány helybéli, aki a hagyományhoz ragaszkodva a régi villamost és a girbegurba útvonalat választja, hogy elérje úti célját, ahova amúgy a modern kor vívmányaival bármilyen úton-módon gyorsabban eljuthatna. Sok-sok mosolygó arc gyűlt össze a járművön; ide-oda forgatjuk a fejünk, kikandikálunk a felhúzott ablakokon át a nyakunkat nyújtogatva, hogy minél többet kapjunk a látványból, aminek a szűk utcácskák szűk keretet szabnak; így is csodás. Amikor a villamos dombnak kaptat, a keresztutcákon a lejtőn lefelé sorjázó színes házikókat látni, helyenként bevillan a vízpart; aztán hirtelen nagy lendülettel lefelé iramodunk a lejtőn, és mintha velünk szaladnának a kis fehér kőkockák, amikből a járdákat kirakták, és a díszes csempék a házfalakról. Majd éles kanyar, irányváltás, ismét felfelé zötyögünk, egy olyan szűk utcán, ahol a villamoson kívül szinte semmi sem fér el a házak között, a járda is alig. Tekereg ide-oda a villamos, imbolyognak benne az utasok az óváros utcácskáin.

Kilátás a villamosról


Jobbra-balra, fel-le, úgy éreztem magam az emblematikus 28-as villamoson Lisszabonban, mint a szellemvasúton, ahol a kiszámíthatatlan kanyaroknál egészen kileng a testem, csak épp itt nem vicsorgó, huhogó szellempofák, hanem kék, zöld, lila és mindenféle színű csempékkel díszített házfalak termettek az orrom előtt (szó szerint ott, olyan közel húztunk el a házakhoz). A vezetők bravúrosak – és feltétlenül csigavérűek, mert valami útakadály, bénán parkoló kocsi, figyelmetlenül közlekedő gyalogos vagy másféle kihívás bármelyik pillanatban előttük terem, és válaszlépéseket kíván; egyszer összetalálkoznak a kukásautóval, és türelmesen megvárják, míg a szemét begyűjtése után továbbáll, máskor határozottan dudálnak (pardon, csengetnek), hogy az autósok ne a sínekre lógva intézzék nagy kiabálás közepette a vitás ügyeiket. A megállókban állók úgy érzik, a villamos hol jön, hol nem, attól függően, épp hogyan sikerült manővereznie, eléje vágott-e valami váratlan a pillanat hevében; van, hogy a szemközti irányban három jármű is elzúg szinte egymás után, és a mi irányunkban egyre nyúlik, nyúlik a várakozás; és van, hogy a villamosvezető hátrakiált a – zömében külföldi – utasoknak (természetesen portugálul), hogy forgalmi akadály miatt nem megy végig a pályán, hanem itt hátraarc (épp megfelelően állnak ehhez a sínek), majd az ellentétes irányba folytatja útját.



A villamos végighullámzik a belváros zegzugos utcáin, mindenhova bemászik, ahova befér, szinte utat tör magának; ha csak egy napot töltünk Lisszabonban, akkor is utazzunk vele végig, mert innen látni a lényeget, ebben benne van a lényeg… Látni az egymás fölé magasodó színes házakat, amiktől Lisszabon látképe legóvárosra emlékeztet, látni a lejtők alján a vízpartot, a Tejo folyót, amely épp ehelyt torkollik az óceánba, látni a lépcsőfordulókban, ablakpárkányokon, háztetőkön nézelődő macskákat, arcukon az örökkévalóság türelmével, látni mindenfelé a portugálok csempeimádatának lenyomatát, no és ebben a kicsi, zötyögő, szinte széteső villamosban benne van a portugálok tisztelete a régi dolgok iránt.

Snitt.

Mindazonáltal a belvárosi kerületek egyre inkább az utazók, turisták, no meg az őket kiszolgáló vendéglátás birodalma lesz. A helyzet távolról sem olyan vészes, mint Firenzében vagy Prágában, ahol a turisták szó szerint kiszorították már a helyieket a belvárosból, és olyan nagy kihívást sem jelent még, mint Barcelonában, ahol a helyiek arról panaszkodnak, hogy főszezonban a nyaralók miatt annyira megnő a városuk lakossága, hogy szó szerint alig férnek el. A lisszaboniak jelen vannak az óvárosban – betoppannak délben a kifőzdékbe a munkahelyükről, kikémlelnek az erkélyről teregetés közben, és hébe-hóba a 28-as villamosra is felülnek –, és hitelesen vannak jelen, azt értem ez alatt, hogy önmagukat adják, azzal, hogy nem tudnak angolul, mégis figyelmesek és előzékenyek, semmi trendi nemzetköziség, inkább mintha zavarban lennének, hogy tulajdonképpen mit akar tőlük ez a sok idegen átutazó…



De a többségük a kijjebb levő területek felé mozdult el, ott talált hajlékot, megélhetést. A múltat óvják, hisz érdekes és tanulságos, de a jelen élettere már eltolódott; Lisszabon – az emberek, akik a várost jelentik, akik az életet költöztetik bele – továbbvonultak a külső kerületekbe, az agglomerációba, bár a csempéiket vitték, és a modern házakat is feldíszítik velük.


2 megjegyzés:

  1. Nem vagyok városlakó, nem különösebben vonzanak a nagyvárosok. Két kivétellel München és Párizs. Azt hiszem nőni fog a kivételek száma eggyel, ha láttam Lisszabont.
    Régi vágyunk ez a város, szemléletes leírásoddal csak erősödött bennem a vágy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy barátnőm azt mondta Lisszabonra, hogy "elvarázsoló" - és valóban, nekem is ez volt a benyomásom. Nálam elvitte a legszebb európai város díját... :)

      Törlés